Dési Zoltán e pillanatban az ajtó felé nézett és elhalaványult. Riza
észrevette ezt is. Tudta már, hogy ki jött be. Tarnóczy Eszti, s véle
van bizonyára az egész udvara. Végtelen elkeseredés fogta el. Sajnálta
magát, Zoltánt, az egész világot. Csak két lényt gyülölt. Zoltánt és
magát. Ez az érzés sokszor háborgatta.
Akkor is, mikor esti hat órakor kihajolt az ablakán, s várta Zoltánt, a
kórházból jövet. Csakugyan ott jön. Fölnéz az ablakára, s köszönt.
Tudta, hogy a kávéházba megy, elolvassa a lapokat, onnét hazamegy
vacsorálni, s ugy nyolcztájt benéz a szinkörbe. De este a hársfasorban,
okvetlenül találkoznak. A fiu Esztire gondol ugyan még mindig. Látja ő
azt az arczából. Sohasem fogja elfeledni. Dési Zoltán szive csak egyszer
nyilhat meg.
Ám hibás-e Eszti?
Ha nem szerette? Ki tehet róla? Más az izlése. Oh érezte ő azt mindig,
hogy Dési Zoltán nem feledi el azt a lányt soha. Hogy hasztalan kisérlet
meghóditani őt. Próbálta sokáig. Ugy járt vele, mint Zoltán Esztivel.
Igaza van Zoltánnak abban is, ha nem őt veszi el. Ha már nem szerelmes,
legalább jól nősüljön. De vajjon szeretni fogja-e őt a menyasszonya?
Ugy, mint a hogy ő szereti – soha.
Eh, most már késő.
Ma hát ő is menyasszony lett. Kaczagó jókedve támadt, s felugrott
helyéről. Azt akarta ugyan megnézni, hol ülnek Esztiék. Ahá, ott a
szegletasztalnál. Jó.
– Na hát czigány, el ne fáradj!
Pezsgős poharát fenékig kiitta. A szomszéd asztaloknál suttogni kezdtek.
Azzal tisztába volt mindenki, az apja is, a vőlegénye is, hogy Riza
illetlen. De senki sem merte elrontani a kedvét. Sebaj! Holnap beszélni
fognak róla, holnapután elfeledik. Rízának illik minden.
Riza végig borult az asztalon. Ugy érezte, hogy a szive tele van
fájdalommal, de elfojtotta és kaczagott. A völegénye azt gondolta, hogy
»be helyre egy leány!« Nem volt szerelmes belé, egyáltalán nem volt
szerelmes soha. Most, hogy eljött az ideje, megnősül. A Zoltán
menyasszonyát ugyan ő is szivesebben vette volna nőül, (huszonöt több
mint tizenöt), de tizenötezer forint is szép pénz.
Tarnóczy Eszti ugy tőn, mintha csak most vette volna észre Rizát.
Odafordult a Tamássy-fiuhoz s kérdé:
– Nézze csak, a kis Rizus, hogy siratja Zoltánt!
– Van is mit! – felelt a fiu s monokliját szeméhez illesztve, gunyosan
fordult Dési Zoltán asztalához.
– De csak különb ember mégis, mint az az ökörszemü fiskális, a kivel
jegybe lépett.
– Egyformák…
Dési Zoltán megérezte, hogy Eszti most róla beszélt. Zavartan hajolt a
menyasszonyához s bort töltött a poharába.
– Szeretnék haza menni, – mondta neki a lány, de nem megyek. Tarnóczy
Eszti azt gondolná, hogy boszant.
Dési Zoltán ugy tett, mintha nem értené.
– Ha ugy tetszik, mehetünk.
– Nem. Maradjunk még.
A helyzet kinos volt mindenkire. Az asztaloknál az esetet beszélték meg.
Ime három pár, mindegyik másért érdeklődik. Csak Esztiről nem tudták
bizonysággal, hogy kiért. Csak nem Tamássy Ferkó? Ugy látszik az.
Tamássy Ferkó nagyokat nevet s Eszti ráfigyel. Az igaz, hogy gazdag fiu,
de mi az Esztinek? Elkölti ő Dárius kincsét is.
