A lévita jól ismerte a maga népét.
A paplak udvara tele volt már akkor összecsődült hivekkel. Vén
asszonyok, fiatal menyecskék tereferéltek nagy szörnyűködéssel; vásott
suhanczok kapaszkodtak fel a léczkerítésre zsivajogni, még az udvaron
levő szederfára is felmásztak, s onnan kandikáltak be a ház ablakán; a
bejáró ajtó előtt pedig állt maga a kurátor és két presbyter, elszánt
tekintettel támaszkodva fütyköseikre.
Ez az ellenállás.
A mint a kurátor megpillantja a méhesen át az udvarra belépő szerzetest,
nem várja, míg az közelebb jön, hanem botját keresztbe téve az ajtó
előtt, messziről kiált:
– Ide pedig barát be nem teszi a lábát. Itten keresztelni nem fog! Ezt a
házat mi építtettük: nem adott hozzá se egy nádszálat, se egy vályogot
az apátság. Itt én parancsolok!
S a kurátor teljes jogában volt, és a szerzetes számára nem volt semmi
segedelem.
Hasztalan határozza el az oecumeni concilium, hogy a pápa csalhatatlan,
a dudai lévita lakának küszöbén kezdődik a «non possumus».
Sós Márton bátor és méltányos ember volt a maga egyszerűségében. Meg
akará mutatni a szerzetesnek, hogy tekintélylyel és ékesen szólással mit
lehet kivinni, s oda sietett a hívei csoportja közé.
Hanem a kisérlet nagyon balul ütött ki. A derék férfiú nem birt tovább
jutni beszédében a megszólításnál: «Kedves atyámfiai!» menten
letorkoltaték, (különösen az asszonynép rettenetesen lármázott), mikor
pedig a botját felemelé, hogy annak mozgatásával adjon szónoklatának
nyomatékot, az lett belőle, hogy megfogták a botja végén a kutyát, s
akkor aztán még az ő orra alatt kezdtek el ököllel mutogatni. Mire aztán
ő is abbahagyta az erőtetést, mondván Bölcs Salamonnal: «az okosabb
hátrál.» A kurátor nyíltan kijelenté, hogy ő az Istennek sem enged.
(Feljebb pedig nem appellálhatni már.)
Incze abban a kínos helyzetben érzé magát, hogy küldetésének
végrehajtása nélkül lesz kénytelen szégyenszemre visszafordulni. A
botrányt fájlalta legjobban, mely ebből következni fog. Ekkor belülről
megnyílt a paplak ajtaja, s kilépett rajta egy ifjú hajadon.
Fekete öltönye volt, feje is fekete fátyollal bekötve, mely szőke
hajzatát félig eltakarta.
Arczáról ragyogott a lélek jósága, ajkain mosolygó fájdalom; szemeiben
szelidség: egész tekintete a magasztos lemondás eszményképe. – És karjai
között egy kisdedet emelt, arczát felé hajtva.
Lám: a madonna képmása!
A mint kilépett a zajongó nép közé, épen a leglármásabb asszonynyal
találta magát szemközt, a ki épen azt vitatta, hogy ki kell innen dobni
azt a jött-ment személyt porontyostul együtt.
A leány nem szólt semmit; csak megállt előtte azzal a gyermekkel karján
és nézett szeliden a szemébe.
A kövér, veresképű asszony nagyot fújt, kifújta a dühét. S aztán azt
mondta alantabb hangon:
– Itt van ni: a papkisasszony! Csak olyan szépen ne tudna nézni az
emberre! s aztán még ide hozza azt a porontyot. Ni! Még az is rám néz!
Akkor megszólítá őt a leány. Oly édes, kérlelő, szívbe hizelgő hangon
tudott szólni.
