Ferike kisasszonynak csodás jókedve volt mindig. Ez pedig nehéz feladat,
mikor a napok úgy folynak és a lepkefogás oly nehéz.
Tulajdonképp nem talált kedvére valót egyet sem. A főhadnagy szép szál
legény, de a mikor dölyfös a családja… A harcz nehéz lenne s neki nincs
vesztegetni való ideje. Ösmerte az atyját. Keveset beszél, de a mit
mond: nyomós.
Mikor a tanitónői vizsgán elbukott, ránézett sötéten:
– Ferike. Én már ugysem birom a sok munkát. Akkor neked is keresned
kell. Adok egy évet. Ha azalatt férjhez mégy – jó. Ha nem, leteszed a
vizsgát és állást foglalsz el. Megértettél?
Már három hónap mult el, de hol a férj?
A patyikus nagyon magas és sovány legény és kevés a pénze. Legfeljebb,
ha egy vidéki patikát kap. Falun élni? Brrr!
A báró nem számit, legfeljebb az aljegyző. De micsoda csekély a
fizetése? – Eh, ez lesz a legutolsó.
Ferike pedig futott előre s a lepkéi repültek utánna. Ő volt a tüz, mely
vonzott.
Az anyja ekkor már a nagy emberek szokásait letárgyalta és áttért arra a
kétheti párisi kirándulás elmesélésére, melyet soha sem mond el két
óránál hamarább. A fiatal komoly tanárnak volt ideje elmerengeni a
Quartier latin-jén, a hol még ő is kaczagott.
Ferike eközben odaért a meredek hegyoldalhoz és elfogatta magát az
aljegyzővel.
– Jól van, jól leányom – szólt az anyja.
Hanem mikor meglátta a meredek hegyet, felsikoltott:
– Jesszus Mária, hogy lehet ezen felmenni?
– Könnyen, nagyságos asszonyom, csak fogadja meg, hogy az uton nem szól
egy szót sem, – szólt a tanár.
A többiek mosolyogtak.
– Hát meglehet azt állani? – sopánkodott az asszony.