Riza már-már könyezett, ugy megsajdult a szive. Átfogta két kezével a
vőlegénye fejét s belebámult a szeme közé. Nagy, kerek szemeibe, nem
volt annak a tekintetében egyéb, csak valami végtelen nyugalom. Mint
mikor tulesett az ügyvédin.
Hirtelen eleresztette s mosolygott. Azt gondolta magában: Na ez az ember
meg fog becsülni, ha jó lesz a leves. Ki tudja, hátha ez a boldogság?
Eközben végtelenül fájt a szive.
Egyedül neki. A többi talált egy-egy vigasztaló gondolatra. Dési Zoltán
megtalálta a menyasszonya hullámos szőke haját és pénzét. Láthatja
Eszti, – gondolta, – nem haltam meg. Szép is, gazdag is a leány, s
szeret. Tarnóczy Eszti hiuságát legyezgette Tamássy Ferkó rajongása.
Csak Riza szive sajgott.
E közben a pezsgős palaczkok dörögtek, az egész család magas kedvre
kapott. Egymást érték a felköszöntések. Az asztalhoz kerültek a szomszéd
ösmerősök és éltették a fiatalokat. Riza koczintott, később dalolt,
aztán a vőlegénye vállára hajtotta a fejét s merengve nézte, mint segiti
fel Zoltán a finom fehér gallért a menyasszonya vállaira; mennek el,
csendben; mint keresi Eszti nagy zajjal a keztyüjét s kaczagva,
trillázva távozik udvarával.
Elmentek mindnyájan, csak ők maradtak együtt. A vőlegénye szemei
csodálatosan ragyogtak. Riza hirtelen kijózanodott.
– Adja rám a galléromat, – mondta a vőlegényének – s aztán gyerünk haza.
– Nem, maradjunk még… Hangos jókedvem van, édes.
A czigány odahajolt hozzájuk s a család férfiai, női rágyujtottak a
dalra, karban. Olyan vig volt ez az eljegyzés, mintha a legboldogabb
szerelem füzte volna őket egymáshoz. A vőlegénye átkarolta, Riza meg
vállaira hajolt.
– Ha most Zoltán látna – gondolá.
Aztán gunyosra forditá:
– S ha?… Nevetséges, most már nem is szeretem.
És hirtelen zokogni kezdett.
Mindenkit meglepett vele, csak az apját nem.
– Sebaj, sebaj, Riza… Igyál egy pohárral! Riza mindig sir, ha meg van
hatva.
Ivott. Aztán elfojtotta a könyeit, de a mulatság megszakadt. Mentek
haza. A kapuban végigcsókolta a rokonait, az uj rokonokat is, a
vőlegényét is. Aztán apja karján felment a lépcsőkön, hirtelen
levetkezett, bebujt az ágyába s mig máskor órákig elábrándozott, most
rögtön elaludt.
Hjah, a mámor, a boldogság kora.
Kegyelem.
Az igazgató ur csengetett. Azután felugrott az iróasztala mellől és
nyugtalanul járt-kelt a szobában.
– Ez lehetetlen helyzet!… Egy bank ilyen ügyvéddel!… Lehetetlen!…
A komptoarista szerényen besuhant a szobába.
– Parancsol, igazgató ur…?
Az igazgató ur nem vette észre; a halk, suttogó hangra nem ügyelt. Csak
járt föl s alá a szőnyeg egyazon sávján izgatottan.
– Ez lehetetlen helyzet… Hiába a vejem, ez lehetetlen, tarthatatlan
helyzet.
Aztán ujra csengetett. A komptoarista még halkabban suttogá:
– Parancsol, igazgató ur…?
Az igazgató ur nem hallotta a hangot, csak járt fel s alá a szobában,
miglen beleütközött a fiatal emberbe.
– Parancsol, igazgató ur…
– Maga az?… Hát nem hallja, ha csengetek?
– Bocsánat, igazgató ur, már rég itt állok…
– Itt áll és nem szól?… Hát néma lett? Hát süket lett? Hát mi? Miért nem
beszél? Hallgasson! Mit ümget? Miért nem jelentkezik? Mi? Miért?
Hallgasson. Feleljen, ha kérdem. Mi?
