A sáncz közt, a forró homokban, szembe kerültek. A hadnagy vérben forgó
szemekkel nézett reá.
– Nagyon gyülöllek. Meghalsz.
A kapitány kirántotta a revolverét.
– Meg kell halnod. Neked – vagy nekem.
– Jó.
– Kigyót keritek.
– Jó.
Erősen megrázták egymás kezét. A kapitány büszkén, megvetőleg forditott
hátat. A hadnagy revolverét rántá ki, czélzott… s aztán leeresztette a
karját.
– Kigyót… suttogá.
Hetekig tartott, mig a katonák a tőr mellett, lesben, várták a kigyót.
Marie-Anne boldog volt. Mindennap levelet kapott a távol Indiából.
»… Találkoztál édes szerelmem a hadnagygyal? Szólott valamit…?…«
A kapitány válaszolt.
»Találkoztam a hadnagygyal, mit szólott volna? Hát mi történt? Ő
hallgat. Te megirod nekem.«
Marie-Anne válaszolt:
»Itt volt, azt mondtam neki, hogy a menyasszonyod vagyok. Ah, ugy
szeretlek téged, ugy szeretlek…«
A kapitány felorditott.
– Meg kell halnod! Meg kell halnod!
Kiadta a parancsot, hogy állitsanak fel egy uj tőrt, s vigyázzanak jól,
de jól, mert kell a kigyó. A barátjai csititották. Mit gondolsz? Olyan
jó barátok voltatok.
A hadnagy segédei igy szólottak:
– Olyan jó barátod volt. S vőlegény.
A hadnagy arcza eltorzult. Ettől az arcztól megrémültek a segédek s
mindent megértettek.
A katonák, jókor reggel, jelentették, hogy tőrben van a kigyó.
– Vigyétek fel a barakk termébe, szedjetek ki ám előbb mindent a
szobából, el kell sötétiteni egészen, pokoli sötétté. Érted, James?
– Igenis, értem, kapitány.
– Elmehetsz…
Mikor aztán mindent elrendeztek, ugy dél felé, megérkeztek a barakkhoz.
Két szomszéd teremben állott a két katona. A termeket besötétitették,
hogy a kigyóhoz belépve, ne hatoljon sugár a szobába.
Olvasták a perczeket. Tizenkét óra tiz perczkor lép be a két katona a
kigyóhoz, a mérges kigyóhoz. Tizenkét óra. A segédek arczán kiütött a
verejték. A kapitány fogát vicsoritotta s szitkozódott.
Nyolcz percz. Oda csuszott az ajtóhoz, s rátette kezét a kilincsre.
Kilencz percz. Hallotta a szive dobogását. Tiz percz. Benyitott.
E pillanatban a hadnagy is belépett. A láz kiütött mindkettőn. Ájulástól
környékezve, halkan, csuszva, gyengén, erőtlenül tettek egy lépést.
Visszafojtották a lélegzetüket, s majd megfulladtak. Nyelniök kellett.
Hallották a torkuk risszanását a nagy csendben. A kietlen sötét ráfeküdt
az agyukra. Az izzadtság végig ömlött az arczukon, s a homlokról
lecsorgott a szemükre, de nem merték letörülni. Nem is volt erejük. Ugy
érezték… Sejtették… Hallották a kigyó csuszását. Mindegyik azt hitte,
hogy feléje jön. Megszünt a szivek dobogása, s erőtlenül leesett volna
mindkettő, de, most, ebben a pillanatban, felorditott – a kapitány.
Velőt rázó sikoly. Éles, átható, rémes.
A hadnagy lezuhant. Azt hiszi, elveszti eszméletét, s a zajra jön feléje
a kigyó. Pokoli kin, idegei remegnek, szive lázasan dobog, susog, bubog,
fuj s tapogatódzik, csúszva falat ér, tovább tapogat, ah, itt az ajtó,
késő, a kigyó jön, s az ajtó kinyilik, ő kiesik, s végig omlik a padlón.
A segédek lámpással rohantak be. A kigyót összevagdalják. A kapitány
magához tér és ordit. Felvágják a sebét, mossák, égetik, az orvos vág,
egyre vág, nem segithet, a méreg terjed, iszonyu gyorsan terjed, a
kapitány hörög, szája tajtékzik egyre-egyre, hatalmas erővel, borzasztó
görcsök kinozzák, s aztán kimerülve, hirtelen egyet rug s – meghal.
A hadnagy pedig egyre ájultan, ott fekszik a földön, csuron verejték,
szája habzik, s – megőszült.
*
Marie-Anne lépett a fedélzetre. Merő gyász. A mosolygó arczára
kétségbeejtő szomoruság borult.
Végig siklott szeme a sima vizen.
– Ah, olyan fáradt vagyok – suttogta szomoruan.
Liliomillat.
_La Reine a fait faire un bouquet_[**format]
_De belles fleurs de lyse_
_Et la senteur de ce bouquet_
_A fait mourir marquise…_
Honnét veszem meséimet, – kérded.
– A szemedből olvasom, – feleltem.
Hitetlenül mosolyogsz.
Hát hallga csak, mit mesél nékem a te kék szemed.
*
A király unatkozva, busan hajolt ki az ablakon. Pompás, májusi reggel
volt. A georginák és rózsák illata felcsapott hozzá, s megkapta a
lelkét.
– Boldog Orondates! – sóhajtott, miközben egy kis maroquin-kötésü
könyvhöz nyult. Ismét olvasni kezdett. Szivét bűbáj töltötte el,
megrészegült a kifejezések varázsától, az ékeskedő nyelv hosszas
mondásaitól, melyek nagyon tetszettek néki. Olvasta:
»… És Orondates igy szóla Sisigambisnak: Asszonyom, nem lehetne hibámat,
melyet az éjszaka okozott, hogy ellenetek tettem, megbocsátani, ha annak
setétsége nem mentené előttetek…«
A király elábrándozott. Statira képe lebegett előtte. A félig meztelen
vállak, a ragyogó szem, a sötét fekete omló hajfürt, melyeket az éjjeli
mécs pislogó fénye borit be… S Orondates mindezt látta. Hogy berontott a
szépség sátorába, előtte állott üde félmeztelenségében a megrémült
leány… Bübájos!
És olvasta tovább, remegve:
»Esküszöm minden Istenemre, hogy ha esmértem volna nemeket és
állapotjokat azoknak, valakik ellen halálosan vétkeztem, inkább magam
végeztem volna életemet, hogy sem őket nyugodalmukban megháboritsam. Ha
vétkemnek reményelhetném bocsánatját, nem kiméleném sem véremet, sem
pedig életemet…«
A szolgálattevő testőr jelentkezett:
– Marquis da la Tour D’Haussonville…
– Jöhet.
A király elibe ment, s barátságosan kezet nyujtott a marquisnak. Az
mélyen meghajolva fogadta.
– Hogy aludt, Sir?
– Elég jól.
– Szomoru.
– Hát ne legyek az? Élek, egyedül, annyi bübáj, oly sok engem kerülő
boldogság közepett. Lelkem telve a boldogság fantomjával s az udvar
hideg levegő-egében kell fuldoklanom. Mily szép ez a kert, mily
illatosak a fakadó rózsák, mily mámoritó a tavaszi regg… Irigyelem ezt
az Orondatest, ki Statirája kecseit láthatta. Irigyelem a szolgámat, ki
boldogan néz felesége szemébe. Irigyelem az őrültet, mert képzelődése
zavaros képeiben nyugalmat lel. Engem kerül, mert üres a szivem.
A marquis ajkain lebegett egy név. A király leolvasta.
– Kín, kín, kín!… Talán népem java… Lehet… De szivem érzés nélkül marad.
Oly szép, de gyülöl… hidd el Guy, gyülöl. Szemében nincs tűz, csókjaiban
nincs szenvedély, hideg minden, mint szobájának butora. Királyné, de nem
a kedvesem.
A marquis ajkán gonosz mosoly játszott. Hirtelen eszébe villant: Guy,
itt az alkalom! Jővel marchallbot… Igy szólott:
– Hát keresse meg Statiráját, Sir.
– Hol?
– Megfogja találni. E lugasok telvék nimfákkal. Csak bujocskát
játszanak. Kergesse őket. Megfogja találni Cloé-ját…
– Tréfálsz, marquis.