– Édes Kaszásné asszonyom! Hát tud ön haragudni egy kis gyermekre? Nem
emlékezik már rá, mikor tavaly a kedveskéje meghalt; aztán visszajöttünk
a sírocskájától, valahány kis gyermeket az utczán talált, mind felvette
az ölébe, összecsókolgatá; hogyan mondta akkor: bár csak az Isten adná
vissza az enyimet! Milyen boldog az, a kinek az Isten egyet adott! És
azután is hányszor láttam, mikor kivette az idegen dajka kezéből a síró
kisdedet, a kivel az rosszul bánt, s megmutatta neki, hogy kell a kis
gyermeket dédelgetni, elringatni, hogy elszenderüljön, s ön most
haragszik erre a szegény kis ártatlanra, a kit az Isten ide küldött?
A lányka odatartá karjain a gyermeket a nők elé.
Nincs az a kerekes ágyú, a mivel azokat az asszonyokat el lehetett volna
hallgattatni; de a mint a kis gyermeket meglátták, megfordult a
haragjuk. Hiszen anyák voltak mindnyájan.
– Ni, hogy nevet! Ejnye, milyen helyes poronty!
Összebujtak körülötte, megbámulták. Kaszásné sírva is fakadt.
– Dehogy haragszom! Dehogy haragszom én, szegény kis gyerekecskére. Az
Isten őrizzen attól. Szegénykének, még fejkötőcskéje sincsen. Otthon az
én kedveskémé a fiókban. Mindjárt elhozom szegénykének. Pólyácskával,
vánkoskával együtt. Nem téged, nem! Ne félj semmit, te kis bolond! Azzal
mutatóujját oda értette a kis gyermek ajkához; az pedig megfogta kis
kövér kezével azt az ujjat, az ő marka nem érte azt körül.
Egy nyelves asszony még is csak közbekiáltott onnan hátulról.
– Hanem az anyja még is csak gonosz személy; a kinek ura sincsen.
Ismerjük már! Annak nincs helye a mi parókiánkban.
– Édes, jó Csalánné asszonyom! szólt a leány a kofálkodóhoz; mikor egy
vétkező nő Jézushoz futott üldöztetve, a mi Urunk betakarta őt
palástjával s azt mondá: «meg van bocsátva neki az, hogy vétett; mert
nagyon szeretett!» Jézus szent palástja ezt a szerencsétlent is
betakarva tartja.
– Úgy beszél lelkem, mint egy tiszteletes, nyilatkozék erre Kaszásné
asszonyom.
– Jól van, jól, nó! szólt közbe tekintélyes arczczal a kurátor. Nincs az
ellen semmi kifogás, hogy az özvegy papné asszonyság egy beteg asszonyt
házába fogadott. Ez az ő dolga. Nekünk «belső embereknek» csak az ellen
van kifogásunk, hogy ebben a mi általunk épített paplakban katholikus
szertartásu keresztelés történjék. Ez a mi hitünket sérti.
– Tudom. Szólt fejét lehajtva a leány. És ennek mi vagyunk az okai:
anyám és én. Önök sokat szenvedtek a miatt, hogy minket a sors
idehozott. Anyám és én sok fájdalmat okoztunk önöknek: szégyene, gyásza
voltunk a községnek, a mit minden igyekezetünkkel sem tudtunk
elfelejtetni.
(«No, az nem igaz.» Dörmögött közbe a kurátor.)
– De hiszen nem sokáig fog már tartani, folytatá a leány, s ha önök úgy
kivánják, siettethetjük az időt. Nem várjuk be itt, mig letel a szomorú
kegyelem-esztendő: megfogjuk egymás kezét szegény anyámmal s elmegyünk,
a merre világot látunk, s nem bántja látásunk önöket többé, az Isten
áldja meg az eddig velünk tett jókért…!
(«No, az sem úgy van ám.»)
– Most azonban kérem kegyelmeteket: adjanak utat, hadd vigyem le a
gyermeket, mint keresztanyja, a patakhoz; majd ott az Isten szabad ege
alatt, a mely közös hazánk, megkereszteli azt a lelkész és nem fog vele
megsérteni senkit. Hisz a patakban még a vad madár is megfürödhet.