– Bocsánat, igazgató ur?
– Hát itt van már? Küldje hát be! Mit áll itt? Nem érti?
Itt-van-már-az-ügy-véd-ur? Érti? Na!
– Nincs itt, igazga…
– Nincs? Még nincs itt? Hány óra? Tiz óra? S nincs itt?
– Az ügyvéd ur tegnapelőtt elutazott… Gondolom tárgyalása van.
– Tárgyalása? Elmehet! Várjon csak! Ha megjön, küldje be. Na, mit áll
itt? Mehet!
A komptoarista eltünt. Egy pillanat alatt végig suhant az irodákon a
hir: »Az igazgató ur dühös.« Csönd lett. A tollak perczegése is
hallatszott.
Az igazgató ur pedig föl s alá járt a szobában.
– Ez lehetetlen helyzet…
Ekkor a szobaleány jött az irodába s benyitott egyenest az igazgató
urhoz.
– Nagyságos ur, a nagysága kéreti… Méltóztassék egy pillanatra feljönni…
– Most? Lehetetlen… Most hivatalos órám van.
– A nagysága sir… Itt van a fiatal nagysága. Ő is sir…
– Megyek.
A fiatal nagysága csakugyan sir s fetreng a divánon, zokogva. Anyja
átölelve tartja s zokog vele.
– Szegény Irénke… Ó szerencsétlen leányom! Látod, látod. Miért nem
vallottál be mindent az anyádnak. Óh ne sirj, édes leányom. Kell konyak?
Itt van. Igyál egy kortyot. Kell kalács? Itt van, egyél egy harapást.
Látod, látod. Édes Irénkém…
– No mi baj?
Ezt az igazgató ur mondotta, a ki egy pár pillanat óta áll a felesége
háta mögött és összevont szemöldökkel hallgatta végig az asszonyok
zokogását.
A fiatal asszony apja hangjának hallatára még erősebb sirásba kezdett. A
felesége pedig kétségbeesve sikoltott fel:
– Elemészti magát… Egész éjjel sirt, zokogott!… Ilyen csapás!… Segitség!
Segitség!
– No, mi baj? Beszélj hát érthetően…
– A férje az oka… Miért hanyagolta el… Igen, az ügyvéd az oka… Látod,
látod, ugy-e megmondtam előre… sikoltozott az asszony.
A fiatal asszony pedig ismétlé:
– Segitség! Segitség! Meghalok!
Az igazgató ur dühbe jött és kiabálni kezdett:
– Mi az? Mi baj? Miért nem beszéltek? Hát meg akartok ölni? Mi az? Mi
történt? Hol az a gazember? Keritsétek elő azt a gazembert… Tele van
adóssággal… Most már árverezni fogják…
A fiatal asszony egyre sikoltozott:
– Meghalok!… Nem élem tul ezt a szégyent! Meghalok!
– Persze… Megmondtam én is… Az szeret téged? Igen, te szereted, de ő
csak a pénzedet szerette… Annyi volt az adóssága, hogy majd megfuladt
benne…
– Bár fuladt volna!… nyögte keserüen az anya.
– Nos mi lesz? Mi történt?
– Irént letartóztatták az éjjel!
– Letartóztatták? Ki?
– Egy buta éjjeli őr, a ki nem ismerte…
– Hát hol volt?
Egy pillanatra csönd állott be. Az asszonyok zokogtak, de nem feleltek.
– Ismétlem, hol volt az éjjel?
A fiatal asszony lecsuszott a divánról s oda kuszott az apja elé, a
szőnyegen, a lába elé:
– Ölj meg… Apa, ölj meg!
– Nem tehet róla… zokogott az anyja.
– Beszélj… kérlelte az apja, könybe lábadt szemmel.
De az asszony csak zokogott.
– Ölj meg!… Bocsáss meg!…
Az anyja kinosan vergődve beszélte el:
– Elcsalta… Mindig féltem, hogy ez lesz a vége!… Mindig egyedül volt,
hát elcsalta… Szegény Irén! Szegény gyermekem!
– Hát hol történt a szerencsétlenség?