– Adjon rá engedelmet, Sir, s bebizonyitom. Az udvar mindmaig oly sivár,
csöndes, mintha fátyol borult volna rá. Hadd szaggassam fel a bübájos
fágyolt. Muzsika fog szólani, s tánczra fog perdülni, egy intésére,
minden, minden. Elvész a hypkondrikus fájdalom, az értelmetlen
melankolia, elvész a szivéből. Mosoly fakad majd az ajkán, hol fájdalom
borongott mindenha. Miért is? A felesége…? Majd eljön a kaczaj korszaka.
A gyászét eltemetjük…
És megperdült a dob, s felhangzott a trombita. A csodás szökőkutak vigan
ontották a vizet, fel a magasba, játszva a labdáikkal, mosolyogva,
kaczagva. A széles lépcsőkön, a kerti utakon, a Ceres, Herkules és
Bacchus szobrok között omlott az udvari nép, mindenek arczán kaczaj,
melyet a hirtelen felszabadulás mámorrá fejlesztett. A zöld rétegen
kergetőzdit játszottak az udvarhölgyek, selyemharisnyájuk fénye
bóditott. A zenekar andalitó dallamokat zengett, s a dal, a napsugár, a
pompa, az arany, a gyémánt mámorba ringatott mindenkit.
A király, fönn, a tükörerkélyen állott, mosolyogva, vig udvari népe s jó
embereinek boldogsága szivéhez szólott. Tapsolt, ha játék közben elesett
valaki, gyermeki, naiv örömben. A zene dallama elragadta, a fény és
jókedv kaczajra ingerlé.
Csak a királyné ült egyedül, duzzogva.
A marquis boldog volt, királya jókedvének láttán.
– Nem sétálna egyet, Sir?
Lementek a terassera, a lépcsőkön le, a kerti utra. A király mosolyogva
tekintett körül. Mennyi boldogság, mennyi szép asszony, s ő egyedül
siránkozott, politikai házasságának fagyában. Eh, jöjjön a kaczaj s a
mámor korszaka. A gyászét eltemetjük!
Az Ámor szobor mellett állott egy nő. Szőke volt, s piros ajku. Sóvárgó,
kéjt igérő mámor ragyogott az arczán. A király végigremegett láttán.
– Statira… Statira… susogja. Aztán odafordult a marquishoz. Marquis, –
susogta félhangon – ösméred-é? ki ez a szép nő?…
– Sir, – mondá a marquis, – Sir, ez a feleségem.
*
Mért mosolyog hamiskásan kék szemed?
*
A királyt láz fogta el. Szeme vad fényben ragyogott. Mint Orondatesé
azon a bübájos éjjelen.
– Boldogabb vagy, mint én, marquis, százszor boldogabb. Mily szép a
feleséged… Mily szép a feleséged… s elborult.
S mentek tovább. A király arczán gondredők ültek ki. A nap mintha
leszállott volna, a dallam mintha megszünt volna, a kaczaj mintha
zokogásba veszne. A szökőkut csak erőltetve ontotta a vizsugarakat, s
homályba borult minden. A király arczán gondredők ültek ki. Hogy egy
lugas elé értek, intett, s helyet foglaltak. Ketten, ő és a marquis.
Hirtelen felállott, s királyi méltóság ömlött el rajta.
– Ha nékem adnád… Megbizlak azzal…
A marquis kardjához kapott, aztán összeesett.
– Sir, ha nem lennél királyom…
– Marquis, ne vedd zokon. Francziaország marchallja vagy!
És visszamentek. A király derülten, fiatalsága egész szépségében,
ragyogva. A marquis vad fájdalommal, mely tépte-marczangolta a lelkét.
Az egybegyült udvar előtt igy szólott a király:
– Marquis de la Tour d’Haussonville… Francziaország marchallja, lépjen
elő.
Az egész udvar, a nők és az udvarnokok, félszemmel, a király pedig,
tekintete egész szenvedélyével, a marquisnőre nézett. A kitüntetett
marquis ugy állott ott, mint egy halálraitélt. A marchallbot égette a
kezét. Gyülölte királyát, ki kitünteté. És a királyné is megértett
mindent.
*
Mért borult el szép kék szemed fénye?
*
Leszállott az éj. Az uj marchall végig esett szobája puha
szőnyegdivánján és zokogott. Vesztett boldogságát siratta. A felesége
ott állott előtte, némán remegve.
– Isten veled szivem, isten veled lelkem, álmaim álma, isten veled.
Öltözzél fel szépen, leeresztett hajjal, kivágott ruhában, selyem
harisnyában. Vidd el az éltemet, boldogságom emlékét, nagy
reménységemet. Már mi csak egymás mellett élünk, de együtt többé soha.
Arra gondolt, hogy ez a Nemezis. Ő adott tanácsot, az ő szivét sebzé meg
a nyil. Am önzése fellázadt.
– De nem, nem, ez nem lehet…
Az órára nézett. Csak egy pár pillanata van még, itt tennie kell,
különben elveszett.
A marquisné ott állott előtte némán, remegve.
A királynéhoz futott. Az kikaczagta. Ő adta a tanácsot, hát viselje
sorsát. Eh, különben is ez csak komédia. Rút gondolatok között adta már
a tanácsot is, hát sikert aratott. Marchall lett, kaczagjon. Czélt ért,
hát mit akar?
– Ugy-e, te a király legjobb barátja vagy?
– Én Francziaország legboldogtalanabb embere vagyok.
– Ugy-e, te a király meghittje vagy?
– Én a föld legboldogtalanabb embere vagyok.
A marquis zokogása meghatotta.
– Királyné, segitsen rajtam, hű szolgája leszek… éltemre esküszöm…
– Segitek. Jól van. De hogyan?
– Menjen a királyhoz.
– Én? Hozzá? Ezt nem engedi meg női büszkeségem.
– Két életet ment meg e lépésével. Az égre kérem, királynőm…
A királynőben a hiúság és a közöny vad tusát vivott. A vetélytársnőt
gyülölte, a marquis-t sajnálta, bosszut is akart volna állani a
királyon. Hogyan? Hogyan?
– Jól van, most elmehet. Megmentem önt!
Oh mily hálásan csókolt neki kezet a marquis!
– Szolgája leszek, uram királynő!
*
Édes, hogy felkaczagott a ragyogó kék szemed.
*
Azután hivatta a kamarásnőt. Liliomcsokrát kivette a virágtartóból, s
elküldte marquisnőnek.
– A marchallnőt üdvözli királynője – irta.
A marquisné meghatva vette át a csokrot. A király testőre is e
pillanatban jelentkezett.
– Ő felsége, a király, óhajtja tiszteletét tenni.
A marquisné meghajlott:
– Nagy kitüntetés, szolgálójára…
Aztán virágtartóba tette a liliomcsokrot, s megszagolta.
– Mily édes pézsma illat, – mondá s szédülni kezdett.
Mire a király belépett a szobába – a marquisnő meghalt.
Szünidőben.
Ott ült a himzőráma mellett s mialatt gonddal, vigyázattal szőtte egymás
mellé a finom szálakat, nyugtalanul vetett egy-egy pillantást az ablak
felé.
Az édesanyja kötött. A nyitva hagyott ajtón át beözönlött a kerti rózsák
átható, édes illata. Künn forrón sütött a nyári nap, éles világitásba
vonva az utczát, átszürődve az eperfa lombjain.
Nem járt errefelé senki. Csöndes vasárnap délután volt s az utcza
cselédlányai is bementek a piacz felé, a sétatérre. Katicza és az
édesanyja dolgoztak tovább, szótlanul.
Tudta, hogy még jókor van, még nem jöhet, ilyenkor az öreg nagynénjénél
kell lennie; ah, ugy szerette őt ez az öreg asszony. Egyébként őt
mindenki szereti. Mert jó, szorgalmas s olyan édes a hangja.