Erre a felhivásra meghatottan nyitott előtte a nép utat; a leány ölébe
karolta a gyermeket s egy lépést tett az udvar hátulján álló szerzetes
felé.
Incze lelkét magával ragadta e pillanat. Feledé, hogy egyedül van egy
egész sokasággal szemközt. Ihlet volt az, mely megszállta. Hirtelen
odasietett a leány elé, s elébb ott volt előtte, mint az a sokaságot
elhagyhatta volna.
Incze apostoli alakja, bátor megjelenése igéző hatást gyakorolt volna a
délszigetek minden vad népeire; ámde itt a czivilizáczió vadembereivel
találta magát szemben, s azokat a külsőség le nem fegyverzi. Minket
fetishsel, tabuval, felmutatott kereszttel nem lehet meghódítani, mi a
felvilágosodás mohikánjai vagyunk s lehúzzuk a közénk jövő missionarius
fejéről – nem ugyan a skalpot – de a camaorát. Ha itt hódítani akar, a
szellemét mutassa; ha bízik hozzá! – Incze bízott a magáéhoz.
– Rokonaim! Földieim! szólítá meg őket.
A szénégetők annyit már tudtak, hogy pappal tettlegesen gorombáskodni
súlyos következményeket vonna maga után. Hagyták szólani. Hanem a
kurátor megtett annyit, hogy hátat fordított neki: beszéljen annak!
– Önök teljes igazságukban vannak, kezdé meglepően a szerzetes. Ezen
háznak küszöbe oly szent és sérthetetlen, mint a szent Péter templomáé,
s ha tilalmat vetnek fölé, okuk van rá, joguk hozzá. Önöknek tudós
lelkipásztorai bizonyosan elmondák a nagy megpróbáltatásokat, miken
egyházuk keresztül vitetett; az üldöztetést, sanyargattatást és a
csábításokat, mikkel elődeiket hitüktől eltántorítani igyekezett a
hajdankori hitbuzgalom és idegen ellenség. Ez emlékek kitörölhetlenek
maradtak önöknél. Hogyan hurczolták lelkészeiket gályarabságra? hogyan
foglalták el templomaikat? minő furfanggal küldtek máshitű lelkészeket
hiveikre? E szomorú idők elenyésztek, s visszatértüktől megvédi önöket
is, de minket is a törvény, de még inkább a kölcsönös szeretet
egymáshoz; mert az igaz embernek igaztalanságot elkövetni csak úgy fáj,
mint azt elviselni. De azért önök buzgósága és ellenállása igazságos és
tiszteletreméltó. Mi is védtük templomainkat, káptalanainkat, midőn
azokat idegen ellenség veszélyezteté. A «lapis refugii» a menedék
sziklájánál. Templomosaink védték meg a tatárpusztítás ellen
oltárainkat, s a nagy mongol csordát Pannonhalma alól a mi benczéseink
apátura, a hős Uross verte el egykor diadalmasan. S ha minekünk dicsőség
volt védelmezni a szent helyeket, miknek kriptáiban királyaink hamvai
nyugosznak, a templomokat, mikben az ország kincsei voltak egybegyüjtve,
a káptalanokat, mikben a nemzet nagybecsű okiratai álltak: annál nagyobb
érdeme önöknek, ha védelmére kelnek az egyszerű sárgunyhónak, melyet
önkezeik hordtak össze az Urnak tiszteletére.
A kurátor kezdte hátrafordítani a fejét a beszélő felé, Kaszásné
asszonyom kezdte czirógatni Incze tógáját.
– Én a hitbuzgalmat tisztelem, folytatá a szerzetes. Úgy is lankadóban
van az egész világszerte; s azt mondom az irással: vagy meleg légy; vagy
hideg légy; mert ha langymeleg vagy, kiköplek szájamból. És én nem
jöttem önökhöz ez isteni buzgalmat megcsorbítani: ha azt akartam volna,
jöttem volna karhatalommal hátam mögött; de én nem akarom, hogy önök
utánam énekeljék a zsoltárt: «Öröködbe uram pogányok jöttek.» Egyedül
jöttem ide; nem hatalmaskodva, de könyörögve: könyörögve egy ártatlan
ujszülött számára egy sugárt az égből, s egy pohár vizet a patakból,
mely őt az életbe – és abba a másikba is bevezesse.
