Egy őszi napon valami parasztszekér állt meg a kolostor előtt. A
fuvarosgazda levelet hozott az apátur számára.
Valami messzeeső faluból kértek egyházi segítséget. Keresztelni kellett
egy újszülöttet.
Az egész falu protestans, az újszülött anyja pedig római hitű, a gyermek
gyönge, útra nem vihető, a szertartás sürgetős; a feladat a kolostoré:
tagjai közül valakit kiküldeni, a ki azt végrehajtsa.
A rendes lelkész távol volt: az apátur Incze testvért szólítá fel, hogy
keljen útra a kivánt szertartást elvégezni.
Incze készen volt hirtelen; ő és az egyházfi felültek a szekérre. Az
egyházfinak jobb dolga volt: ő a kocsis mellé került s az magának jó
ülésről gondoskodott, míg Incze számára csak egy kéve zsupp volt
odadobva a saraglyába ülésnek; hanem hiszen (mint Gideon testvér mondá)
az első apostolok, mikor keresztelni jártak, még ilyen alkalmatossággal
sem voltak ellátva.
Négy óráig tart az út oda; ha ugyan útnak szabad nevezni egy szakadatlan
kővágányt, a minek az a czélja, hogy egy szekéren ülő embernek minden
porczikáját kipróbálja, hogy jól oda van-e a másikhoz kapcsolva.
Dudának hítták azt a falut, a hová Inczének kegyes küldetéssel kellett
mennie.
Ott feküdt valahol a Bakonyban az Isten háta mögött. De annál szebb volt
a lakosaitól, hogy ők még a háta mögött is tisztelték az Istent, még
pedig hogy erősen tisztelték, az azzal bizonyítható be, hogy mindannyian
kálvinisták voltak, a kik maguk kenyerén dicsérik az Urat.
Templomot is építettek maguknak, már olyant, a milyen tőlük tellett, biz
annak tornya nem volt; mellette állt a harangláb, s maga csak azért nem
harangozott a pap, mert először is a csengetyű régen el volt repedve,
másodszor pedig, s ez a fődolog: nem is szokott ő náluk pap lenni, hanem
csak lévita, a ki egy személyben képvisel papot, kántort, tanítót;
prédikál, imádkozik, keresztel, temet; ábéczét tanít, s a híveknek
beénekel meg kiénekel. Akad azért erre a helyre is mindig ember, s a
dudaiak meg vannak az állapotjukkal elégedve, s nincs az a földi kincs,
vagy égi malaszt, a miért hitüket elhagynák.
Pedig bizony nagyon szegény emberek. Népdal is van róluk: «Dudaiak nem
élhetnek, ha csak szenet nem égetnek.» Igen is, szenet égetnek, ez az ő
földi hivatásuk. Nem is tagadhatnák el, ha akarnák sem, mert a szénpor
annyira bevette magát epidermisük minden porusába, hogy szinükre nézve
æthiopi fajnak tekinthetők.
Kis helységük el van dugva mély hegyvölgy közé, tekervényes, zökkenős út
vezet odáig, melyen még akkor is kerékmarasztó sár van, mikor másutt
országos aszályról panaszkodnak. Ereken, patakokon kell járni hid
nélkül; terebélyes vén fák keresztül nyujtogatják az úton vastag
gyökereiket, s a meztelen sziklafalról csepeg alá a viz.
A hegyeket rengeteg erdők borítják. Itt terem a falu népének a kenyere:
a fa, a mit előbb szénné kell égetni; mert ha faalakban akarná a városba
beküldeni, többe kerülne neki a fuvar, mint a mit a fa érne.
Egy mély üst fenekén fekszik a kis helység, melyben már délután négy
órakor nyáron is este van. Köd és füst közül feketéllenek elő a szalmás
háztetők, rendetlen hosszú utczát képezve egy kanyargó hegyi patak
mentén, mely elébb jól felmossa az odavezető utat.
