A «fehér barátok» kolostora (a hogy a népnyelv híja őket) hazánk egyik
legnagyobb rengetegének közepén fekszik. A rengeteg csak a hegyeket fedi
már, a téres völgyek a leggazdagabb gabonatermő földdé vannak
átalakítva. Az országutat, mely a lejtőkön, halmokon alá s fel kígyózik,
két oldalán fehér virágpalástba burkolt cseresznyefák jelölik: mintha
hó-gulák volnának zöld mezőben.
A kolostor egészen modern stylben épült palota. Az északi szárnyát
képező kéttornyú cathedrale nélkül magán úrilaknak volna nézhető. A
hajdani kolostort, melyet Imre királyunk építtetett, a török háború
alatt leégették, s kirabolták; egy portale az uton a régi alapkő
lapidarbetüs feliratával, s egy faragott pillér homlokrésze, mely most
egy szobor alapjául szolgál, az egyedüli emlékek, mik a romokból
megmaradtak. A góthstyl remekei ily töredékekben is.
Minden új alkotás itt: az épületek újabbkori kényelem igényei szerint
alakítva; a parkban exoticus fák, virágcserjék, pozsgár bozótok, a
legvénebb fenyőcsoport a belső udvaron, simahéjú amerikai cembrák, bár a
torony ablakáig emelték már sudaraikat, nem idősebbek száz évesnél.
Gyermekkor náluk.
A török pusztítás által elárvult kolostor roppant birtokait mint «res
nullius»-t? (senki birtokát) majd a körüllakó főurak, majd a szomszéd
ausztriai szerzetes rend provinciálisai foglalták el azután, s két
századon át tartották magukénak. A szerzet magyarországi tagjainak
hosszú és kitartó küzdelmükbe került azt visszaszerezni. Egy apátjukat,
ki ez ügyben sokat fáradozott, mikor útjából visszatért, az erdőben
agyonverették; arczképe alá oda van írva: «ex insidiis occisus». S
utoljára is meg kellett vásárolniok a birtokukat készpénzen, s még
azután is sok ideig vazalljai és adófizetői maradtak az osztrák
főnöknek, csak e század elején szabadíták ki nyakukat a hűbériség járma
alól. A jelenet meg van örökítve a képtárban, a midőn I. Ferencz átadja
a diplomát az akkori apátúrnak. Az apátúr úgy tünik fel a képen a király
mellett, mint egy óriás: széles homloka, erős szemöldei, ajkai fölött a
borotválás daczára is feketéllő bajusz, a merész szemek, tanuskodnak
róla, hogy ez alak nem szokott eszköz lenni, hanem cselekvő kéz.
A visszaszerzett föld az erélyes kéz alatt visszaadta mindazt, a mi
elveszett. A hajdani gazdagság visszatért. Az elrabolt templomkincsek
helyébe újak jöttek, az oltáron szobrász és festész remekelt, muzeumok
gyüjtettek össze ritkaságokból, s felépült a kolostor büszkesége, a
kincseket érő könyvtár, melynek karzatait, táblázatát, állványait
bámulandó remekben magyar asztalosok készíték, magyarhoni ritka
fanemüekből, a díszitések gyönyörű tiszafa- és szömörcze-lapokból
alakítva, kiváló ízléssel. A tudomány minden ága képviselve a nagy
foliánsok s a tarka kötésű zsebkiadásokban, egész a classica és a modern
litteraturáig; köztük becses incunabulák, egyetlen példányok, érdekes
kéziratok, a régi nyomdászat remekei, s a miniatur-festészet és
szépirászat türelempéldányai.
De nem csak a küllem új és nemzeti: a szellem, mely azt alkotá, vele
azonos; ezen kolostor tanárokat nevel, kik az előhaladott tudományos
képzettségben, a szabadelvű felfogásban, s a hazafias érzületben minden
más felekezet tanáraival méltán versenyeznek.
«Haladás, szabadelvűség, hazafiuság» egy kolostorban! szokatlan fogalom;
de köztudomású, hogy úgy van, s a történetírónak, ki egy nagy esemény
emlékét akarja plastice kiemelni, ahhoz méltó piedestalul a külzetet is
élethíven kell kifaragnia, hogy szobrából érthetlen torzkép ne legyen,
vagy hihetlen ábrándkép, vagy a mi legrosszabb: prózai sáralak.
Ez a kolostor növendékeire nézve nem börtön, hanem otthon; nem sírbolt,
hanem egy világ.
A tantervből a kényelem s az egészségápoló élvezet sincs kifeledve.
A tantermek mindegyikében csak nyolcz növendék foglal helyet saját
íróasztala mellett; csupán a természettani előadásokra gyülnek össze egy
közös teremben. Üres idejét mindenki töltheti szabadon választott
mulatsággal: minden tanoncznak van külön kertje; a közös kertben fedett
tekepálya, a teremben tekéző asztal, távolról odavezetett forrás-viz
csorog a folyosón márvány medenczébe, s fürdőszobákban válogathat, kinek
hideg, kinek meleg tetszik; pipázni egy külön terembe gyülnek össze, s
ott állnak, sorba támogatva, longissimáik a közös dohánydöböz körül; ott
vannak a hegedűk, violoncellok, fuvolák, mikkel quartetteket rendeznek;
télen járja a korcsolyázás a befagyott tavon. Étkezésük tápláló és
izletes, melyből egy kis adag bor sem hiányzik; éjszakára tiszta
kárpitos ágyak várnak reájuk négyesével egy teremben; az egy szobában
lakókat hajlamaik válogatják össze. – És azután van minden évben két
hónapjuk, a mikor a rend minden tagja: novitius, diakonus, tanár, perjel
és apátúr teljes szabadsággal mehet a világba, a merre kedve tartja, s
nem őrködik felette más, mint saját fogadalma; a mikor még szerzete
fehér palástját is leteheti, az sem gátolja lépteit.
Ebben a kolostorban nincs semmi poézis! Nincs sem börtön, sem kínzó
eszközök, sem befalazott üreg, hová az élve eltemetettnek lyukon
adogatnak be kenyeret és vizet, sem a szőring alatt viselt szeges öv,
sem mezitláb vezeklés, sem sanyarú jejuniumok, sem éjjeli virrasztások,
ascetai testsanyargatás; és semmi neme a büntetésnek arra nézve, ki
hibát követ el vagy a kényszernek arra nézve, ki a zárdát el akarja
hagyni.
Ennek a kolostornak a tagjait nem köti más hatalom egymáshoz, csak a
kölcsönös szeretet.
Az engedelmességi fogadás, melyet önválasztotta apátjuk kezébe tettek,
nem nehezebb, mint egy gyermek engedelmessége atyja iránt.
Egymás közt úgy nevezik magukat, hogy «testvérek».
Főnökük az apátúr, egy szelid arczú, jámbor kedélyű agg; Socratesfő –
szakáll nélkül; soha nem iszik bort (az áldozat-kelyhen kívül), soha
föveg fején nincsen (az infulán kívül), soha nem beteg, soha nem
haragszik. – Úgy tünik fel gyermekei között, mintha rájuk nézve nem csak
atya volna, de maga az «alma mater» is benne személyesülne.
Nem félnek tőle: – szeretik.