Kaczagva futott fel a hegyoldali sétányon, bájosan felfogva halavány
rózsaszinü, könnyü selyemszoknyáját, mely ránczokba szedve hullott le.
Anyja utána ment a fiatal tanárral. Irodalomról beszéltek. Arról is
tudott beszélni. Csudálatosan sokat tudott beszélni az asszony, gyorsan,
lihegve, selypitve kissé. Ideges volt, legalább a doktor-professzor ugy
mondta. A idegessége abban állott, hogy…
A barátnői bizonyára közbekiáltottak volna:
… hogy sokat beszél.
Ő azonban ezt a sok beszédet másnak nevezte: _mulat_, igy szokta
mondani, ha áldozatra lelt.
A fiatal tanárral tehát irodalomról beszéltek, már úgy, a hogy az
asszonyok szoktak irodalomról beszélni. Az ismert irók szokásairól,
elmondva, hogy kiki mit szeret ebédre, ebéd után, irás előtt, irás után,
irás közben. Mindenkit ösmert, mindent tudott. Szerette – néha-néha –
belesodorni a beszédbe a férje nevét is, a hatás kedvéért. »Mi irók és
művészek hitvesei…« Nagyon illet a szájába.
A férje csodálatosan szótlan ember volt. Hires művész, már inkább a
hiréből, mint az alkotásaiból élt. Ezt a felesége is jól tudta.
Ferike kisasszony kaczagva állott meg a hegyoldali sétány felső
csücskén.
– Mama… Mama! Én már fenn vagyok.
– Jól van, jól Ferkó, csak menj előre.
– Hát gyerünk, – szólott aztán Ferike a lepkéihez.
A főhadnagy, a megyei aljegyző, a fiatal német báró s a magas patyikus
egyszerre indultak a nyomába.
– Ki fog el? – kérdi Ferike s futni kezd.
Tulajdonképp azt akarta kérdezni: kit fogok én meg?
Az anyja utána kiáltott:
– Ferike, komolyabb légy!