Egy nyáron kiütött a himlő-ragály a vidéken. Gyorsan elterjedt az a
falvakban. Ily vész idején a pap egyszerre testi-lelki orvos. A fehér
barátok ifja-vénje el volt foglalva a körülfekvő falvakban betegek és
halottak körüli szomorú szolgálattétellel. Önfeláldozó buzgalommal
vállalkoztak a küldetésre.
Csupán egy vallotta meg nyiltan az apátúrnak, hogy ő fél. Az apátúr
ennélfogva felmentette őt a beteg-látogatás kötelessége alól, a ki fél a
ragálytól, az ne közelítsen. – Ez az egy volt Gedő.
Pedig társai előtt ő volt bátorságáról hirhedett. Ő mert az alig
befagyott tó ujjnyi vékony lemezén korcsolyával végigsikamlani; ő tette
meg azt, hogy a kastély keskeny párkányán végigsétált, s a közben még
hegedült is; ő volt az, a kinek hiába beszéltek, hogy áthevülten,
izzadtan, jéghideg vizet ne igyék, s a ki társai közül egyiktől sem
félt, s a hogy szóval mondá, magától az ördögtől sem s a hogy tetteivel
igazolá, főnökeitől sem. Hanem a ragálytól félt.
Nagyon tudott félni.
Nem is hált abban a teremben, a hol a beteglátogatásból hazatérő társai
voltak; hanem áttétette az ágyát az infirmeriába.
Ezt ugyan a babonás hit istenkisértésnek nevezi: ha egészséges ember
előre a kórodában keres menedéket; de Gedő a babonától sem félt. Ő csak
a reális veszélytől tudott rettegni, s ezúttal a kolostorban egyedül a
kóroda volt vésztelenített hely.
Pedig ám a ragály is épen olyan láthatatlan, megmagyarázhatatlan
ellenség, mint a vakhit alkotása: az átok; nincs szárnya, még is repül;
nincs körme, még is megfog; nincs foga, mégis megmar.
A ragály rég elmult, hónapok teltek el utána. Azok közül, a kik benne
naponként keresztül-kasul jártak, egy sem esett áldozatul. És akkor,
mint egy zivatar után elkésett villám, sujtotta le a rég más vidékre
költözött ragály az egyedül őrizkedőt. Gedő testvér kapta meg a himlőt a
legveszélyesebb alakjában a kórnak.
Most azután jó oka volt az infirmeriában feküdni.
Társai felváltva ápolták: ágya mellett éjjel-nappal ott ült egy és
őrködött felette. A himlőkórosok igen nyugtalan betegek. Gedő mindannyi
közt a legrosszabb volt.
Mikor az a szak következett a kórlefolyásban, a midőn a beteg hajlandó
az arczán égető viszketegséget egy veszedelmes karmolással megszüntetni,
mely által az Isten képét egész életére elcsufitja magán: akkor
kénytelenek voltak a kényszer-zubbonyt feladni rá, hogy kezeivel ne
árthasson magának.
Ez fokozta lázas dühét.
A válságos éjszakán Incze testvér virrasztott mellette. A beteg ilyenkor
mindig ébren van, vagy hagymázban beszél.
Incze a bölcs Kempis Tamás munkájából olvasott fel előtte: A beteg
ingerülten szakítá félbe:
«Csapd be azt a könyvet; ha azt nem akarod, hogy ordítsak, mint a
behemoth.»
«Mit kivánsz?»
«Azt, hogy szabadítsd ki a kezeimet ebből a zubbonyból.»
«Nem lehet. El fogod arczodat ékteleníteni.»
«Azt akarom. Hadd legyek csúf. Legalább, ha tanár leszek, félni fognak a
pofámtól a kölykek. Hejh, kapjam őket egyszer a kezembe; több botot
elnyüvök rajtuk, mint Orbilius Pupillus, a római gyereknyúzó
grammatikus. Hadd marczangoljam össze az arczomat, kérlek. Ha pap lesz
belőlem, nem kell az ördöggel ijesztgetnem a híveimet, magam is
megijeszthetem. Többet szenvedek, mint Jób. Hiszen Jóbnak, mikor
bélpoklos volt, szabad volt undok testét a szemétdombon cseréppel
vakarni.»
«Nyugodjál meg, testvér.»
A beteg féldeliriumban beszélt.