– Még az éjjel… Egyedül volt, immár napok óta… Hát elkergette hazulról
az egyedülvalóság… Künn a ligetben, a laktanya felé… Az éjjeli őr nem
ösmerte s bekisérte a városházára…
Az öreg emberben megfagyott a vér, aztán hideg izzadtság gyöngyözött ki
a homlokán, s rekedten suttogta;
– Végünk van! Ez a szégyen! Végünk van!
A szobaleány hirtelen benyitott.
– Itt az ügyvéd ur!
Erre a szóra sikoltva rohant be a fiatal asszony a másik szobába, s az
anyja utána.
– Itt a feleségem?… Mi történt?
Az igazgató hidegen felelte:
– Ülj le…
Az ügyvéd csak bámult.
– Nos, hát ide jutottál!… Tele voltál adóssággal, mikor elbolonditottad
a leányom fejét. Azt mondtad: »Szeretem Irént… boldoggá fogom tenni!«
Jól van… Egyetlen gyermekem, neked adtam. Kifizettem az adósságaidat.
Nem fogsz pazarolni, nem fogsz lovakat, kutyákat és asszonyokat tartani.
Becsületes ember lész… Jól van… Aztán behoztalak a bankba… Volt állásod.
Mikor láttalak ott? Este. Mikor kellett volna ott lenned? Délelőtt. Mit
csináltál ilyenkor? Aludtál. Hát az éjszaka mire való? Kártyázni,
asszonyok után futkosni? Hát ez a férj kötelessége? Hát szeretted Irént?
Hát megbecsülted? Meg… Azért jártál annyit Pestre… Ki fizette ki ott a
frajlák számláit? Persze, hogy te; de kinek a pénzéből? Az enyémből. Ki
fizette háztartásod költségeit? Persze, hogy én. Hallgatsz? Mit is
felelhetnél… Most itt a vég… A kérlelhetetlen vég. A biztos vég…
Az ügyvéd megdöbbenve szólt:
– Mi történt?
– Amit kerestél, Foglalkoztál a feleségeddel? Nem, hanem ahelyett
felvitted magadhoz a sok lajdinántot, kapitányt, és uracsot; ott
konyakoztattad őket éjfélig, itattad őket reggelig, s a feleségednek
kurizáltattál velük. Persze, kik zsirálták volna különben a váltóidat?
Hát itt a vég… A kérlelhetetlen vég. A biztos vég.
Az ügyvéd türelmetlenül kérdi:
– De hát mi történt?
– Hát ami természetes. A feleséged fejét elbolonditotta a czimborád, aki
édesgette, hizelgett neki s kizsákmányolta a mellőzött asszony
elkeseredését. Igen, igen, kiforgatta az eszéből a szerencsétlent a
kedves czimborád, akinek te ezalatt viszont a szeretője után
nyargalásztál. El sem tagadhatod: csak nemrég kellett kifizetnem
helyetted a selyemruhákat. De most már kifizeti meg a te szégyened árát?
És ki fogja kifizetni a te adósságaidat, amelyekért pár nap mulva
megütik a dobot a házadnál? Na nem felelsz? Hol jártál tegnap? Pesten,
ugy-e? Az orfeumban. Mit csinál a frájlád? Egészséges? Kell neki tavaszi
öltözet? Nos hát tudd meg, a te feleséged is sétálni indult az éjjel a
ligetbe, a laktanya felé. Rendez-vous-ra csalta a czimborád. De az
éjjeli őr még elég jókor bekisérte a kapitánysághoz, hogy igazolja
magát. Igen, igen, a feleségedet bekisérték és – igazolta magát. Eddig
bizonyosan a fél város tudja… S most itt van… Menj be, öld meg, vagy
válj el tőle… Ő a hibás… Meg akarta becsteleniteni a nevedet! Keresd
rajta a becsületedet.
Az ügyvéd ott állott mereven, mintha odaszögezték volna. Nem tudott
gondolkozni, mintha vaskapcsok szoritanák össze az agyát, egy hang se
jött ki belőle.
– Menj be… öld meg… keresd a becsületedet!…
De meg se tudott mozdulni.
– Nagy csapás!… dadogta aztán.