A mint a fakó szekér, mely Inczét idáig hozta, az úton átcsergedező
patakhoz ért, a hol a lovak szokás szerint megálltak a vizbe
belekóstolni, a patakon túl egy férfialak látszott az érkezőre várni, a
kinek nem kellett bemutatás, hogy első tekintetre meg lehessen benne
ismerni a falu lévitáját.
Hosszú sovány alak, előrehajlott nyakkal, melyet egy fekete nyakkendő
oly szorosan tart bepólyázva, mintha büntetésből volna rácsavarva, úgy
hogy mikor a fejét félrefordítja, az álla egyet vonaglik belé. Arczát
nézve, lehet az ember nagyon fiatal is, lehet kicsinyt vén is. Simára
van borotválva, de elég ránczos; s bár nagyon komoly mindig, de azért
még is bohókás. Haja hosszúra van eresztve, s fekete kabátja állig
begombolva, a mi nem csekély vezeklés nyári időben. Minden ékszere egy
lószőrből kötött gyürű balkeze kis ujján; azt nyilván maga készítette;
jobb kezében egy görcsös pálcza, melynek fejére egy kutya van faragva:
ez is saját művészi alkotása.
A parton álló alak elébb egyet köszörült a torkán, azután rekedten,
torokbaszorult hangon megszólítá Inczét, balkezével belekapaszkodva a
lőcsbe:
– Jó napot, felebarátom. Itt várék, mondván szent Dáviddal: aki
utasokkal eszik, áldozik. Nem hallgatom el ugyanis, hogy az út, mely
falunkba viszen, oly sáros és zökkenős, hogy sokkal jobbnak találnám, ha
felebarátom leszállana itten, s én aztán elvezetném itt a szép mezőn
keresztül a kerteken át a parochiáig, a szép zöld pázsiton. De meg
azután – khm, rhm (ez a torokköszörülést jelenti), hogy az igazat
megvalljam: – igazmondás légyen szájamnak ejtése, tartván Ezekiással;
nem igen szeretném, hogy egy más hitű szerzetes menne végig szekéren az
egész falun, s a parochián szállna le; mivelhogy olyan az én népem szent
Dávidként, mint Básánnak bikái; ennélfogva jobbnak látnám, ha e szép
virágos pázsiton keresztül s a többi.
Azzal szokta a mondását bevégezni rendesen, hogy «s a többi,» mikor már
sejtette, hogy úgy is érti a hallgató.
Incze mind a való indokot, mind a helyettesítettet elégnek találta arra,
hogy a szekérből leszálljon, a mi négy órai zötyögtetés után valódi
pihenés volt ránézve, s szivélyesen sietett kollegáját üdvözölni.
– A dudai lelkész urat tisztelhetem? kérdezé.
– Nem lelkész, csak lévita: igazítá ki az elfogadó. Nevem Sós Márton,
semmi egyéb. Ha úgy tetszik.
Azzal maga mellett bocsátva vendégét, azon igyekezett, hogy azt a
keskeny gyalogút használatában megtartsa, az ő csizmáinak kevesebbet
ártván a harmatos fűben gyalogolás.
– Engem egy véletlenül itt született katholikus kisded megkeresztelésére
híttak ide, mondá Incze.
– Az bizony aképen történt, magyarázá a lévita, hogy valami kóbor
asszonyszemély itt bujdokálván, az elkerülhetetlen sors e faluban érte
utól, a hol is senki őt be nem fogadván, utoljára is a parochiára
menekült, s ott a tiszteletes asszony által befogadtatott és ápolás alá
vétetett. Úgy tudom, hogy leányzó az, aki született, s mivel hogy az
anyja katholika: ezért máshova kellett folyamodnom, mert félő, hogy a
gyermek meghal.
– Pedig ez a véletlen nagy kellemetlenség lehet önre nézve, mondá Incze.
Önnek igen hitbuzgó népe van.
