Huszonnégy ifjú mulat kedvére a ligetben.
Tavasz van. A fákon még nincs levél, csak virág. Azok az aranyba,
rózsaszinbe játszó, hímporterhes barkák, mik a lombot megelőzik, tündéri
zománczot adnak az erdőnek; a mező is sárga a fűvel együtt ébredő
virágtól. A berekben már itthon van a fülemile.
Természetébredés van: a vadméh előjön faodujából, megy virágot bújni,
ezret egy nap; a nővirágból mézet szí, a hímvirágból hímport szed; a
kéjencz! pedig ő maga se nem férfi, se nem nő.
A hol a bükkfák sürüjéből a távolba kilátás nyílik, a zöld vetésektől
zománczolt rónán egy lovag-kastély látszik a festői perspectiva
hátterében, oszlopos peristyljével, aranyozott tornyaival; túl rajta
ismét sötét erdők.
A huszonnégy ifjú élvezi a szabad lég örömeit, s mulatja magát hajlamai
szerint.
Néhányan az erdők mélyét járják; – ki növényeket gyűjt, ki köveket tör
kalapácscsal. Amaz orvos lesz valaha, emez bányász. Egy pár puskával
karján cserkészik a távoli vágásban és vetések között, s a melyik
közülök lőtt foglyot hord, tarisznyájára akasztva, az szenvedélyes
vadásznak indult; míg a másik, ki elszalaszt nyulat, pipiskét, s csak a
vetéseket bírálja, iparkodó mezei gazdát árul el magában. Kettőnek
megint az a mulatsága van, hogy háromszögellési munkálatokat
hevenyésznek: ezekből bizonyára mérnökök válnak. Egy letelepült egy
levágott fa törzse mellé, s rajzalbumába egy tájkép-részletet vázol. Ez
híres festő lesz valaha. Egy félrehúzta magát egy virágtól aranyos
juharberekbe, s fuvoláján versenyez a csalogánynyal. Ebben a jövendő
nagy zeneművésze rejlik.
Egy csoport az erdei majorlak udvarán a vadgesztenyefák alatt ül az
asztalnál, s jókor hozzálát a kancsóhoz, s a közben hevesen vitatkozik a
nagy napi kérdés: a honi védegylet fölött; mellette és ellene keményen
feleselnek, indokaik száma kifogyhatlan, furfangos fordulataik meglepők,
meggyőződésük makacs; elárulják a leendő publicistát, megyei szónokot,
pártvezért, és mindenesetre a hivatott ügyvédet.
Kettő-három heverész a fűben és élvezi a semmit tevést. Ezek urak
lesznek valaha. Főispánok, helytartótanácsosok.
Egynek az a feladata van, mezei mulatságul, hogy társai összeadott
pénzéből lakomát rendez, annak a kiállítási költségei felől a majorossal
alkudozik, úgy hogy annak is maradjon valami, s a közbenjáró is
megtalálja a maga provisióját. Gyönyörűen tud visszaélni a
kétszerkettővel. Ebből bankár lesz valaha.
Egy meg a konyha szentélyébe tört be, s mig társa a majorossal
alkudozik, tüzes ostromot kezd a majoros kökényszemű leánya ellen, nem
riadva vissza a hirtelen-kéz gyors kifizetéseitől. Alacsony, de ideges
termetű eleven fiú, göndör, fekete hajjal, tüzes szemekkel, vérpiros
ajkakkal; fürge és szemtelen, mint egy ördög. Ebből nagy Seladon lesz
valaha.
– Majd békét hagysz annak a jámbor szűznek, Gideon! kiált az asztal
mellől gordonka hangon a számvető társ.
A jámbor szűznek azonban nincs szüksége idegen oltalomra. Kap egy kanna
vizet, s bizony anabaptizálja vele Gideon úrfit, s most már üldözöttből
üldözővé válik. Gideon úrfi sem veszi tréfára a dolgot s menekül, a
merre ajtót lát. A konyhának azonban kettős ajtaja van: a felső nyitva,
az alsó szárny csukva. A menekvő Don Juan őzsebesen szökik át a zárt
ajtón, egyúttal fejét is mesterileg alákapva, hogy az ajtóragasztóba ne
üsse felülről, s az utána küldött kanta vizet mind az asztalnál ülő
társak kapják a nyakuk közé. Szitkozódnak aztán és nevetnek.