Megrázkódik, hogy eszébe jut, s eszébe jut minden, a csókja, a szava, az
esdő pillantása. Látta, amint ott ül a zöld, kopottas divánon a
nagynénjével szemben és beszél neki kedves történeteket a diákéveiből, a
hivataláról s talán róla. Nem, nem, róla még nem beszélhet, még nincs
itt az ideje, még csak ügyvédsegéd. Várnia kell. Majd csak tavaszszal…
Oh tavasz, be sovárogva várlak! Most még csak nyár van, oh mikor lesz
itt az ősz… a tél…?
– Gyula… susogja magában.
Az édesanyja pedig kötött ott a sarokban, nagy ókuláréval a szemén,
szótlanul. Számolgatja a szemeket, nagyokat sóhajtva.
– Mit sóhajt, édes?
– Hogyne sóhajtanék… Nem tetszik nekem a te nagy némaságod…
– De édes…
– Bizonyosan megint arra gondolsz…
– De édes, ne kinozzon…
– Jobban kinzasz te engem, kedves leányom, mert én féltelek, mert én
anyai szemekkel nézlek. Hej, tudom én, hogy nem lesz ennek jó vége.
Tegnap is erre járt… láttam… azt is, hogy integettetek egymásnak. Hát
hasztalan az okos szó… Katicza, nem lesz ennek jó vége!
– Már miért, jó anyám!
– Már csak kimondom… Nem akarsz te az intésre hallgatni, meglásd, csak
bolondit, aztán itt hagy.
Katicza felugrott. A himzőráma nagy robajjal hullott le a földre.
– De anyám… Ne mondd ezt… Nem tudom hallgatni…
– Oh, édes lányom, vajha ne ugy lenne… De igy lesz. Megálmodtam.
– Édes anyám mindig ilyeneket álmodik… duzzogott.
Csengettek. Az öreg asszony kikoczogott, kinyitotta a kaput, s
beeresztette a vendéget. Hallani lehetett a selypitő beszédet, a csók
czuppanását. Egy öreg asszony jött be a szobába, piros viganóban és
fekete fejdiszben. Csupa életkedv volt, az örök fiatalság viritott vörös
foltos arczán.
– Hogy vagy, Katicza lelkem, adjon Isten.
– Hozta Isten, Sári néni. Honnét jön?
– A piacz felől, lelkecském, a piacz felől. Annyi nép jár most az
utczán… Nem kell egy kis czukor, hoztam, nesze…
Ki is hullottak már a fogai Sári néninek a sok czukorszopogatásban. De
törődik is ő véle? Bent a városban csináltak helyettük vadonat ujjat.
Nagy ma már a tudomány!
– Elment hát a Gyula… Örült is neki az öreg asszony.
Az édesanyja kiejtette a kezéből a kötést, Katicza mereven nézett Sári
nénire.
– Elment?
– El biz a, Pestre. Azt mondta az öreg asszony, hogy nem is jön vissza.
– Nem jön? Látod, Katiczám… Tudja-e, Sári lelkem, biz én megálmodtam.
Meg én, az éjjel. Nem jön az vissza.
– Jobb is, hidd el, Katicza lelkem… Az öreg asszony ugy sem egyezett
volna bele soha. Ismerem én a nemzetségét. A fiuból prókátort csinál,
annak nagyuri kisasszonyt szánt. Jár is gyakran a báróékhoz, minden
szombaton ott udvarol a méltsás asszonynak, hogy nem sül ki a szeme!
Mert, hej, nagyravágyó, büszke az az asszony…
Katicza nem hallotta mi mindent beszél még Sári néni. Csak egy, ami
világos előtte. Gyula elment – elment örökre… Tegnap erre járt. Beszélni
akart vele. De az anyja tiltotta, igy hát csak integetett neki. Aztán
elment. Nem látja többé… De hát elmehet-e? Az édes séták után, a hársfa
sorban, a boldogság után? Mindenét elrabolta, s most elmegy, csak ugy,
bucsuszó nélkül, elmegy Pestre… Miért? Az öreg nénje szavára, a
nagyravágyásától vezérelve… Hát ő? Hát az ő szive, az ő szerelme, az ő
becsülete?
Villámgyorsan gondolta át ezeket. Nem tudott sirni, csak felkiáltott:
– Anyám!…
A sikoltása megdermesztette az anyját. Hozzácsoszogott, melléje ült,
Katicza az ölébe hajtotta a fejét, s megeredt a fuldokló zokogása.
– Ne sirj, édes, ne sirj… Lám, megálmodtam én ezt…
Sári néni vöröses arczán megfagyott a mosoly.
– Ne sirj, lányom… Nesze, egyél egy kis czukrot… Gombház…
De Katicza még keservesebben zokogott.
– Nem lett volna szabad elmennie… Már most mi lesz velem?
– Ne sirj, lányom… látod… megálmodtam én ezt…
Katicza abbahagyta a sirást, kendőt kapott és elment, szótlanul. A két
asszony nem merte visszatartani.
Katicza pedig elindult az öreg nagynénihez. A kapu be volt zárva és ő
csengetett. Nem nyilt ki. Hallotta, hogy megzörrent a zsalu s ő isn ét
csengetett. Semmi nesz. Várt… várt… reménységgel. Közben lement a nap,
egy-egy szomszéd köszöntötte, ő pedig csak ott állott a kapu előtt,
amely nem nyilt ki, hasztalan zörgetett.
Leült a ház előtti padra. Azt gondolta, hogy nincs hon senki, hát várni
fog. Eszébe jutott, hogy milyen régen nem járt ő már erre. Gyula nem
akarta. Mindig a másik végen mentek ki a hársfasorba, karöltve,
boldogan. Látja az epedő tekintetét, a csókszomjas ajkát, a tüzben égő
szemeit s érzi a lázat.
Fátyol borult a világosságra, mind sötétebb. A lámpagyujtogató
meggyujtotta az utczamécsest s lángja ott pislogott a pad előtt, ahol
Katicza várt, vajjon mire? Azt tudta, hogy elment, vissza se jő többé.
Akkor hát ő elveszett. Az öreg néni akarta, akarja hát, hogy
visszajőjjön, mert különben… nincs, nincs semmi fegyvere, csak a szive,
azzal pedig meg nem hatja, tudja azt ő jól, meg nem hatja a fukar
öreget.
A vonat most robog Pest felé a sötétben. Ha megállithatná, ha
megkérhetné! »Ne ölj meg, édes… mondaná. Oly szép volt ez a nyár, oly
édes volt a hangod, oly bájos volt a jövő képe… Ne ölj meg, édes…!«
Zokogott.
A kapu zára csikorgott s kijött az öreg néni.
– Te vagy?
Katicza zokogva mondta:
– Ne ölj meg, édes…
Az öreg néni összébb huzta a keszkenőjét a vállán, aztán fogatlan száján
kisziszegte a kegyetlen szavakat:
– Megmondta Gyula. Tudok mindent. A te hibád! Hát tisztességes lány az
ilyen? Most idejársz sirni, az ablakom alá, éjszaka, hát az édesanyád?
Hol van, hogy csavarogni enged? Hát azt hiszed, ilyen lány való az én
Gyulámnak? Én neveltettem, az enyém. Az én pénzemen tanult, nekem
engedelmeskedjék. Megtiltottam neki, nem fogadott szót, felkergettem
Pestre. Itt csak lopta a napot s éjszaka veled csatangolt, hát szép volt
tőle? Szerelmeskedhet a vizsga előtt komoly ember? Te is szép madár
vagy. Most már késő, előbb sirtál volna. Menj haza.
Aztán becsapta a kaput, ráforditotta a kulcsot és a csöndes éjszakában
hallatszott a csoszogása egy darabig. Aztán csönd lőn.
Katicza hangtalanul kelt fel. Elindult, nem tudta, hová, csak ment, ki
az országutra, ment egyenest, órákon át, gondolat, érzés nélkül. Már
pitymallott, mikorra beért a városba. Felkereste a cselédszerzőt, leült
a bolt előtt és várta, mig kinyitják.
Nem érezte a fáradtságot, az érzései, a fájdalmas érzései megdermedtek a
nagy ut után, az éjszakai gyaloglás fáradságában. Tudta, hogy élnie
kell, az anyjáért, tudta, hogy dolgoznia kell, a gyermekeért. El van
szánva, a szive fájt, de a paraszti józan esze uralkodott rajta.
A bolt kinyilt.