(Ezt onnan tudhatta Incze, mert kocsisa az egész úton nem volt
rábirható, hogy valami kérdésére feleletet adjon; ha pedig szemközt
találkozó ismerős kérdezé, há megy, mit visz? annak azt felelte
daczosan: ördög vagyok, papot viszek.)
Sós Mártont nem vitte rá igazmondó lelke, hogy egy el nem követett jó
tettel dicsekedjék.
– Nem az én cselekedetem az, hanem a tiszteletes asszonyé, meg a
leányáé.
– S az nem az ön családja?
A lévita meggondoltan lógatta a fejét, s sokáig gondolkozott rajta, hogy
mit feleljen.
– Az az elődöm özvegye. Én még új ember vagyok itten.
S hogy még jobban elhárítson magáról minden érdemet és felelősséget,
egészen tisztába hozta a helyzetet.
– Az özvegy most a kegyelem-esztendőt tölti itten. Nálunk az a szokás,
hogy a lelkész özvegye férje halála után még egy évig a parochiában
marad, mint Mózes mondja: Ne üzd ki a kecskét gödölyéjével együtt! s
azon évben az egész fizetést ő kapta.
– S mennyire megy ez a fizetés Dudán?
– Biz az sok. Tizenöt forint készpénzben, tizenkét öl fa, kilencz szapú
kétszeres, hat zsák karórépa, hat zsák csöves kukoricza, fél mázsa só,
egy birka, egy tehéntartás, fél láncz kertiföld, négy sertésre
makkoltatás, azután minden pártól egy sonka; ha szilva terem, minden
üsttől egy itcze vutka lukmának, aztán minden gyerektől, a ki iskolába
jár, egy tyúk meg tizenkét tojás; minden szekeresgazdától egy fuvar,
azután minden temetésért egy huszas énekkel, egy tizes ének nélkül. – S
a többi.
A lévita mindezt nagyon komolyan adta elő.
Incze közel volt hozzá, hogy elnevesse magát e furcsa fizetési
sorozaton, mely soknak az igaz, hogy «sok», csakhogy együttvéve «kevés».
– De hát meg lehet ebből élni?
– Bizony nem olyan bőven, mint a kalocsai érsekségből; hanem hát erre is
akad ember. Nálunk is vannak jó parochiák; de azokba csak olyan ember
jut, a ki első eminens volt, vagy akinek esperes az apja, vagy legalább
az ipa; az olyan ember pedig, mint magam, a kinek csiszlik volt az apja,
s a ki mindig első volt a classisban – hátulrul: – mert mint szent Márk
evangelista mondja: az utolsók lesznek egykor az elsők; – annak idejut
ki Dudára s a többi.
A jámbor lévitában jó adag maradt meg a «bennlakói» mórióskodásból,
keverve az öngúny cynismusával.
Incze érzé, hogy tőle gyöngédtelenség volna ezt a kérdést tovább
űzni-fűzni s abbahagyta azt. De nem úgy Sós Márton. Ő benne megvolt a
cynikusok dicsvágya: a nyomorúsággal kérkedni, s most már egészen be
akarta avatni a helyzetbe kollegáját.
– Még az előttem megholt lévitának könnyű volt a dolga. Életrevaló
felesége volt: az könnyített a sorsán olyaténképen, hogy a kertjében
káposztát termesztett, s rengeteg pénzt árult belőle. Nevetni tetszik
ugyebár azon a szón, hogy «káposzta?» Pedig ne tessék nevetni; mert az ő
káposztái olyanok a káposzták között, mint Góliáth a filisteusok között:
elhordták azokat messze földre; még Veszprémbe is. Kérdezze meg csak a
püspöktől!
Incze azt mondta, hogy inkább elhiszi.
Sós Márton pedig már benne volt a káposztában, s nem akart belőle
kijönni.
– És aztán nem tudja ám senki más ennek a káposztatermesztésnek a
titkát, egyedül a tiszteletes asszony. Hiába is próbálgatja azt más. A
többi szomszédjának csak karalábéja terem, az is fás. Én tudom, mert
nekem főznek belőle. Mensa ambulatorián éldegélek addig, a míg az özvegy
kegyéve tart; s a többi.