Az igazgató ur egy darabig fel s alá járt a szobában. Aztán hirtelen az
ügyvéd elé állott.
– Nem téged nézlek… A lányomat sajnálom… Nem érdemelte meg, hogy ez
legyen a sorsa… Hát megmentem. Érted; meg akarom menteni. Hallod, meg
fogod menteni! Hát mentsd meg…
– Hogyan?
– Én megmentlek még egyszer az árveréstől s visszaadlak a becsületes
életnek, ha te is akarod. Te pedig visszaadod a leányom nyugalmát. Te
először teszed és utoljára. Én nem először teszem, de jegyezd meg jól,
hogy én is – utoljára. Érted? Utoljára. Hallottad?
Az igazgató ur ujból fel s alá járt a szobában egy darabig.
Benn a mellékszobában egyre fel-felhangzott a zokogás. Hirtelen
benyitott.
– Irén jerr ki!… Kérd meg az uradat!…
A megtört fiatal asszony kétségbeesve rohant ki s odarogyott a férje
elébe.
– Sándor, bocsáss meg!… Sándor, Isten látja lelkemet, hüséges feleséged
leszek. Hüséges örökké… Hibáztam, vétkeztem, keservesen bünhödtem.
Sándor, te szent, te nagy, te hatalmas, Sándor, csak most az egyszer
bocsáss meg, egész életemen át hálás, engedelmes szolgád leszek! Csak ne
vess el, csak ne dobj el, csak ne üldözzél! Sándor, légy jóságos! légy
kegyelmes!…
Sándor szomoruan fölemelte.
Egy válópör oka.
– Nagyon meglepte a látogatásom, ügyvéd ur?
– Ah, nagyságos asszony, parancsoljon helyet foglalni, valóban
meglepett. Kedves férjéhez gyakran van szerencsém itt is, az irodámban,
valahányszor valamelyik novelláját akarja kibogozni, különösen, ha jogi
alapból indult ki…
– Én is egy novellát akarok kibogozni, a magam novelláját. Jogi tanácsot
kérek hozzá.
– Rendelkezésére állok, nagyságos asszony.
– Ne értsen félre! Nem irott novelláról van szó, az irodalmat
meggyülöltem…
– Kegyed? Iró felesége?
– Épen azért. Ez az én tragédiám. El akarok a férjemtől válni. Keresse
ki a hozzá illő czikkelyt.
– Nem is sejthetem… Hiszen olyan boldognak látszott!
– Én vagyok a világ legboldogtalanak asszonya…
– Bocsánat, rózsás arcza nem igen beszél boldogtalanságról…
– Oh, hagyja, kérem, a bókokat! A lelkem beteg… Nagy csapás ért.
Csalódtam a férjemben. Vége… vége… mindennek!
– Beszélje el az esetet, nagyságos asszony, hátha találunk kiutat.
Igazán nagy kár volna, ha holmi futó felhőcske miatt valami
meggondolatlanságot követne el.
– Meglátja, ügyvéd ur, itt csak a válás segit… Sokat gondolkoztam rajta…
Álmatlan éjjeleken át, kétségtől, kintól és szégyentől gyötörtetve… Hogy
ennek velem kellett megesnie! De igyekszem rövid lenni.
A szép asszony egy oldalpillantást vetett a tükörbe, megigazgatta
ragyogó szőke haját és fájdalmas mosolylyal ajkai körül, igy beszélt,
nagyot sóhajtva:
– Férjemmel Párisban ösmerkedtem meg, Madame Dubois szalonjában. Szüleim
kitünő ösmerettségben voltak Dubois asszonynyal, a kinek szalonjában
megfordult az előkelő irodalom, különösen sok idegen iró. Mi francziák
nem igen szeretjük az idegeneket, csak érdeklődünk irántuk. Megfigyeljük
hibás kiejtésüket és mosolygunk szellemességeiken. Férjem első
pillanatban igen kellemes benyomást gyakorolt rám. Jobban tudott
francziául, mint a többi idegen és műveltsége is különb volt, mondhatnám
párisi. Semmiségekről épp olyan könnyedén el tudott csevegni, mint bárki
ösmerőseim közül, épp olyan szarkazmussal beszélt a nagy dolgokról s
csak egyetlen egyben hitt: önmagában. Ez hatott. Nem merte senki sem
kétségbe vonni jövőjét. Mint idegen iró – kit nem ösmertek, csak
elösmernek – járt-kelt a párisi társaságban. Az asszonyokat
különösségei, kiejtésének furcsasága és fel-fellobbanó keleti tüze
megfélemlitette és lebilincselte. Észrevettem, hogy érdeklődik irántam.