– Na Katicza…
– Szeretnék helybe menni…
A vonat pedig ezenközben közeledett Pest felé, prüszszögve, fujva,
halálos gyorsasággal. Gyula álmatlanul, fáradtan, mereven bámult ki a
világosodni kezdő reggeli ködbe, lázasan gondolva Katicza csókjaira, s
félve a jövőt.
Jobb lesz igy, tudta. Az öreg néninek igaza van, de tudta azt is, hogy
fekete a lelke. A fény, amely behatolt a kocsiba, bántotta. Magára
ösmert és megutálta a lelkét. Gyülölte ezt a rohanó vasutat, érzései
kinozták, szeretett volna kiugrani belőle, visszafordulni, s –
ellágyult.
Behunyta a szemét s látta Katiczát. Mosolyogva és boldogan. Nem, nem
ilyen Katicza. Katicza sir s ő fájdalmat érzett, ami nyugtalanitotta. A
vonat fütyülni kezdett, hosszan s ott robogott el a kerepesi-uti temető
előtt.
Felejtenie kell! Összeszedte uti bőröndjeit s odaállott a folyosóra.
Mikor a vonat megállott, szeretett volna átszállani a másikra, amelyik
visszamegy, az édeshez, a jóhoz, az ártatlanhoz s szeretett volna elébe
állani, bünbánóan, megtörve, és kérni, sirva.
Aztán kikiáltott:
– Hordár, egylovashoz.
A kocsisnak pedig azt mondá:
– Kigyó-utcza 38.
Katicza-bombon.
Mindössze annyi változott meg, hogy a czimtáblán odatették a Hortoványi
József név mellé a Dr.-t. Az özvegy édes mama szivósan ragaszkodott e
kapott czimerhez, az aranyozása vedlett felirathoz: »Gyógyszertár az
arany sashoz«. A tégelyek, skatulyák, ibrikek, mérleg, mühelyasztal,
vedrek, törőrudak mind-mind megmaradtak, úgy, mint a boldogult
tekintetes ur idejében. Hogy a fiatal doktor ur hazajött, nos hát azért
csak nem szükséges mindennek felfordulni?
A doktor ur nem is bánta. Kirakta a sok vegyi müszert, a melyeket
magával hozott, a belső kis szobában; az iróasztal köré odaállitotta a
tenger sok könyvet, ő maga pedig folytatta a tanulmányait ott, a hol a
párisi laboratóriumban abbahagyta.
Az édes anyja pedig ott ült a zöld zsalukáter mellett s olvasta továbbra
is a _Pester Journál_-t, a világért sem akarva tudomásul venni, hogy
magyar ujságok is vannak. Oh nagy magyar asszony volt ő, ez csak amolyan
gyöngéje. Hogyha ujság – akkor Journál… igy látta az öreg anyjánál, már
csak annál marad ő is.
Dr. Hortoványi József pedig jó fiu, gyöngéd fiu s nem szól belé az édes
anyja dolgaiba. Hát jó, legyen, maradjon minden ugy, mint régen. Pedig
ő, hej pedig ő már egészen más szellemben nevekedett. Telve van
reformtervvel, ujitó vágygyal, s ha rajta állana, felforgatná az egész
világot. De nem rajta áll, az édes anyja ugy kivánta, s a mit a mama
mond, én Istenem, a mit a mama mond, az mind olyan jól van mondva.
Szenzitiv lelke csak befelé fordult az érzéseivel, de hiányzott belőle
az akaraterő, mely cselekvésben is nyilvánul. Olyan volt, mint az apja,
a megboldogult finomlelkü, érzékenyszivü, lágy kedélyü tekintetes ur, az
Isten nyugosztalja szegényt.
Hanem a városban az is szenzáczió volt, hogy az a két bötü odakerült a
czimtáblára.
– Hát hazajött a Jóska… Doktor lett! Lám, lám… ha azt az öreg megérte
volna?!
– Hát doktor?… Hát akkor minek patyikus?
– Hiszen nem olyan doktor, csak patyikusdoktor.
– Csak? Hiszen akkor nem is doktor.
A kávéház zöld asztalánál folyt aztán a vita, hogy doktor-e a doktor?
Várták is oda nap-nap a fiatal urat, hadd magyarázza meg ő maga.
Mindcsak nem jött. Mert hát a doktor ur bebujt a műszerei közé, s
folytatta a tanulmányait ott, a hol a párisi laboratoriumban abbahagyta.
Csak néha, a déli órákban ment be a patikába, oda állott a nagy
üvegablak elé, s nézte a járókelőket, az élénk kisvárosi korzót.
Elmerengett, mialatt lassan eregette a füstkarikákat.
Ugy esett, hogy az ismétlő iskola növendékei ebben az időtájban mind ott
haladtak el az ablak előtt. Ez az ismétlő iskola nagyon divatos volt. A
város nagy leányai mind odajártak kézimunkára, himzésre s pletykára. A
mi városunkban akkor még nem járta a jour, az ismétlő iskola pótolta azt
és jól. Tizenkét órakor ott állott a fiatalság a nagy zöld kapu előtt és
öt órakor délután szintén. Nagy mulatság volt az!
Odajárt Nagy Katicza is, a szép Nagy Katicza, a kinek azonban nem volt
egy fia udvarlója sem. Nagy oka volt annak. Nagy Katiczi olyan gazdag
leány volt, hogy nem mert annak udvarolni a városból senki. Özvegy anyja
egyre hangoztatta, hogy Bécsből hoz ő a lányának férjet. Nagy Katicza?
Nagy Katiczának Bécsben lakik a jövendőbelije. Nagy Katicza Bécsbe megy.
Nagy Katicza? Olyan szép ő, olyan gazdag, csak három emeletes ház van a
városban, mind a három az övé, a nevére irva, az anyja csak a jövedelmét
élvezheti, mert az öreg Nagy Kálmán minden vagyonát a leányának hagyta.
Hjah, Nagy Katiczát Bécsbe viszik!
Hogyhogy nem, Nagy Katicza odaszólt egyszer a barátnőjének, a szőke
Herminnek, hogy menjenek be a patikába – czukrot venni. Hermin okos
leány volt, nem volt párja az egész lányság közt, ugy járt a szeme, mint
a kilőtt golyó, gyorsan, egyenesen belelátott Nagy Katicza szivébe:
– A doktor?
Nagy Katicza elpirult, hirtelen. Aztán a vállát vonogatta:
– Az.
– Hát a jövendőbélid, Bécsben?
– Az csak a mama fejében él.
– Hát jól van, gyerünk.
A doktor ott ült az ablak előtt, most is, mint máskor, letette a
szivarját, de nem szólt egy szót sem. Csak belenézett Nagy Katicza
iruló-piruló arczába. A szőke Hermin nagy hangon beszélt, járt-kelt,
kérdezősködött, feleletre sem várva. Bele akart kötni a doktorba, de az
mind csak ült, hagyta, hogy feleljenek a segédek. Csak nézett, nézett a
Nagy Katicza iruló-piruló arczára…
De azért ott voltak másnap is, harmadnap is, a doktor is ott volt, s
nézett, nézett a Nagy Katicza arczába. Már nem irult-pirult, beszélt ő
is, tréfásan, jókedvvel. A fiatal segéd előzékenyen hadart, ügyesen
csomagolt, s verte a szelet. Hanem a doktor nem szólt egy szót se.
Nagy Katicza olyan boldog volt, valahányszor a patikából kilépett. Egész
érzésvilágát felzavarta ez az izgalom. A finom, hallgatag ember, a mint
hirtelen leteszi a szivarját, ránéz, merően, csak nézi, nézi, őt nézi
hallgatag, szótlan, merően. Tréfálhat Hermin, a doktor el sem
mosolyodik. A legfurfangosabb oldal-kérdésekkel ostromolják, a doktor
hallgat. A legnagyobb müvészkedéssel szólingatják, a doktor nem veszi
észre. Mintha bübáj fogná el, hallgat, merően nézi, s lelkes szeméből
égő, perzselő varázs sugárzik.
– Szeret, azt látom, hanem gyáva…
– De Hermin…
– Fél a bécsi mumustól… Haha! Szép fiatalság!