«Ejh, én nem vagyok neked testvér; csak ős anyánk volt közös: Éva
asszony. Az én apám nem volt Ádám, – hanem Szammáel: Éva asszony balkézi
házassága. Attól eredt Káin. Csak olyan atyafiság ez. Eredj fel a
könyvtárba, keresd fel nekem a gnosticusok közül azt, a melyik Káin és
Abel legendáját kommentálja. Saturninus, Tatianus vagy Carpocrates közül
az egyik. Majd megmutatom abból neked, hogy az első két testvér is
leányokon veszett össze: egy szép leányon, meg egy rút leányon. A szép
Aklimát mind a kettő szerette, s a rút Lebuda egyiknek sem kellett.
Ezért azután Abel urat, a te nagyapádat, agyoncsapta az én nagyapám,
Káin. És azután hordozta egy állatbőrben a hátára kötve magával
erdőn-hegyen át, mig egyszer meglátta, hogy a cserebülyök hogy hantolnak
el egy döglött vakandokot, s azoktól megtanulta az első temetkezést. És
ez mind leányok miatt történt: az áldozat füstje csak emblema.»
«Ránk nem szállott az ő örökségük.»
«Ki tudja? Borgia Caesar bibornok volt, s megfojtotta a szép Aklimáért
annak a férjét.»
«A ki keresi a kisértetet, megleli azt, ha bibort visel is.»
«Vigyázz Innocenti! Tudod, hogy a kisértő körüljár, sicut leo rugiens,
quaerens, quem devoret?»
«Küzdünk ellene szent Antallal.»
«Könnyű volt Antalnak szentnek maradni. Hol kisértették? A pusztában.
Kik kisértették? Álmok, phantasmagoriák. Álmodott csábleányok, álmodott
aranyhalmazok, álmodott étkek. Könnyű volt el nem csábulni. Csak fel
kellett ébredni az álomból. Csak az ördög volt a kisértő. De jőjjön csak
Antal oda, a hol eleven ember a kisértő, a hol élő asszonyarcz nevet a
bűnös élvezetvágytól, a hol igazi pénzzel kinál a sunnyogó
saintsimonismus, s a hol nem hazudik a pincerna és refectorium, azután
ott maradjon meg ascetának!»
«Tekints magad körül, s látni fogod a kit idéztél. Férfiakat, kik vizet
isznak a vendégeik számára megrakott gazdag asztalnál, s kincseiket
Istennek s emberiségnek áldozva, ők maguk szőrcsuhában járnak.»
«Mondd: örök kényszerzubbonyban. Szabadítsd ki kérlek a kezemet, hadd
legyek hozzájuk hasonló. Engedd megrontanom a testemet, ha meg akarod
menteni a lelkemet. Talán ha rút fogok lenni, egészen más életnézeteim
lesznek. Megnyugvó, zárkozott ember leszek. Az a tudat, hogy a pofám
fertelmes, elfojtja bennem a kínzó vágyakat. Tudni fogom, hogy a kik rám
néznek, utálnak, s nem fogok náluk szeretetet keresni. Hallgass rám.
Engem ne keressen a kisértő, a ki fenyeget, hogy megesz; olyan kedvemben
találhat, hogy megeszem őtet én! Én nekem rossz gondolataim vannak.
Felóniát főzök magamban. Arra gondolok, hogy ha én ép testtel, arczczal
kelek föl most, csak addig maradok veletek, míg hasznát veszem. Ti
tápláltok, ruháztok, megtömtök tudománynyal. Mikor készen leszek,
odadobom lábaitokhoz a palástot és skapulárét, s megyek örülni az
életnek. Ez a szándékom. Nos, kiszabadítod-e a kezemet?»
«Imádkozni fogok Istenhez, hogy gyógyítsa meg testedet és lelkedet.»
«Útjában fog állni imádságodnak minden gondolatom. A hol járok, a hol
kelek, mindenütt lázadást szítok fogadalmaink ellen. Nem tűröm az
engedelmeskedést, nem a szegénységet, nem a vágyak megölését. Férfinak
tudom magamat, ifjunak és szépnek. Ha egy deli nőarczot meglátok, ha egy
délczeg férfival találkozom, ez a látás, mint a ragályos incubatio
lappang véremben, s alkalmat vár, hogy kitörjön. Mikor egyik
oltárképünkön azt a szép Magdolna arczot látom, eléje térdelek, s
lelkemben azokat a titkokat kutatom, a mikért e könnyek fakadtak, s hogy
miért nem lehet azokat letörölni? Ez az a daemon, a melyiket nem űz ki
az «exsufflatio». Mikor a kőrisfák virágait meglepi a spanyol légy, hogy
a bűztől nem lehet a park azon osztályához közelíteni, én akkor egyedül
sétálgatok ott magamban, s e langymeleg émelyítő szagot tele tüdővel
szívom be. Ti bölcsek azt mondjátok, ez a szagműszer allotriophagiája;
de én tudom, hogy ez a philtra. Ah, minő zúgás, csengés ez itt a
fülemben. Úgy nevezik, hogy «apácza-zengés».