– És kegyed?
– Megvallom őszintén, kaczérkodtam véle. Vesztemre tettem, mert egy szép
napon rájöttem, hogy szeretem. Szeretek egy idegent, a kinek nyelvét nem
ösmerem, a kinek lelke ösmeretlen maradt előttem, ösmeretlen sokáig.
Mert a nyelv, az anyanyelv fejezi csak ki a lélek árnyalatait, a
finomságokat, a belső vonásokat. Az idegen nyelv csak a durva
körvonalakat. Megszerettem egy embert, a kinek szivébe nem nézhettem, a
ki, ha szerelemről beszélt velem, nagy általánosságokon kivül mit sem
mondhatott, a ki, ha gondolatait fejezte ki, mindent csak körvonalakban,
szinte csak vázolt, odadobott, sejtetett, de nem tudott kiszinezni
semmit. A mi a dolgok illata: az hiányzott, azt nem ismertem meg, az
rejtély maradt előttem. Eleinte ez oly szép s oly érdekes volt. Oh
nagyon érdekes! Képzelje, egy egész ábrándvilágot épitettem fel
magamban. Elsőben is vonzott az idegen világ, a hová kerülök, az idegen
élet, a sok idegen ember. Nem féltem tőlük, ellenkezőleg, sóvárogtam
utánuk. Férjem mellett csodaszépnek képzeltem mindent. Az a tisztelet,
melylyel Párisban körülvette magát, – ebben nagy mester volt! – azt
képzeltem, otthon még nagyobb mértékben osztályosa. Csodáltam őt! Ügyvéd
ur, kénytelen vagyok bevallani, hogy én voltam a világ legboldogabb
mennyasszonya.
– Ezt a körülményt feljegyzem, uagyságos asszony! Kérem, folytassa.
– Rajongással gondolok vissza ma is arra a csodás utra, Páristól –
hazáig, át Nizzán, Bécsen… Oly udvarias, gyöngéd, finom volt, csak
valami, egyetlen egy dolog, szinte kifejezhetetlen, a mi hiányzott
boldogságomból. Bántani kezdett az, hogy férjem nyelve nagyon banális.
Én árnyalatokat, édes, illatos, szineket játszó árnyalatokat kerestem. Ő
az ismert társalgási nyelv határai közül nem tudott kibontakozni. Mézes
heteink boldogságát utszélivé, köznapivá tette ez a körülmény. Valami
árnyék borult a lelkemre, mely epesztett. Ábrándképeimet sajnáltam és
féltettem ettől az árnyéktól, ettől a fátyoltól, mely elveszi a
ragyogását. Nem tudott kárpótolni a társaság sem, melybe kerültem.
Mindenütt ugyanez a banalitás, a nyelvvel folytatott küzdelem, a szellem
ragyogásának harcza a kifejezés sötétségével. Szinte kétségbeestem.
Mindenütt csak törték az én édes anyanyelvemet s éppen azért hiányzott
az, a mit elhagytam s nem tudtam feledni.
– Ha ekkor hozzám fordul tanácsért, ezt mondtam volna: tanuljon meg
magyarul. Ha csak keveset ért is, megtalálta volna a társalgásban
környezetének szellemét.
– Ezt tettem, s mint látja, nem minden siker nélkül. A hangulatom ekkor
nagy változáson ment át, mondhatom, igen kellemes változáson.
Megösmertem egy csomó érdekes embert és megtudtam egy csomó érdekes
dolgot. Megösmertem…
Az ügyvéd közelebb tolta a széket az asszonyhoz, feltette csiptetőjét s
igy gondolkozott: »Beszélj, beszélj… tudok én már mindent! Csodálatos
jószág a nő! Micsoda feneket kerit a legközönségesebb szeretkezésnek!