Nagy Katicza szeme könnybe lábad s izgatottan rágja a bombont. Annyi
bombonja van már, hogy valósággal boldog, ha valakire rásózhat belőle.
Amde azért alig várja, hogy elteljék a délelőtt, szólaljon meg a Szent
László templom harangja s mehessenek ki, a korzón végig, a patikába,
bombonért.
A fiatalság körében egyébről sem beszélnek immár, csak az arany sas
bombonjairól, azokat rágja és szopja az egész fiatalság, mert a lányok,
különösen Hermin, pazar bőséggel osztogatják köztük. Oda-oda szólanak
Herminhez:
– Nos, ösmeri már?
– Dehogy ösmeri. Ott ül az a bamba az ablak előtt, izgatottan, remegve
várva, hogy jöjjünk, hiszen halálosan szerelmes Katiba, azt látjuk, de
nem mer megszólitani bennünket. Pompás mulatság! Isten önnel, sietünk a
patyikába… Pá…
A doktor ur nem is szólitotta meg őket, csak nézett Nagy Katicza bübájos
szemeibe. A lány meg ragyogó szemekkel nézett ő reá. Ugy érezte, hogy
elbódult, szemeire fátyol borult, s láz fogta el.
A szőke Hermin hirtelen melléje állott:
– Kérem, princzipális ur – bocsánat, hogy igy szólitom, de a segédjétől
tanultam, – kialszik a szivarja. Csak szivja, bennünket nem bánt a füst.
– Oh köszönöm, kisasszony… de hiszen várhatok… nem vagyok szenvedélyes
szivaros.
A szőke Hermin diadalittasan nézett Katiczára, s csodálkozva látta, hogy
Katicza arcza elborult. Vörös lett a homloka, s a szemöldökei
megrezzentek. Nem értette meg. Hogyan? Haragszik, a helyett, hogy
örvendezne, hogy megszólaltattam a kis portici-it? – gondolá.
Pedig akkor csoda történt.
A doktor felállott, odament Katiczához és bemutatta magát, bocsánatot
kérve, hogy visszaél a helyzettel, de hát ő megkisérlette a diszkrét
tartózkodást, most már – ugy érzi – udvariatlanság volna, ha ezentul is…
szóval a porticii néma megszólalt.
Tudta azt már egy óra mulva az egész város. A fiatalság megoszlott, ez
egyik rész a mellett volt, hogy sok ennyi szerencse egy patyikusnak, még
ha doktor is, a másik részben kitört a lokálpatriotizmus, s kaczagtak a
bécsi jövendőbelin…
Csak a szegény doktor szivében hullámzott a szenvedély. Nem tudta azt ő
maga sem, hogy hogyan, mikép, de a vegyiszerei untatták, a könyveitől
irtózott, az anyja szobájában félelem szorongatta, a patikában
kiállhatatlan volt a levegő, mi bántja? Lázas remegéssel várta, hogy
reggel legyen, mikor Katicza iskolába megy, várta, hogy dél legyen, a
mikor Katicza hazamegy, bejön a patikába, elbeszélgetnek, látja,
megfogja a kezét, a remegő, forró, puha kezét. Igy tartott ez sokáig, az
egész nyáron. Aztán az ismétlő-iskola megszünt s Katiczát hasztalan
leste-várta, csak ritkán, ha arra ment, akkor is az anyjával, a büszke,
dölyfös anyjával. Lázas remegéssel keresett a szemében valamit,
megtalálta? A leány arcza egy tüz, ha ránéz. Oda szeretett volna rohanni
hozzá, szivéhez szoritani és szenvedélylyel sugni a fülébe:
– Katicza, szeretlek, szeretlek…
Igen, szereti. De az idő telt s ő szerelemmel szivében állott egyedül,
delenként, az ablak előtt s nem látta Katiczát, pedig minden, az ajtó, a
bombonosüveg, a bársonyszék, minden-minden Katiczáról beszélt hozzá.
– Ha bátorságom lenne – gondolá – hiszen szeret… érzem, hogy szeret…
De nem volt bátorsága, hogy felmenjen hozzájuk és egyszerüen megkérdezze
a lánytól, szereti-e?
A szőke Hermin kocsizott ekkor arra és néki hirtelen az az ötlete
támadt, hogy megkérdezi Hermintől.
Fel is csengetett másnap.
– Hermin kisasszonynak ugyan itt van a barátnője, de azért csak tessék
bemenni a szalonba – szólt a szobaleány.
A szalon kaczér berendezésére ügyet sem vetett, elfoglalta őt egészen a
szive. Hermin belépett s nagyon szivélyesen fogadta.
– Oh, kedves doktor ur… minek köszönhetem ezt a kitüntetést?
– Kedves kisasszony… szüleink régi ismeretsége bátoritott fel arra, hogy
egy rám nézve életkérdésben forduljak önhöz.
Hermin meglepetve nézett reá. Életkérdés… hozzám fordul… Csak nem akarja
megkérni a kezemet? Végig száguldott agyában egy pillanat alatt ezer
gondolat. A nagy patika… a fényes és kényelmes jövő… Katicza szerelme…
barátságuk… Heroikus leszek! – gondolá s hidegen felelte:
– Parancsoljon helyet foglalni.
– Kisasszony, én szeretek…
– Ne mondja. Szeret? Nos és ez kellemes vagy kellemetlen? Mert én nem
szeretek.
De a doktor nem értette meg.
– Szeretni fog… Oh, szeretni fog maga is…
– Olyan biztos ön ebben?
– Kivánom legalább… De kivánom azt is, hogy ne jusson az én sorsomra.
– Ah, milyen szentimentális ön, – felelte gunyosan.
– Szentimentális? Több annál…
– Ah, ne mondja. Több? Mi az a több?
– Szeretek egy leányt s nem tudom, hogy szeret-e viszont. Önhöz jöttem,
segitsen meg ebben. Megteszi?
– Én? S én azt tudhatom? Ha az, a kire én gondolok, akkor ime ez a
válaszom: Sajnálom önt, kedves barátom, de az a leány önt nem szereti.
A szalon üvegajtajában megjelent Katicza. Egyikük sem vette észre, a
beszélgetésük egészen elfoglalta őket. A szobalány megmondta neki is,
hogy ki a vendég, s nem tudott ellenállani a kiváncsiságnak, megtudni,
hogy mit is akar a doktor?
Halotthalovány lett ő is, miként a doktor, mikor Hermin válaszát
hallotta.
– Nem szeret? Pedig ön tudhatja a legjobban. Megmondta önnek? Hát
beszélgettek rólam?
A szőke Hermin ijedten rezzent össze. Érezte, hogy bolondot beszélt.
Hiszen ez az ember nem őt szereti, hanem Katiczát.
– Ah, kedves doktor ur – bocsásson meg rossz tréfa volt – nagyon, nagyon
szereti magát Katicza, tudom, nagyon szereti…
– Nem igaz, nem szeretem – szólalt meg Katicza.
– Ah hát itt vagy kis bünös? – Oda futott Katiczához, átkarolta és
odavezette a doktorhoz.
– Na, legyenek boldogak. Én megáldom magukat!…
A boldogságtól alig tudtak beszélni. Csak a szemük ragyogása mondott
édes meséket.
– Nos ezentul nem fog a mama haragudni a bombonokért, – lesz ingyen
bombon elég! – tréfálkozott Hermin.
– Parancsolnak? – kérdé a doktor s elővett egy dobozzal, melyre aranyos
betükkel rá volt irva: _Katicza bombon_.
Felment a klubba!
Iszonyuan bántotta szobájának némasága. Az óra egyhanguan ketyegett, a
távoli kocsizörej halk melódiába veszett, s a járó-kelők léptei szinte
zizenéssé váltan hatoltak fel. Ott fetrengett széles, puha divánján,
mely tele volt a legédesebb emlékekkel. Ezek az emlékek
fel-felelevenedtek s kisértetekké váltak. A kisértetek kinozták.
Fejszaggatást érzett s már-már phenacetint akart szedni, pedig
undorodott az izétől, az izetlen izétől. Fel s alá járt aztán a
szobában, s mentő eszmét keresett. E közben az a hite erősbödött meg,
hogy kimehet, ah oly hamar felejtenek az emberek.