A beteg megkísérté veszteg maradni. De nem soká tartott az neki. Újra
felsikoltott egész dühvel, a himlőkórosok sajátszerüen elcsukló hangján
rikácsolva:
«Bocsásd szabadon kezeimet, hadd tépjem velük ezt az elátkozott arczot.
A minap egy szép szőke leány azt mondta a másiknak, mikor a templomból
kijött: nézd minő szép ifju! és rám mutatott; társnéja nevetett és azt
mondá: hagyd el: hiszen pap. Engedd, hadd csináljak magamból
szörnyeteget. Száműzzetek innen! Én elrontok másokat is. Systema van az
őrjöngésemben. Tudod-e, hogy az emberi tagok és mozdulataik egy teljes
alphabetet képeznek? Ezt én találtam ki. Tanuld meg tőlem te is, hogy
azután tudhasd, mit tesznek azok ketten-hárman és többen is, kik a
legünnepélyesebb tények alatt mintegy véletlenül homlokaikat, szemeiket,
mellüket érintik ujjaikkal? Tanuld meg tőlem: A: a fül, auris. B: az
áll, barba. C: a nyak, cervix. D: a középujj, digitus. E: a mozduló
száj, edo. F: a homlok, frons. G: a térd, genu. I: a lágyék, ingven. K:
a fő, caput. L: az ajk, labies. M: a kéz, manus. N: az orr, nasus. O: a
szem, oculus. P: a mell, pectus. R: a nevető ajk, risus. S: a szemöld,
supercilium. T: a lábszár, tibia. U: a köröm, ungvis. V: a has, venter.
Majd aztán ügyelj a mozdulatainkra, s abból megtudod, hogy mikor némán,
csendesen ülni látszunk, s csak kezeink mozdulnak néha, miről beszélünk?
Óh, minő gyehenna ég a fejemen belül, s ti nem engeditek, hogy az
öklömmel üthessem azt, míg szétszakad!»
Incze megujitá a hűtő borékot a lázkóros homlokán és gyuladt fekélyektől
égő arczain, s beadta neki a csillapító gyógyszert; mire az sok
hánykódás után elaludt végre, és mély álomba sülyedt.
Ezalatt Incze kilopózott, és szobájából elhozta az ágya fölött függő
szűz Mária-képet, s odaakasztá a falra, a beteggel szemközt, hogy a mint
az fölébred, első tekintete e minden földi szenvedélytől tiszta művészi
alkotású képre essék. Talán ez enyhíteni fogja lázas agyának tüzét.
Mikor a nap első sugarai átpiroslottak a szömörczefák lombjain, gömbölyű
karikákat vetve a kóroda belső falára, a beteg fölébredt, s halk, rekedt
hangon könyörgött ápolójának:
«Emeld föl szemeimről a takarót.»
Incze sietett kivánatát teljesíteni, s jóságteljes hangon kérdezé tőle:
hogyan van?
«Csendesebben», suttogá a beteg.
Incze ismerte már a kór lefolyását sok tapasztalás után.
«Túl vagy a veszélyes válságon. A másodláz is lefolyt. Sokat szenvedtél
alatta.»
«Panaszkodtam?»
«Láttam.»
Egy pohárból mandulatejet adott a betegnek innia.
«Ma már szemeidet fel lehet takarni, s holnap kezeid is felszabadulnak.»
«Ejh, vidd innen ezt az italt: nem állhatom ki.»
– Mit kivánsz?
– Adj bort.
Incze hozott neki vizes bort. Ez jót tesz a kimerült idegeknek.
Attól újra elaludt a beteg: érzékeny szemei nem vették észre a
Mária-képet.
Azután egész nap aludt. Incze egész nap mellette ült, s borogatta
orczáit langyvizes kendőkkel. E korszakban legragályosabb a kór
lymphája; benne van az a beteg lehelletében, érintésében, a szövetben,
melylyel takarózik, s a szoba levegőjében. Incze nem engedte magát
fölváltatni.
Következő reggelen már egészen megszünt a láz; Gedőről levették a
kényszerzubbonyt. Sarcasticus kedve visszatért. Észrevette a Mária-képet
ágyával szemközt.
A mint Incze odalépett kórágyához, így szólt hozzá: (Kedve volt már
szurkálódni.)
