Az ifjak mind levetették felső-öltönyeiket. Olyan jól esik ingujjakban
lehetni. Hogy nincs rajtuk a felső-öltöny. A «nincs» esik jól.
Az ebéd elkészül. Jelt adnak a pásztor-kürttel. Az, a melyik a csalitban
furulyázott, a havasi kürtöt is gyönyörüen tudja fújni. Universal genie
a hangszerek közt. A hívó szózatra összegyülnek a szanaszét kóborlók: a
füvész, a kövész páfránaival, zuzmóival, paláival és csillámaival, a
festő félig kész rajzával, a vadászok pipiskéikkel; a hosszú asztal
körül megnépesül; csak egy hiányzik még. Hol van Incze?
Azt sem éhség, sem kürtszó nem csalja ide?
Keresik, nevét kiabálják, nem kerül elő sehonnan.
Tán elaludt valahol? – Incze? Aludni? Hisz még éjjel sem aluszik.
Tán valami szép leányra akadt? – Inczének leány? Akkor futna el, ha egy
szép leány akadt volna ő rá.
A majoros szép leánya csakugyan emlékezett rá, hogy látta a keresett
ifjút a méhesbe bemenni. Utána eredt, hogy majd behíjja. Incze csakugyan
ott volt. Olvasott egy könyvet. Abba úgy el volt merülve, hogy se
látott, se hallott, se nem éhezett. Mit mondtunk? ugy-e? A mint a méhes
egyik ajtaján a szép leány belépett: Incze rögtön kimenekült a túlsó
ajtón.
«Oh Innocenti!»
Volt nagy kaczagás, évődés, ingerkedés a társak részéről. Mit olvastál?
Tocquillet. Amerikában járt a fiú. S hogy visszakerült egyszerre, a mint
egy leányarcztól megijedt!
A kigúnyolt könyvbuvár szép görögszabású arcz és alak. Apolló homloka és
Theseus vállai hozzá: áll, ajk, szemöldök, mind a classicus
szobormintákra emlékeztetnek; még a kifejezés is oly hideg és nyugodt e
vonásokon, mint egy szoboré, s izmos termetének mozdulataiban az erő
nyugalma látszik.
Társai a főhelyet hagyták fenn számára az asztalnál. Ő látszik a
legidősebbnek; bár szőr neki sincs az arczán, mint a többinek. Bizonyos
felsőbbséget látszik gyakorolni társai fölött.
Az izletes lakoma, az ürülő kancsó mellett zajos lesz a társalgás,
vitatkoznak kedvencz eszméik felett; van dévaj kaczagás itt-amott;
járják a bohó adomák. Azoknak némelyikében a zárszó csak a latinul értők
kedveért mondatik: «Mit mondott a barát a thea és kávé közötti
választásra a szép leánynak?» «Te quidem vellem; sed cave.» – «Mit
mondott a diaconus az esperesnek?» «Malo Cocam, quam Uri?» – Közbe egy
citamen Horáczból: «Nesit ancillae tibi amor pudori!» Ezt tréfásan
mondja Gedő Inczének s telt poharával koczintásra ingerli a komoly
mélázó ifjút egy «Vivat»-tal a szép majorosleányra; de Incze nem iszik
bort, s nem iszik leányért.
Végre keresztültör a zajból a dal, megzendül a legvidámabb népdana,
tüzes szemű leányról, barnáról, szőkéről, piros ajkról, csókról, forró
szivdobogásokról: az ifjú arczokon úgy ragyog a láng!
Incze hagyja őket dalolni, maga nem vesz benne részt.
Kitűnik, hogy egyike azoknak, kiket a fűben heverve láttunk restelkedni,
gyönyörű tenorhanggal bir, s szépen énekel. Bravo! Nagyobb úr lesz
belőle, mint a milyennek szántuk: nem főispán, de operai művész, európai
hirű!
Az egyetértés nem tarthat sokáig, a hol huszonnégyen vannak, s a hol
félakó bor elfogyott. Egy rész bordalt akar énekelni, más rész Nabucco
kardalait, ezen két pártra oszlanak; tizenketten felkerekednek s
elhagyják az asztalt, kivonulnak az erdőbe; azok közt van Incze. A más
tizenkettő ott marad a diadalmasan megtartott padokon, s most már
nekieresztett kedvvel harsogtatja profánus dalait, mig az elvált rész
egy viszhangos szálfaerdő tövében hymnusokat énekel – operákból.