Sokat gondolt arra, az egyedülvalóság lázas óráiban, hogy mit fog tenni,
ha eljő ez a pillanat. Most a pillanat ime itt van. Nagy idő két hónap,
elfeledték őt is, ez esetét is, elfeledtek mindent. Mit is határozott?
Ah igen, tehát elsőben is felmegy a klubba. Este a szinházba. Másnap a
régi asztaltársaságával ebédel. Aztán kimegy a korzóra, ah oly hamar
felejtenek az emberek.
Hogy az utczára kilépett, átköszönt a dohánytözsdébe, a kisasszonynak.
– Jó napot! Beteg volt?
– Nem én.
– Egy hete, hogy itthon van s nem láttam, azt hittem…
– Nem, csak sok volt a dolgom.
– Hol utazott?
– Tanulmányuton voltam…
Csakugyan, ez jó lesz. Azt fogja mondani, hogy tanulmányuton volt. Mi
köze az embereknek lázas álmaihoz? Éjjeli kisérteteihez? Fájó szivének
kinjaihoz? Csak kikaczagnák. Eh, tanulmányuton volt. Ez mindent
megmagyaráz.
Az uton a szembejövő ösmerősök mind megállitották.
– Mi baja, hogy oly halvány? Beteg volt? Nagy ideje, hogy nem láttam!
– Dehogy! Tanulmányuton voltam…
A klubbhoz ért. A liften felsiklott a második emeletre s belépett az
előszobába.
– Ah a nagyságos ur… De rég nem láttuk – fogadja a szolga.
– Mi ujság Károly?
– Hát kérem semmi, mint rendesen.
– Nem kerestek?
– Nem. Csak az urak beszéltek sokat a nagyságos urról, ugy hallám, hogy
párbajozott is… Hál’Isten semmi baja.
– Semmi, Károly, semmi.
– Már én azt hittem: fekszik.
Az olvasótermen átsuhant s a kis társalgóba lépett. A régi ösmerősök
rámeresztették a szemüket.
– Mikor jöttél meg?
– A napokban.
– Hol voltál?
– Tanulmányuton.
– Ugy? Hát a karod begyógyult.
– A karom? Nem volt annak semmi baja.
– De hisz verekedtél.
– Mindennap, de csak iskolát.
– Hát az a mende-monda…
– Nem tudok róla semmit.
Lapot vett elő s olvasni kezdett.
A kártyaszobában, osztás közt, suttogták.
– Te, hazajött.
– Hát az asszony?
– Asszony?… Azt mondja tanulmányuton volt.
– Hát persze… azt mondja.
Az egyik pajtása hozzálépett.
– Szervusz. Már megjöttél? Sok-e a tanulmányutad eredménye.
– Na, megjárja.
– Mert hát a férj még fekszik, én kezelem.
– Micsoda férj?
– Hát a Laura férje.
Elsápadt.
– Hát beteg?
– Micsoda, nem is tudod? Párbaja volt. Ugy hallottam, hogy veled, hát
nem igaz?
– Azt beszélték? Érdekes. Hát miért lett volna vélem párbaja?
– Tudom is én? Beszélték.
– Na, mondd el. Hadd halljam.
– Azt monják, hogy féltette tőled a feleségét, sőt, hogy – – Hanem
tudod, rossz szája van ám a világnak. Egyébiránt csak homályosan
emlékszem. Az idétt egész sereg részletet is elmondtak.
– Lám, lám. Te, tudod, hogy ez érdekes? Ha az asszony is meghallaná…
– Ej, még is csak hejre legény vagy te, Ábri!
Aztán olvasni kezdtek ismét. A körülállók ellestek egyetmást a
párbeszédből s adták tovább.
– Hallod-e nem is tudta, hogy Laura férjének párbaja volt. Micsoda
szerencséje van ennek az embernek.
– Hogyan, szerencséje?
– Meg se verekszik és hőst csinál belőle a legenda.
– Erőss doktortól tudom, hogy a férj még most is fekszik. Párbajsebe
van.
– De hát vajjon kivel vivott meg?
– Te meg hiszesz neki? Csak tagadja.
– Tagadja? ugy-e? A milyen stréber… Bezzeg…
– Igaz is. Ki tagad el egy párbajt?
Ezen nevettek egyet, s aztán egy érdekes kártya-helyzet kötötte le a
figyelmüket.
Ő csak olvasott tovább. De a gondolatai másutt jártak. Tehát még
fekszik! Sajnálta azt az embert, igazán. S az asszony? Szeretett volna
az asszonyról is hallani valamit. Csodálatos, hogy felejtenek az
emberek! Annak idején – alig két hónapja – egész hasábos hireket
közöltek a párbajról. Ma már alig hogy tud valaki róla, szinte elhiszik,
hogy az egész merő blague volt. Még talán jobb tette volna, ha itthon
marad?
Hjah, az élet nagyon változatos, az események kergetik egymást, a
tegnapot megöli a ma, a mát a holnap! Micsoda banális dolog, de ugy van.
Nem hitte eddig, de most látja. Valami homályos emlék ha marad, a
história vázlatos körvonala, ezt is eltemeti az idő.
Egy másik barátja lépett hozzá.
– Nos, mikor adod ki a tanulmányutad eredményeit?
– Nem sokára.
– Sokat dolgoztál?
– Eleget.
– Kiváncsian várom.
Szinte boszankodni kezdett. Hogy csalódott! Azt hitte, ezek az emberek
agyon fogják őt kinozni a kérdezősködéseikkel, pedig, lám, lám, miről
sem tudnak. Tulbecsülte a report értékét, nagyon is tulbecsülte. Azt nem
hiszi, hogy mindez merő kimélet. Nem olyannak ösmerte meg ő a pajtásait.
Bizony ezek elfeledtek mindent!
Nem tud neki örülni, pedig éppen ezt sóvárogta. A hiusága bántja? Vagy a
lelkiismerete? Na ez utóbbi nem. Neki jussa volt ahhoz az asszonyhoz,
több jussa, mint akár a férjnek. Mikor Laura még gyermekleány volt, az ő
ajkáról hallotta először a szerelem, a sóvárgó, epedő, égő szerelem
szavát, mely izgalomba hozta a szivét. A szivéhez hát neki volt joga,
elsőbbségi joga, s csak e jogát érvényesitette.
Szerette ezt a leányt, talán csak ezt a leányt szerette igazán.
Langyos nyári estéken, azok a puha, nyugodalmas séták a hársfa sorban,
meg az első lopott csók a szekrény előtt, mikor a leány lehajlott, hogy
a teritéshez való evőeszközöket szedje elő, s őt a ragyogó fényes nyaka
elbájolta… Ezeket nem fogja elfeledni soha. Laura sem feledte. Hasztalan
mondta néki a kapualjban, akkor este, mikor jegybe lépett a vén
medvéjével.
– Elfeledem. Feledjen el maga is. Igy kellett ennek történni. Csak nem
hagyhatom, hogy annyit nélkülözzön a családom? Feláldozom magam.
Sirni akart, de mosolygott. Buzavirágcsokrából odaadott egy szálat, s
azt susogta:
– Maradjon ez meg emléknek, a többit…
– Nem feledem el soha!
Nem is feledte. Ki tud elfeledni egy szép asszonyt? Eleinte kerülték
egymást, mert féltek egymástól, az asszonynak született egy kis leánya,
s annak élt. De attól a pillanattól fogva, hogy a szinházban egymás
mellé kerültek, mindketten érezték, hogy veszve vannak – a
társadalomnak, s megnyerték egymást. Lázas este volt, s az a láz nem
szünt meg. Most is tart. A szivébe nyilallik, valahányszor arra az
estére gondol, a kör estélyén mikor a czigánynyal huzatta, hogy
»altatgatom a szivemet« s Laura is, ő is könnyes szemekkel néztek
egymásra.
Mikor másnap délután felment hozzá, az asszony, mint az álomkóros,
odaborult a nyakába.