A nép között helyeslő morgás hallatszott.
A lévita elszontyolodva tapasztalá, hogy az ő nyája, mely saját
pásztorát nem akarta kihallgatni, a barát szavait hogy beveszi. Az igaz,
nem is baráttól megszokott beszéd volt az. Méltó irigységében azt
dörmögé a kurátornak:
– No, hanem iszen ebből a barátból sem lesz ám esztergomi primás soha.
A leány azzal a kis gyermekkel karjain, az extasis gyönyörével hallgatá
Incze beszédét. Arcza egészen átszellemült; szemei ragyogtak, keble
hevült.
S most odalépett hozzá a szerzetes, egészen eléje.
– Engedjék tehát önök, hogy a kisdedet keresztanyja lehozhassa a
patakhoz, a hogy helyesen kivánta. Légy üdvöz, leányom!
A kurátor meg volt illetődve. Egyfelől ama szűz szelidség, ama szenvedő
elhatározottság, másfelől az idegen pap alázatos, buzdító szavai, mikből
a saját fensőbbség érzete tört keresztül, megbéníták haragját; megfogta
a papkisasszony kezét:
– Nem. – Nem viszik a patakhoz keresztelni azt a kis gyermeket. Azt már
nem engedem. Ha már meg kell lenni, Isten neki. Tessék besétálni,
főtisztelendő úr!
De csak háttal fordult azért a pap felé, mikor kinálta.
S még azután egy ideig kezében tartá a papkisasszony kezét, s
megjuhászult dörmögéssel mondá neki: «aztán abból az innen elmenésből
sem lesz ám semmi. – Úgy-e bár tiszteletes úr?» – Ez meg félvállról Sós
Mártonhoz volt intézve.
A lévita arczán megint megjelent amaz akaratlan mosolygás, pergamen
redőivel. Nem tudott ellentmondani, csak lesüté a szemeit nagy
szemérmetesen s egyet szippantott az orrával.
Azután engedte a kurátor a papkisasszonyt meg a szerzetest belépni a
házba a gyermekkel együtt, s egész elérzékenyülve mondá a körülállóknak:
– Mikor olyan áldott jó két teremtés az anyjával együtt; de csak
pápisták ne volnának.
S hogy azután ellágyulását valamely erélyes tettel palástolja,
megsuhogtatá a botját feje fölött s nekiförmedt a bámészkodó
gyerekeknek:
– Leszálltok onnan az eperfáról, meg a kerítésről mindjárt! s a melyik
nem sietett, a nyaka közé hányt a mogyorófával.
Hanem az idegen hitű szertartáshoz be nem ment a hivek közül senki.
Odabenn a konyhában aggódva várta a zavaros jelenet kimenetelét az
özvegy papné.
Arcza szakasztott mása volt leányáénak, csak a szenvedések nyomai tették
azt különbözővé. Ez is, az is a Madonnára emlékeztet; csakhogy az anya
már arra az alakra, a ki a Golgotán holt fia lábait ölelte, könyezve.
Az anya kezet csókolt Inczének, ki nem tagadhatá meg, hogy azt ne mondja
neki:
– Önnek a leánya egy szent.
– Bir azoknak a bátorságával, monda az özvegy. Én nem mertem volna ezt
tenni. Úgy tesz, mint a gyermek a vadállattal: nem fél tőle, mert nem
ismeri még; s az nem bántja őt, mert látja, hogy nem fél tőle.
Ez alatt előkerült valahonnan az egyházfi is, a kit addig le sem hagytak
szállni a szekérről. Mig az a kereszteléshez szükséges előkészületeket
megtette; Incze belépett abba a szobába, hol a gyermek anyja várt reá,
bűneit meggyónni.