Azután úgy látszik, mintha más érdekesebb tárgyra akarná átvinni a
beszélgetést.
– Nézze csak felebarátom, találja ki, micsoda fából van ez az én botom?
De csak vessen hozzá. Mondjon valamit.
Incze találgatta; az igaz, hogy csodálatos egy termény is volt az: erei,
csomói, czikkei vannak, bunkó a végén: fiatal szágópálma? aloeszár? fává
lett pulykaorr?
– Egyik sem! szólt diadallal a lévita: ez annak a káposztának a
virágtorzsája, a mit a tiszteletesné termeszt.
Incze gyöngéden érinté azt a kérdést, hogy elvégre is mi sors vár egy
ilyen elárvult papözvegyre, ha a kegyév letelt, s azontúl se fizetés, se
káposztás kert?
– «Jó az Isten: ki a mezők liliomait ruházza», mondja bölcs Salamon.
Azért csak nem látott még senki özvegy papnét koldulni menni. Többnyire
vagy maga férjhez megy, ha még fiatal, vagy ha eladó leánya van, azt
veszi el valaki, s aztán annál telepszik le. Gyakorta maga a hivatalbeli
successor az, a kit számára rendel az Isten, mondván Mózessel: «nem jó
az embernek egyedül élni.»
Incze discrétus czélzást tett, hogy talán itt is találkozunk az isteni
gondviselésnek hasonló ujjmutatásával?
A lévita arczvonásai akaratlan mosolyra vonultak e kérdésnél. Sovány
arczbőre feszes redőket vetett e mosolynál, melyet hasztalan iparkodott
el-el simítani; az áruló derültség erővel visszatért megint. Tetszett is
neki a kényes gyanusítás, meg nem is. Hizelgett a férfiui büszkeségnek,
de homályosítá a papi méltóságát.
– Nem lehetetlen a dolog. Az özvegy ugyan már kissé idős; de igen jó
áldott teremtés, és kitünő jó gazdasszony; a leánya ellenben szép és
fiatal, de nagyon akaratos természet és még mindig tudatlan.
– És így nehéz a választás.
– De bölcs Salamonnal tartunk, könnyű. A leány feleségnek, az anyja
napamasszonynak és – s a többi.
– E szerint csak Isten áldása kell hozzá.
– De bizony van a dolognak egy bibéje. Egy igen nagy bibéje. Tetszik
tudni: én fanatikus nem vagyok. Én semmi más vallásbelit nem gyűlölök.
Én soha a pápista diákokkal nem verekedtem, sem őket pullusoknak nem
csufoltam, a lutheránusokról sem terjesztettem odiosus anekdotákat, még
a zsidókat sem bántottam soha, ráczot pedig testi alakjában nem is
láttam, erre mifelénk nem teremnek: valamennyit mind magamhoz hasonló
Isten teremtésének tartom.
Incze mindannyiak nevében elismerését fejezte ki e méltányosság fölött.
– De tetszik tudni, a köznép nem olyan. Ez a magáéhoz szít, s rugodózik
a más szőrüek ellen. Előttem van antecessorom szomorú példája. Ő
katholikus leányt vett nőül. Ez volt a főoka, a miért iderekedt Dudára.
Se a hívek, se a consistorium nem tudták ezt neki elnézni. Sohasem
jutott promotióhoz. Pedig úgy prédikált, mint szent Pál, s olyan tudós
volt, hogy még a leányát is megtanította anglusul, francziául. Még sem
tudott Dudánál tovább jutni. Ez az én népem pedig kegyetlenül buzgó a
maga hitéhez, s minthogy a lévita felesége nem járt az ő templomába,
azzal büntette meg a lévitát, hogy vizet töltött a lukmájába, csermelyét
kevert a buzája közé, s a legsoványabb sonkákat válogatta ki a számára.