Aztán… Ebbe beleremeg. Pokoli düh fogja el, ha elgondolja, hogy ebből a
boldogságból egy bamba hordár ügyetlensége zavarta ki. Meg az a
gyalázatos valami, a minek véletlenség a neve. Meg az irigy istenek, kik
ép a férjet küldték haza, mikor az a buta közszolga belépett a
levelével. Ah, az a szegény ember most fekszik, megbocsátott a
feleségének, ki ápolja s az asszony a lemondó, a bűnbánó Magdolnát
játsza…
A csontjáig ég a gyülölet lángja, ha minderre gondol. Aztán ez a sok
hidegen leskelődő ember, kik szeretnének tudni valamit, s lesik ez
elejtett szavát. De nem tudnak meg semmit. Oly kimért nyugalommal
forgatja az ujságlapot, mintha a külügyminiszter válasza érdekelné őt a
legjobban e világon. Ez kissé megnyugtatja, arra gondol, hogy nincs
vesztve semmi. A nép vak, s ő folytatni fogja a játekot.
Ah, mily jó, hogy felment a klubba!
Szinte fellélegzik. Sajnálni kezdi az elvesztegetett két hónapot, mely
alatt – igaz – irt egy regényt, de merő nyugtalanság közt élt. Pedig
erre számitania kellett volna. A világ olyan feledékeny, mint a macska.
Magában kéjeleg az örömön. Nincs veszitve semmi, nem tudnak semmit, s
Lauráról nem kell még végleg lemondania. Pir festi meg az arczát, s
hirtelen feláll, hogy menjen. Ekkor a kiadójával találkozik szembe.
– Hogyan, megjött?
– Regénynyel.
– Pompás! Kiadjuk azonnal. A párbaja olyan botrányos volt, hogy –
– De hisz itt nem tudnak róla semmit.
– De tudnak az asszonyok. S kik olvasnak manapság regényt? Az asszonyok…
A látszat öl.
A szent-györgytéri czukrászatban kevés a vendég. Ma este bál lesz a
Hattyuban, a vendégek oda készülnek. Az egyik asztalnál a kandalló
közelében, két fiatal ember ül, már báli öltözékben. Az illatos fekete
kávéba lassan, csöppenként öntik a cognacot s szürcsölik szótlanul. Az
egyik csak nem rég jött haza hosszabb utazásából, a másik most készül
utra.
– Irigyellek Kari.
– Gyere velem, nagyon jól esnék. Te már ösmered ott künn a járást…
– Nem lehet, megnyitottam az irodámat. Most már belekezdek az életbe.
Vendégek jöttek be, szintén báli öltözékben, kik – megszokásból – itt
isszák ki a fekete kávéjukat. Mindnyájan oda telepedtek a fiatal emberek
mellé.
– Tehát megyünk… Ideje van…
– Dehogy! csak fél kilencz.
– Nálunk már kilenczkor javában tánczolnak. A mi lányaink szenvedélyesen
szeretik a tánczot.
– Na, az asszonyok sem irtóznak tőle…
A bálban már nagyban ujráztak, mikorra megjöttek. A fiatal ügyvéd csupa
ösmerős és jóbarát társaságában találta magát. Mindenki leste, hogy
kivel mulat. Ő volt a legérdekesebb parthie. Talentumos, sokat utazott,
kiválóan müvelt, gazdag és előkelő. Mind oly tulajdonság, melyeket
mifelénk meg tudnak becsülni – a mamák!
A fiatal ügyvéd üdvözölte jó ismerőseit, ám nem hivta fel tánczra Sebők
Elizt, pedig negyvenezer forint a hozománya, sem Weisz Malvint, pedig
csak ugy ragyogott rajta a sok brillant, még Kondor Stefiet sem, pedig
szép leány, s a nagybátya 20 ezer forintot ad rögtön, ha kedvére való
fiatal ember kéri meg. Nem, dr. Várnai Sándor hirtelen oda fordult egy
rendezőhöz s arra kérte, mutassa be őt Werner Gizinek.
A rendező meghökkent. A feladat kissé kényes volt. De sebaj! Elmondhatja
majd mindenfelé, hogy ő, igen is, ő mutatta be Werner Gizinek dr. Várnai
Sándort.
– Kisasszony… ime bemutatom kegyednek dr. Várnai Sándort.
A bálteremben finom, halk zugás támadt. A mamák összesuttogtak.
– Micsoda izléstelenség.
– Hallatlan, azzal az uzsorásivadékkal tánczol.
– De szép…
– Persze, hogy szép. Az anyja is szép volt, ördögien szép.
– Te, még megbabonázza.
– Fel kell világositani.
– Persze, persze, hiszen nem is tudhatja, micsoda familia.
De dr. Várnai Sándorhoz aznap este nem jutott senki. Folyton Wernerék
társaságában volt és udvarolt Gizinek szenvedélyes tüzzel.
Mióta az ügyvéd oda haza volt, lehetett ugy két hete, csak Werner Gizi
szép szeme foglalkoztatta a képzeletét. Most csillagkévének, majd indus
gyémántnak látta. Emlékezett a Palais Royal egy gyémántjára… Pedig csak
egyszer látta a lányt, egy esti korzón. Akkor ám ugy a szivébe lövelt.
Égett a vágytól.
A tudakozódások nagyon kétes eredményre vezettek. Az öreg Werner
némelyek szerint aljas uzsorás, mások szerint békés tőkepénzes volt.
Voltak, kik azt állitották, hogy csalárd bukás miatt hat hónapi
tömlöczöt élt át, mások ezt kereken tagadván, a nagy trafik bérletből
meggazdagodottnak vélték. Irt hát az öreg Wernernek egy levelet s kérte,
hogy látogassa meg.
Az öreg Werner igen ravasz ember volt.
– Mit akarhat tőlem ez a kis fiskális?… Csak nincs tán pénzre szüksége?
Nem, a fiatal fiskális egész naivul azt kérdezte tőle:
– Igaz, hogy maga hat hónapig tömlöczben ült?
Az öreg Wernert ez a kérdés nem hozta ki a sodrából.
– Magának sok pénz kell – felelte rá.
– Nem kell semmi. Válaszoljon a kérdésemre.
– Hisz jó parthie, minek kell a pénz?
– Mondottam, hogy nem kell. Válaszoljon.
– Hát mit akar?
– Választ akarok.
– Előbb mondja, hogy hány perczentre?…
Másnap a bálon bemutatkozott Gizinek.
*
Egy májusi este künn volt az egész társaság a kórház előtti sétányon.
Gizi az ügyvéddel, az öreg Werner trabukóját szivta, nagyokat füstölve,
az egyik padon. A leány oda fordult az apjához.
– Jól ülsz apó?
– Jól… Csak sétáljatok.
A gazdag Sebők család érkezett meg. Hidegen köszöntek, s elhaladtak
mellettük. A kis sétány minden padja le volt már foglalva, visszajövet
oda ültek hát az öreg Werner mellé. Egy ideig hallgattak. Majd Sebőkné
megszólalt:
– Hát mikor lesz az eljegyzés? Már unalmas ez a sok séta.
– Kinek? Maguknak tán? – felelte az öreg Werner.
– Werner ur, hallja, ne gorombáskodjék, mert itt hagyom.
– Nini, hát azt hiszi, hogy én hivtam magukat ide?
Elhallgattak.
Az ügyvéd jött vissza a sétából Gizivel.
Sebőkné felállott s tüntetően fogadta.
– Hozta isten, hát maga is künn van. Ugy-e, milyen langyos a levegő…
De Gizit észre sem vette egyikük sem. Az ügyvéd igen kinosnak találta a
helyzetet és megkérdé:
– Nagyságos asszonyom, nem ösmeri talán Werner Gizi kisasszonyt?
Sebőkné, mint a prédára leső hiúz, felorditott magában. Tüntető
hidegséggel nézte végig a leányt, aztán kimért czeremoniával felelte:
– Nem – nincsen sze–ren–csém…
– Ugyan, ne hazudjék asszonyom, – vágott közbe a leány. Gyerek korom óta
ismer…
Az ügyvéd sokáig nem értette, hogy miért is gyülölik ezt a leányt
városszerte?