A kalandornő ez alkalomra szépen kifesté magát fehérre, s aztán elég
szinpadi routinnal adta Stuart Máriából a gyónási jelenetet; végül azt
az óhajtását fejezé ki, hogy kis szülöttét Fatimének kereszteljék, a mi
ugyan elismerten pogány név; de az nem tesz semmit: úgy sem lesz abból
semmiféle szent. Incze aztán úgy tett eleget a canonak is, meg az anyai
szeszélynek is, hogy a keresztségben hozzáadta még a keresztanya nevét
is s lett belőle: «Fatime Serena.» A kalandornő a vezetéknevét is
megmondá, az anyakönyvbe beirás végett. Egyébiránt ki tudja minek fogják
híni már jövő esztendőre?
Mikor a keresztelés végbement az első szobában, s a kisdedet
visszavitték az anyjához a hátulsó szobába, már akkor a kalandornő arcza
gyönge pirosra is ki volt festve: ez jelentette az örömöt és anyai
boldogságot. Következett egy jelenet: «Mari, egy anya a népből.»
Incze röviden bucsút vett az özvegytől és leányától; sietnie kellett,
hogy még ma visszatérhessen a kolostorba: a nap nyugvóra járt már.
Odakint megköszönte a kurátornak és a lévitának a szives fogadást s az
egyházfinak azt mondta, hogy csak üljön fel a szekérre és térjen vele
vissza: ő maga a gyalogutat választja az erdőn keresztül.
A lévita egészen helyeslé ezt a szándokot.
– Gyalog sokkal közelebb esik Dudához minden világrész, mint szekéren.
Aztán még annyira vitte a barátságot a szerzetes iránt, hogy uti
kisérőnek ráerőtette a saját botját, azt az ő büszkeségét: a minek fája
valóságos hazai káposztatorzsa s a faragott kutya rajta tulajdon
műremeke. Inczének el kellett azt fogadnia. Jó lesz az a kolostor
ritkaság-gyüjteményébe: ilyen bizonyosan nincs még ottan.
Aztán ismét elkisérte a szerzetest a káposztás kerten keresztül egész az
erdei útig.
Mikor Incze végighaladt ama nagy zöld fejek között, a mik gondolkoznak,
hogy mondogatták egymásnak: «aha! már viszi a botot!» s hogy förmedt
rájuk a virágzó torzsa-óriás: «csitt laposfejüek! a bot viszi őtet.»
Az özvegy és leánya is elkisérték őt a patak széleig. Ott volt egy bokor
széleslevelü balzamita. Incze öntudatlanul leszakított egy illatos
levelet róla. Serena azt mondta, hogy ezt «Boldogasszony virágának»
nevezik, Incze eltette a viráglevelet keblébe.
Itt aztán elváltak: ő sietett fel a hegyi útnak, az özvegy és leánya
visszatértek a paplakba, a lévita beült rezidencziájába, mely egy
dologban hasonlít a szultán palotájához, s levéve guitarreját a falról,
elkezdé keserves hangon énekelni az ismeretes dalt: «Jöjj az ablakodra
kedves. Minden nyugszik már. Csak egy pár boldog szerelmes, ide s tova
jár.»
Incze messze járt már a hegyoldalra felkapaszkodó úton, s még onnan is
hallá a búbánatos dalt a kertek közül: «Alusznak minden állatok,
Nyugszik föld és ég; Csak a vidám indulatok Vannak ébren még.» Végre egy
lövés dördült el. Ez üdvlövés volt a lévita puskájából az eltávozó után
küldve.
És akkor, a mint Incze visszatekintett az esthomály ködeitől fátyolozott
völgyre, ismét úgy jött neki, mintha álmodnék s álmában más tájat, más
vidéket látna s azt mondaná a lévitának, midőn ajándékbotjára
támaszkodik: «a botodat már elvettem, majd elveszem még a guitarreodat
is, a puskádat is, meg a fagunyhódat is, és ki tudja még mit, a mit
magadénak tartasz, te szegény ember.»
Te szegény ember, a ki mégis olyan gazdag vagy!