Én pedig három dolgot nem szeretek: a vizet a pálinkában, a csermelyét a
kenyérben, s a csontot a húsban.
– Annálfogva meg kellene a balhelyzetet váltani az által, hogy a
menyasszony térne által. Incze kitalálta az enigmát.
– Az ám, hebegé a lévita. Ez a bibéje a dolognak! S a kisasszonynál ez
már nem volna olyan nehéz, mint az asszonyságnál; mert ő már atyja után
félig ugy is nostras. Neki csak fél lábbal kellene átlépnie.
Incze meg volt felőle győződve, hogy azt minden bizonynyal meg is fogja
tenni Sós Mártonért, s azután ez a nagy bökkenő is el lesz hárítva az
útból.
E meggyőződésében teljesen megerősödött akkor, midőn a mezőn
keresztülvágva, végre eljutott barátságos kalauzával együtt abba a
kertbe, mely a parochia hűbérét képezte. A mellette elfolyó patakot egy
keresztüldöntött bükkfaderék hidalta át.
– Ime, a tiszteletesné káposztái! mondá a lévita, a szerzetest bevezetve
«in medias res.»
S azok valóban megnézni való, sőt megtapogatni való tünemények voltak.
Másfél láb átmérőjű hatalmas ellipsoidek, hüvelykujjal benyomhatatlan
kemény koponyákkal, kalapnagyságú levelekkel. Egy-egy felmagzott növény
virágtorzsája, izmos karóhoz kötve olyan volt, mint valami agave
virágbokrétája.
– Nézzen ön ide! Micsoda fejek! magyarázá elragadtatással a lévita.
Akármi legyek, ha ezek a káposzták nem gondolkoznak. «Cogito; ergo sum.»
(Gondolkozom, tehát vagyok.) Azt mondja Kánt. Már pedig a káposztának
feje «van»; tehát «gondolkozik.»
Ez olyan nagyszerű élcz volt, hogy Sós Márton megállt és kiegyenesedett
maga magát megbámulni. Incze is mosolygott rajta. Pedig azok a nagy zöld
fejek, ha gondolkoznak, akkor beszélnek is. S ha beszélnek, azt mondják
egymás között: «aha, már itt van. Ő még nem tudja, hogy mi kik vagyunk!
de mi már tudjuk, hogy ő kicsoda!»… Hallgassatok! parancsolt rájuk az
ölnyi magas virágzó dédős, megrázva maghüvelyeit, a mint a vendég
elhaladtában vállával hozzá ért: «csendesen odalenn ti egyéves
novitiusok! ti itt maradtok, mi vele megyünk.»
És a mint Incze végighaladt a duplaszegfűkkel és violákkal szegélyezett
úton, egy perczig úgy volt, mintha álmodnék. Egy perczig mintha álmodná
mindazt, a mi körüle van; de más vidéket, más eget hozzá: – és más
érzelmet odabenn.
A lévita felköltötte belőle.
– Ime felebarátom: ez az én kastélyom. Mint Horatius mondja: non ebur,
neque aureum mea renidet in domo lacunar. (Sem elefántcsont, sem aranyos
mestergerenda nem ragyog én házamban.)
Az igaz, hogy elefántcsont és aranyozás mentül kevesebb volt rajta. Egy
deszkakunyhó volt az, épen akkora, hogy egy hárságy elférjen benne.
Luxusnak lehet azonban nevezni és méltán, hogy deszkafalai be voltak
ragasztva papirral, melynek vonalozott sorai közé iskolai szorgalom irt
verébfejű betükkel kegyes zsoltári mondatokat.
– Annyiban hasonlít a szultán palotájához, mondá a lévita, a mennyiben
az is tele van irva alkoránbeli phrázisokkal. A lévita szokott élczelni,
ha belejön.