De a győztesül ottmaradtaknak nem elég az, hogy az ellenpártot
megszöktessék, jó kedvüknek még az a vágya is van, hogy amazokat ne
engedjék a maguk módja szerint mulatni. Utánuk mennek, megtömve
zsebeiket makkal, s a mennyire a makk elhord, elkezdik amazokat
hajigálni. Gedő ügyes hajító. A mint a tizenkét ellenpárti bajtárs
körben felállt, előre megmondja: ez a makk melyiknek szól. S valóban
odatalál. A löveg koppan, vállon, tarkón, háton: nem tesz kárt, de
boszant. A megtámadottak nem állnak boszút. Felkerekednek, bevonulnak az
erdőbe, ott azután védve vannak a hajigálás ellen.
Gedőnek pedig már minden porczikáját csiklandozta a veszekedési terv.
Túl volt terhelve az életerő villanyával: valami tárgyat kellett
találnia, a min negédét kitöltse. Ott legelészett egy szamár a fris
gyepen. Fiatal vemhe volt, nem viselt még terhet soha.
«Ki üli meg ezt a szamarat?» veté oda az indítványt Gedő.
De hát ki ne vállalkozott volna rá? Én is. Más is.
Pedig hát se egynek, se másnak nem sikerült a vállalat. Óh, a szamár
nagyon okos állat: csak teszi magát, hogy ő szamár. Nem engedi az magát
olyan könnyen megnyergelni, mint az ember. Furfangos, elővigyázó,
ravasz, sunyi állat az; van érzéke a humor iránt, s ha feltett valamit a
fejében, van erős jelleme attól el nem állani.
Hárman-négyen lepotyogtak a hátáról egymás után, a többieknek rengeteg
hahotája mellett.
Ez a tréfa odacsalta az erdőbe menekülteket is. Nem haragudtak már.
Változott a mulatság tárgya. A szamár lett a központ.
A nyeregbetörés kiséretében most Gedőn volt a sor.
Az ifjú oly gyors volt és ügyes, mint egy párducz. Mikor ez felszökött a
szabad vadállat hátára, azt nem tudta ez oly egyszerre lebukfenczeztetni
a hátáról, mint a többit. Azokkal könnyen elbánt. Ha nagyon előre ültek
a hátán, akkor elkezdett szaladni, s azután egyszerre lekapta a fejét a
két első lába közé, s hirtelen megállt, a lovag keresztülrepült a fején;
ha pedig nagyon hátra ült, akkor felrúgott a két hátulsó lábával, s a
lovag bukfenczet vetve szállt alá; a melyik már azt hitte, hogy megmarad
a hátán, az alól meg olyan szépen ki tudott ugrani valami szörnyen
tréfás, groteszk fartolással oldalvást, hogy az csak bámulva találta
maga alatt a szamár helyett a vakandturást.
De nem dobhatta le Gedőt. Úgy fogta az két marokkal a bozontos sörényét,
s úgy szorítá keresztül lábszáraival a derekát, hogy a vad vemhe nem
szabadulhatott meg tőle. Hasztalan rúgott fel, ágaskodott előre: ezt nem
hagyhatá el; megkisérté kínzóját nekivinni a fák derekának, hogy
lehorzsolja magáról szamár szokás szerint; hanem egy kegyetlen
ökölcsapás eszére téríté; majd levágta magát a gyepre, hogy majd úgy
heveri le a lovast a hátáról; az sem ért semmit: az ifjú ott maradt a
földön fekvő felett szétvetett lábakkal, s mikor az felugrott, ismét ott
érzé vékonyaiban a sarkait, mig végre valami tiz-tizenkét gyorsan
egymásután következő ökölcsapás a buksi fejére teljesen felvilágosítá őt
a szamár hivatása felől e földön; a mikor azután teljesen megadta magát,
s négy lábát szétvetve, és füleit előre tartva, ő maga kezdé el a
kapitulaczionális chamadeot trombitálni, s szontyolodottan hagyta a
kötőféket a szájába köttetni; a mikor aztán diadalmas lovagja
kormányozhatá jobbra-balra. Milyen hatalmas huszár lesz ebből valaha!
vagy talán lovászmester; – avagy sportsman!
Általános üdvriadal köszönté a győztest.
A győzelem hevélye szokás szerint felkölté benne a kevélység dicsekedő
daemonát.
«Most így fogok hazavonulni, mint Krisztus virágvasárnapon.»
Egy része az ifjaknak nevetett; egy része morgott.
«Nézzétek a lictorokat!» szólt a szamáron lovagló gúnyosan, «hogy
morognak. Pedig ha mi lettünk volna akkor a halászok, ilyen tizenkét
fiú, mint mi; ha minden apostol azt tette volna, a mit Péter, hogy
karddal csapott volna közé, nagy fordulat állt volna be a
világtörténetben; Krisztus megszabadult volna, mennyi csodát tett volna!
késő vénséget ért volna, s most ő volna az öreg Isten!»
A morgás most már a felgerjedés hangjává emelkedett.
«Ne itéljétek őt meg most!» csitítá Incze nyugodt hangon társait:
«látjátok, ő most hozzá van nőve a szamárhoz; Biléam szelleme szól
belőle.»