Megösmerkedett egy másikkal, abba is beleszeretett, szeretője lett,
férje megtudta és most a válást akarja kikerülni vagy a válást akarja
elősegiteni. De mire való volt ez a sok szó?«
Mindez csak egy pillanatig tartott. Az asszony megérezte, hogy az ügyvéd
szórakozott és másra gondol. Abbahagyta elbeszélését és ezt kérdezte:
– Mire gondol, ügyvéd ur?
– Az ön esetére, nagyságos asszonyom… Figyelem a fejlődést. Tehát
megismerkedett valakivel. Szükséges tudnom, hogy ki az a valaki?
– Nem értem önt, ügyvéd ur…
– Nagyságos asszony méltóztatott mondani, hogy mikor megtanult magyarul,
megismerkedett egy csomó érdekes emberrel, s ezek között… Nos, ki az az
érdekes ember?
– De miért soroljam én fel egész ismeretségemet. Nincs senki, a ki az én
esetemben szerepet játszott volna… Ügyvéd ur, ne értsen félre…
– De bocsánat, asszonyom…
– Kétségtelen, hogy eleinte nagyon érdekes volt megfigyelni, minő mássá
változnak át előttem az emberek, mihelyt a nyelv segélyével beláthattam
a lelkükbe. A franczia nyelv galantériái kitünő leplezők, az anyanyelv
mindenkit leleplez. Egész csodák történtek! Hallgatag vendégeink szinte
bőbeszédüekké váltak, dadogók ékesszólókká és a csöndes
visszavonultságban élők mozgékony, eleven higany-emberekké! Az élet
elviselhetőbbé, kellemesebbé változott előttem, szebbnek láttam
mindent-mindent, s az emberek is jobbak, közlékenyebbek és szeretetre
méltóbbak lettek egyszerre. A nyelvük megoldódott és ez uj életet öntött
beléjük…
Az ügyvéd konstatálta magában, hogy ez a tétel igaz. Ime, itt ez az
asszony, már egy félórája, hogy beszél és még mindig a bevezetésnél
tart. Hát mi köze egy válópörnek mindehhez? Hiszen világosan megmondta,
hogy jogi tanácsot jött kérni… boldogtalan asszony… Hej, nagy baj ez a
nyelvtanulás.
Az asszony hirtelen elkomorodott. Visszahanyatlott székébe és két
könycsepp gördült le az arczán. Az ügyvéd szeme felvillant, s alig tudta
leplezni örömét. Csakhogy végre elérkeztünk a forduló ponthoz, –
gondolá.
– Ügyvéd ur, hallgassa meg az én szerencsétlenségemet! Még menyasszony
koromban, egy szép őszi délután, lenn ültem a kis kertünkben a
rózsapadon. Vőlegényemre gondoltam, álmodozva. Szépnek, nagynak,
hirnevesnek, szeretetreméltónak, szellemesnek képzeltem. Bayard és Göthe
volt a szememben egyszerre! E pillanatban megnyilik a rácsos kis kapu és
ő jön felém, kezében egy csomó diszkötésü könyvvel. A művei voltak.
Akkor nem tudtam őket elolvasni, de büszkén tartottam kezeim között.
Ezek a könyvek teszik őt halhatatlanná! Ezeknek a könyveknek köszönheti
hirnevét! Boldog, büszke voltam… Aztán! Oh ügyvéd ur, keserü ez a
csalódás!
Zokogni kezdett. Az ügyvéd várva várta a – forduló pontot, idegesen
izgett-mozgott a helyén, leejtette csiptetőjét és ismét feltette s mohón
leste a szavakat.
– Minő csalódás, asszonyom?
– Elolvastam a müveit, most már értem. Ügyvéd ur, ezek oly közönséges,
silány, olyan utszéli, olyan semmi könyvek! Ügyvéd ur, én olyan
boldogtalan asszony vagyok! Ügyvéd ur, keresse ki a megfelelő czikkelyt.
Kiábrándultam a férjemből s válni akarok. Most már tudom, hogy nagyon
tehetségtelen iró. Ügyvéd ur, válni akarok!
Lepkefogó kisasszony.