– Én ismertem a te apádat. Szentképfestő volt Gyimóton. Nem tanította
neki a mesterségét senki: magától jött rá. Egész nap mázolt, szegény,
buzavirágszin palástos Megváltókat és rózsaszin köpenyes
Miasszonyainkat. Zöld kantust csak szent Cicellének adott. Remekül ki
tudta rakni aranynyal a fejeik körül a glóriát, az aureolát, s ezüsttel
a hét tőrt, mely a Boldogasszony szivét átszúrja. Az egész vidéket ő
látta el szentképekkel. Olcsón adta. Alig kereste meg vele a napszámot.
Azért adta olyan olcsón, hogy a zsidó piktorokat elszoktassa a
szentképfestéstől. Minden képe egyforma volt. Azt hiszem, hogy álmában
is tudta volna már azokat festeni, vagy sötétben, bekötött szemmel.
Félig-meddig belső ember volt már: a papok is ismerték mindenütt. Minden
vásáron, minden búcsun ott volt a szentképes ládájával. Nekem is
ajándékozott egy sárkányölő Szentgyörgyöt, mikor nála voltam: tetszett
neki, hogy úgy dicsérem a képeit. El is csakliztam azt a városban nyolcz
garasért. Te is segítettél neki mázolni vakácziók alatt; de neked azt
mondta a megboldogult: hagyd el fiam, ne állj te az én mesterségembe,
tanulj inkább diákul beszélni ezekkel a képekkel, a miket én festek; az
könnyebb munka, s jobban táplálja az embert. Állj be papnak: lesz
belőled perjel, apátúr, talán püspök is. Jó konyhát, jó pinczét
tarthatsz s nem bajod, ha a buzát megeszi a drótféreg: a tiedet nem eszi
meg. Négy lovon jársz. Még majd a szegény atyádfiain is tudsz segíteni
néha napján. Mikor azután kedvet kaptál a papsághoz, akkor, mint jó
szófogadó gyermeknek, jutalmul festette az öreg ezt a szentszűz képedet.
Az öreg igazán remekelt rajta, felülmulta saját magát. A többi képei
vásári mázolatok voltak, ez művészi ihlett alkotás. A szinvegyülete
Tintoretto ecsetjére emlékeztet. Pedig a többi képei nem emlékeztetnek
másra, mint Kóbi Iczig pamacsára, a ki boltczímereket pingál. A többi
csak festett vászon: ez egy eleven kép. Van benne valami csodálatos
földi báj, elvegyülve földfeletti magasztossággal. Ennek a képnek az
eszménye nem született a te öreged agyában. Ez egy élő nő másolatja.
Vigyázz magadra Innocenti! Minden este, reggel e kép előtt térdepelsz:
ha egyszer rátalálsz az eredetijére nehéz lesz a térdednek elszokni a
meghajlástól.»
Incze szentségtörésnek vette e czélzást, s a gúnyolódó előtt eltakará a
függönynyel imádata szent tárgyát. Úgy fájt neki e profán beszéd, mint
mikor az ártatlan gyermek azt a rágalmat hallja szülői felől, hogy azok
földi szerelemmel szerették egymást. Kedélye visszataszítja ezt a
gondolatot.
A veszély elmultával azután megszünt Gedőt ápolni, felváltotta őt más.
Gedő felgyógyult; arcza nem éktelenült el; egy hét mulva csekély
maradványai látszottak még rajta a kórnak: akkor visszatérhetett társai
közé.
Sokat köszönhetett nekik, leginkább Inczének; de nem volt szokása a
hálálkodás. Nem is volt nézetei szerint, mit megköszönni. A megmentett
életet? vagy a megtartott sima arczot? az ép szemeket? De hát mire jó
neki az élet, az ifjudad arcz, az ép szemek?
Ezt kérdezte ő számtalanszor ama kínos éjszakákon Inczétől, kisérve
daemoni kifakadásoktól, a gondviselés ellen emelt vádaktól.
Mikor azután felgyógyultan találkozott Inczével: épen a tanteremben volt
az, azon időköz alatt, melyet a kolostori napirend így jelöl meg: 12 túl
XII-ig. (Ez a különbözet a toronyóra és a belső óra ütése között.) – Így
szólt hozzá:
– Emlékezel-e még azokra a szavaimra, a miket ama keserves éjszakán
intéztem hozzád? Akkor hallgattál, nem feleltél semmit: beteg voltam;
kimélni akartál. Emlékezel-e rájuk?