Az ágy egyúttal könyvtár is volt: a vánkos alatt állt két vaskos
foliáns, meg egy elnyűtt kötet, a minek az egerek a tábláját megették, s
minden levele fel volt kunkorodva. Az ágy lábához volt támasztva egy
gitár, az ágy fölött függött egy vadászpuska, s az ajtósarkon lógott egy
törülköző. A lévita szokott énekelni, lövöldözni és mosdani.
– Ez az én rezidencziám, szólt büszkén és elégülten. A parochiát engedem
mind a két szobájával az özvegy használatára; ámbátor az egyiket jogom
volna magamnak követelni. Innen legalább a káposztáskert fölött is
őrködhetem, s ekként duplex libelli dos est. S a többi.
Valóban még ez a hivatal is együttjár a lévitasággal.
Egyébiránt ez a figyelmes gyöngédség becsületére válik Sós Márton jó
szivének, s kedvező elővéleményt ád felőle.
A kertből egy kis méhesen át lehetett az udvarra jutni. A méhkasok
üresen álltak most.
– A babonás nép azt szokta tartani, mondá a lévita, hogy a méhtartó
gazda halálával a méhei is elvesznek, csupa sympathiából; hanem az csak
babonás hit. Tömérdek gyilkos csomorika termett az idén a mezőn, annak a
virágától vesztek el a méhek. – Azonban keresnők fel azt a bűnös
asszonyi állatot; s a többi.
Incze bámulva tekinte Sós Mártonra.
– Kit?
– No azt a gyerekágyas személyt, a ki a felebarátomat ide hivatta.
– Ismeri ön őt?
– Én-e? Deus avertat! Egyszer és utoljára láttam őt életemben tegnap.
– S miért nevezi őt bűnösnek? Igaz, hogy mindnyájan bűnösek vagyunk; de
nem hordjuk ezt, mint praedicatumot a nevünk előtt.
– Magától hallottam, felelt a lévita komolyan. Furcsán járt az velem
nagyon. Hát a mint az új világpolgár, az az hogy polgárnő már örvendett
az Isten világának: oda hivat engem magához az anya és mindenkit
eltávolítva a szobában, elkezdi nekem elmondani bűnös élete folyását,
melyből az volt a tanulság, hogy ő voltaképen egy férjét elhagyott nő: a
ki épen nem Susánna-i életet folytatott. Bámultam az őszinteségén. De
még nagyobb lett elszörnyedésem, mikor elmondta mindazt, a mi rosszat
életében cselekedett, majd elkezdé még azt is bevallani, a mit
cselekedni szándékozott és ezután szándékozik. Elmondá előttem, hogy
föltette magában, ha fia születik, azt valahol a félreeső falvak
egyikében kiteszi valakinek az ablakába s ott elhagyja; mert az úgy is
korhely lenne és háládatlan; de miután leánya született, azt megtartja
és fölneveli, mert az jobban megmarad az anyjánál, s később még segíthet
is rajta, ha szép lesz. Én álmélkodva kérdezém, hogy immár miért kellett
nekem megtudnom mindezeket? Felele pedig ő, mondván: uram, adj feloldást
nekem az én bűneimből! – A boldogtalan: azt hallva, hogy pap vagyok,
katholikus papnak nézett, s meggyónta a legtitkosabb gondolatjait is
nekem… s a többi.
Incze összeborzadt s hátralépett a beszélőtől. Előtte szentségtörés volt
az, a mit ez most előtte tett: a gyónástitok elárulása; pedig a jámbor
levitánál nem volt az egyéb gondatlan indiscretionál, egy általa
erkölcsileg mélyen elsülyedtnek látszó, tehát megvetendő személy
ellenében, kivel ilyen furcsa qui pro quoba keveredett, a kinek a
titkait ő se nem kérdezte, se nem igérte, hogy őrizni fogja. Nem is
vette észre, hogy ezen a másik pap megütközik.
– Ha úgy tetszik, lépjünk által az udvarba… s a többi, monda, megnyomván
a fakilincset, mely az udvarra nyíló méhes ajtót betéve tartotta.