Ez a szó egyszerre kaczajjá változtatta a botránkozás hangját; Gideon
észrevette, hogy rá nézve most már rossz positio a szamárhát. Leszállt
róla.
S a földön állva folytatá:
«Azt mondom, hogy ha mi lettünk volna az apostolok, akkor te volnál a
keresztre feszítve – Pilátus!»
«No hát legyek én Pilátus,» szólt Incze, kalapját ledobva fejéről a
gyepre, s karjairól feltürve az ingujjakat. «Jertek hát ránk és düljön
el itten, hogy mi fordulat lett volna a világtörténetben, ha a
Gethsemane kertben dulakodásra került volna a dolog?»
«Ide halászok!»
«Ide lictorok!»
A fiatalság ősi szokás szerint halászoknak és lictoroknak nevezte
egymást, a szerint, a hogy hajlamai csoportosíták.
Azzal mindenki ölrekapott a maga kiválasztott ellenfelével.
Hogy is végződhetnék fiatalok közötti mulatság a zöld gyepen birkózás
nélkül. Ez az élvezetek legmagasabbika: mámorítóbb az ivásnál, hevítőbb
a szerelemnél; a túlhabzó férfierőnek kölcsönös összevillámlása.
Mindenki kikeresi magához illő ellenfelét s birokra megy vele. Gideonnak
jut Incze.
Ha nyers erő, durva hevély volna megengedve a játékban, az egész
társaság együtt nem volna képes helyt állani a herculesi komoly ifju
ökleinek; de itt csak gyakorlott ügyességre van hivatkozás, s ebben
méltó ellenfelére akadt. Ki vannak véve az erőszak fogásai, a
derék-betörés, a gulyásos levegőbe lódítás és földreteremtés, az
állfelütés, az ököllel nyomás; csupán a nemesebb testgyakorlati
fordulatok járják, s ezekben a két mérkőző egyike sem enged a másiknak.
A többi társak, győzve, vagy legyőzötten, abbahagyták már, le is verték
magukról a port s most csak a kettő tusáját nézik.
Buzdítják őket, «ne hagyd magad!» A részvét a gyöngébb félhez hajlik, ki
társa erejének túlsúlyát bámulatos tornászi ügyességével egyenlíti ki. A
körülálló ifjak ujjongnak Inczének minden újabb sikertelen kisérletén.
Ez boszantja a küzdőt. Egyszerre hóna alá kapja ellenfele fejét
balkarjával, s jobb karját alája csapva, felragadja azt a levegőbe, s
azzal ennek két kalimpázó lábával, mint a csata-cséppel veri szét a
kaczagókat; nem nézve ki barát, ki ellenség? Erre valamennyien ellene
támadnak. Most azután igazán elemében van. Lerázza magáról támadóit,
mint oroszlán a kopókat. Három társa akad, ki segíteni jő neki. Hátaikat
egymásnak vetik s szembeszállnak a többivel mind. Van kaczagó harag,
dühig fokozott jókedv, csintalan örömkitörés, férfihoz, ifjúhoz illő.
Gyönyör elnézni e tomboló férfirajt, e küzdő gomolyt; az olympi játékok
legnemesebb faját.
Most csak játék, de minő küzdés lesz az, ha egyszer ez a jelszó talál
elhangzani: fegyverre férfiak! Minő hősök, minő katonák lesznek ezek
itten!…
… Az estharang megcsendül. A távol lovagvár tornyából mélán ringanak át
a zengő ligeten áhitatgerjesztő hangjai.
Az első kondulására a harangnak mintha ketté volna vágva egyszerre a
tusa, a játék. A küzdők szétválnak. Nincs többé se vidám harag, se
szikrázó jókedv. Egy szó nélkül siet mindenki felöltönyét felvenni. S
mikor az angelus utolsó csendülése is elrezgett a légben, mind a
huszonnégy ifju ott áll párosával sorban a gesztenyefák sorai alatt.
Öltönyük, mit felvettek, hosszú fehér talár, az idősebbeknél fekete
övvel és skapuláréval.
S az utolsó harangszónál egyszerre rázendítik mindnyájan a zsolozsmát:
«Ave Maria…»
… A tavasz igérete csalárd!… Nem lesznek ezekből sem hires ügyvédek, sem
nevezetes államférfiak, sem hirhedett művészek, sem ügyes technikusok,
sem magas hivatalnokok, sem gazdag üzérek, sem vitéz huszárok, sem
diadalmas hadvezetők; – mert ezek egy szerzetes rend növendékei: az a
távol kastély ott az ő kolostoruk; az az ő sírboltjuk, a hol élve
meghalnak s meghalva élnek.
… Azonban ki láthatja a jövendőt előre?