Incze nyugodtan felelt neki:
– Ha hagymázban mondtad azon szavaidat, akkor, mint gyógyító ápolód, a
kórtünetek jelenségei közé számítom kifakadásaid, ha pedig józan
észszel, meggondolva mondtad, akkor mint lelkész, gyónásnak veszem
azokat; titkul tartom, s megadom rájuk a feloldást.
Ámde Gideon daczosan felemelte veres foltoktól még mindig égő arczát, a
helyett, hogy fejét alázatosan lesütötte volna.
«Nem úgy! Se nem mint orvos, se nem mint pap állsz velem szemközt: hanem
mint peres fél; kérdeztelek, adós maradtál, felelj meg: mire jó hát ez
az élet, a mely a mienk? felelj most, midőn mindannyian üdvözöltök, hogy
életben maradtam.»
Incze egy perczig lecsüggeszté fejét, erős szemöldeit összevonva, mik
homloka izmait kérdőjelek redőibe vonták, azután nyugodtan
kiegyenesedett, s mondá:
– Választ adok. Mi az élet «itt» és bárhol «e földön» nekem és neked? A
hit, remény és a szeretet. Hiszek az emberiségben, hiszek a hazámban,
hiszek a mennyországban; remélem az elsőnek tökéletesülését, a
másodiknak felvirágzását, a harmadiknak örök üdvét; szeretem a hármat
együtt… S a mi tehetségeimtől telik, minden erőmet e három elérésére
fordítom, s ez a munka – az élet… S e munka nincsen öröm nélkül: e
munkának sikere a gyönyör. A ki munkájában nem találja fel az örömöt, az
nem élő; az csak kenyérevő halott. S ez életnek örömei magasztosak.
Enyim a természet világa. A fák növésében, a csillagok hullásában
tanulom ismerni az Isten hatalmát, s a természet alkotó erejét, a
növények az én barátaim, s a bennök rejlő gyógyerőt megvallják nekem. A
négy elem minden meteorjai hozzám beszélnek, s a porszem és a vízcsepp
csodákat mutogat nekem. Enyim a tudományok világa, melynek magasain
minél feljebb hágok, annál szélesebb látkör terül el körülem, bámulatos
új országaival, mik közül csak egynek is minden titkait megismerni,
rövid az élet. S a tudomány titkainak gyönyöre több, mint mindaz, miket
szomj, éh és sovár szív megóhajt. S a mit gyüjtök, az nem holt kincs,
száz- meg százfelé elosztom, s elosztva több lesz. Enyim a jövő nemzedék
világa. A lelki fénynek egy kis központja leszek, melytől a többi lelkek
meggyuladnak. S rajtam áll, hogy az ivadék, melynek szelleme rám volt
bízva, okos, mívelt, boldog, igazságszerető, hűséges és erényes legyen.
Ha megvénülök, egy nagy család vesz körül, fiak, unokák, dédunokák, az
az erkölcs, az a tudomány él tovább, melyet én szereztem nekik: apáiktól
csak testüket kapják, de lelkük kincseit én tőlem. Enyim az emberi
kedélyek világa. Én osztom nekik az áldást örömeikhez, én osztom a
vigaszt szomorúságaikban; én fogadom őket a bölcsőiknél, én kisérem a
sírig; én segítem felállni az elbukottakat, én térítem meg a vétkezőt;
én állok az egész nép előtt, mint vezér, s vezetem fel őt a porból a
mennyországba. S a menny világa is az enyém. Enyim a hitnél fogva. Enyim
az előttem haladott vértanúk, hitbajnokok érdemeinél fogva, kiket
követnem könnyű és édes munka nekem, s kiknek boldogságát elérhetnem
erősebb vágy nekem a szív minden szenvedélyeinél. Enyim önlelkemnek
világa! S ott béke van és nyugalom… E béke, e nyugalom malasztját adja
meg neked is a Mindenható: én édes testvérem, hogy tudjad, mi «itt» az
élet?
Az egész diaconus sereg elragadtatva a beszélő ifjú ihlete által,
lelkesülve kiálta fel chorusban: Amen.
Csak Gideon nem monda rá ament. Himlőhelyes arczán valami dæmoni
mosolygás vonaglott. Szemei még véresek voltak a lefolyt betegségtől;
oly bántó volt nézésében.
Odahajolt Inczéhez, s azt sugá neki halkan:
– Ez így lesz mindaddig, a míg Madonna-képed eredetijét egyszer
feltalálod.
Incze szánó arczkifejezéssel fordult el tőle.
A második tizenkét óraütés is hangzott, s utána a jeladó harangszó.
Mind elhallgattak egyszerre. Imádkoztak.