*
Nem is volt ennek semmi oka. Csak egy. A város ugy hitte, ugy akarta,
hogy Várnai dr. vagy Sebők Elizt vagy Weisz Malvint, vagy legalább is
Kondor Stefiet vegye nőül. Sebőkék is, Weiszék is, Kondorék is jogot
formáltak hozzá. A mig ő künn a nagyvilágban utazott, tanult,
megfigyelt, otthon három család versengett érette titkon. A külföldi
levelei kedveért, melyeket a helyi lapban közölt, három család járatta a
helyi lapot. Három nagy, széles kiterjedésü család. Mindegyiknek van
husz tagja. Ez hatvan előfizetőt jelentett Hatvan előfizető kedveért
személyiséggé fujta fel őt a lap, mielőtt még doktori diplomája lett
volna. Ha megjött és elutazott, ha Párisból Londonba, vagy Firenzéből
Velenczébe ment, a lap a hirt garmond ritkitva közölte. A hir hatvan
előfizetőjét érdekli, tudta.
S most végre haza jött, (Személyi hir.) Irodát nyitott. (Nyilvános
gratuláczió.) Közölte ezt a város intelligencziájával. (Nagy
szenzáczió.)
– Na végre! – sohajtottak fel három nagy, széles kiterjedésü családban.
Eljött a várva várt bál, melyen jelen volt a hatvan előfizető, lesve a
jelenetet, mikor az ügyvéd, a fiatal, talentumos, sokat utazott,
kiválóan müvelt, előkelő és – gazdag ügyvéd megösmerkedik Sebők Elizzel,
Weisz Malvinnal és Kondor Stefivel.
Ah, milyen felséges jelenet lesz ez! S vajjon ki fogja őt
lebilincselni?!
És ekkor… ekkor az ügyvéd bemutatkozik egy Werner leánynak, ah, Werner
Gizinek, s véle tölti el az egész báléjszakát, meg a második, harmadik,
negyedik báléjszakát, látogatást tesz nála minden nap, véle sétál a
korzón, este a sétányon…
Hogyan?! Hát nem elég világos, hogy ez a lány gyülöletre méltó egy
teremtés?
*
Csak az ügyvéd nem értette. Ő megszerette ezt a lányt, egyenes
gondolkozásáért, nagy műveltségeért, csodás szépségeért. A szeme… Igen,
igen, emlékszik, a Palais Royalban már látott ilyen gyémántot.
Az ügyvédi irodája fellendült, s komolyan gondolkozott azon, hogy
megkéri a leányt, nőül veszi a nyári szünet előtt s elutaznak Ostendeba.
Igen, oda, a digue-ja nagyon tetszett neki egyidőben, szép lesz, sétálni
ott kettesben, estende.
Giziéknél nagy társaságot talált. Egy katonaorvost a családjával, Gizi
nagybátyját. Az orvost áthelyezték a városba. Hogy örült ezen az öreg
Werner, hát még Gizi. A lakodalmon legalább ott lesznek a katonadoktorék
is!… Nem kell szégyenkeznie azon, hogy olyan kevés számu családtag
kiséri a menyezethez…
Az uj család megérkezte uj életrendet szült. Gizi délután ott volt a
nagybátyjánál mindennap s az űgyvéd is vele járt el. Ez neki ugyan
eleintén kéjelmetlenül esett, ugy megszokta azt a kis japáni szegletet a
nagy szobában, a zongora mellett, Giziéknél. De beletörődött hamar, a
katonadoktor igen szeretetreméltó ember volt, a felesége is kedves
asszony s a kis kilencz éves Mártha csókolni való apróság.
Majd együtt lesznek Gizivel a nyáron, Ostendeben, a diguen, estende.
*
Kis idő mulva, Sebőkék egy hétfői jourján, azt mondotta Weisz Malvin
asszony-nővére Kondor Stefienek:
– Láttad tegnap délután a katonadoktornét a porontyával az utczán?…
Képzeld, Gizi azalatt ott volt náluk, a doktorral együtt…
– És az ügyvéd?
– Azzal az utczán találkoztam.
– Köszönt?
– Merészkedett…
Weisz Malvin erre oda fordult Sebőékhez:
– Most már értem.
– Mit?
– Hogy mért jár Gizi olyan sokat a doktornagybátyjához.
– Hát persze… A doktornak is tetszik nagyon…
*
Az ügyvédet másnap felkereste egy jó barátja:
– Sándor, tegnap érdekes dolgokat mondtak a katonadoktorról.
– Mit?
– Hogy udvarol Werner Gizinek.
Az ügyvéd elsápadt.
– Eh, bolondság!
– Én is azt hiszem. De beszélik.
Beszélték is. Az egész város leste őket. Az ügyvéd mindenki arczáról
leolvasta ezt a kérdőjelt. A mi annyit tett:
– Hiszed?
– Mit?
Azt nem lehetett szavakba foglalni. Nem tudott senki semmit, csak
találgattak. A levegő ezzel telt meg. Valami gyalázatos skepticzizmus
ült mindenek lelkén. Semmit sem láttak, de mindenki észrevett valamit.
Mit? Semmit. Csak valamit.
Az a valami az volt, hogy Gizi minden nap ott volt a nagybátyjánál.
Akkor is… Igen, minden, nap. Oda várta az ügyvédet. Az ügyvéd el is jött
oda minden nap. Ott találta Gizit, gyakran az asszonynyal, többször a
kis Márthával, néha a doktorral.
A doktorral is. Gizi himzett az ablakban s a doktor ott ült mellette a
hintaszékben. Mikor az ügyvéd belépett, hirtelen elhallgattak. Miért?
Miről beszélgettek? A leány arcza égett, a keze forró volt, hogy
megérinté.
Az ügyvéd pokoli kinokat állott ki. Kezdte gyülölni ezt a doktort, s
valami furcsa érzés kerekedett felül a lelkén. A leány észrevette.
Valami hidegség lopózott közéjük. Valami árnyék s egy kérdés égett
ajkukon. De nem beszélhettek, sohasem maradtak magukra, a doktor ott
volt mellettük… az ügyvéd ugy érezte, hogy közöttük. A szive sajgott és
a kétség beleetette magát a lelkébe. Napról napra jobban. Minden
csekélység bántotta. Gizi mosolya, pirja, szeme ragyogása. Eh,
elviselhetetlen sors.
Eközben beállott a nyári szünet, de ő még nem nyilatkozott. Halasztotta
napról-napra. Egész nap kétségeivel vivódott. Ekkor, egy délután, elég
erősnek érezte magát arra, hogy szakit a sok sanda látszatokkal, s
elindult Gizihez. Az uton szembekerült a doktornéval és a kis Márthával,
kik a czukrászatnak tartottak. Elöntötte lelkét a féltés. Gyors
léptekkel ment végig az utczán, befordult a Széchenyi-téren, mely e foró
délután egészen üres volt. Futni kezdett. Kimerülten, lihegve, ért a
házhoz, s kopogtatás nélkül nyitott be.
Nem látott semmit tulajdonkép. Csak valamit. A doktor ott állott a lány
mellett, komoly beszélgetésbe merülve. Hogy ő belépett, hirtelen
elhallgattak. Elöntötte a szenvedély s oda lépett a lányhoz:
– Gizi, miről beszéltek most, mondja meg…
A lány meglepetve nézett rá. Hidegen fordult el tőle.
– Mi lelte? – szólott aztán. Térjen magához…
De őt ez a válasz csak ingerelte.
– Bocsánat, hogy zavartam a tête-a-tête-jét, szólott hidegen s elment.
*
Mikor egy esztendő mulva haza jött, jókedvüen, feledve mindent, az
ösmerősei kitüntetően fogadták. Mindenki igazat adott neki. Jól tette,
hogy idejekorán észre tért. Az a lány…
Ő mohón kapott a hirek után. Nos, az a lány?
– Hát semmi. Nem ment még férjhez, nem is fog ez férjhez menni
egykönnyen. Az után a dolog után…
Egy este, hogy az átalakitott, ujonnan berendezett irodájában hevert,
hát belépett az a lány. Meglepetve ugrott fel, s kinosan babogott:
– Kisasszony…
– Hallottam volt, hogy haza jött. Önnek kötelessége nekem szemtől szembe
egy kérdésemre felelnie: _Mit gondol ön rólam?_
Az ügyvéd halotthaloványan bámult a lányra. Nem szólt semmit. Kinos
csend.
– Nem felel? Valami gonoszat, olyasmit, mint a város? Ugy-e, mondja csak
ki, ugy-e, hitt a sugás-bugásnak?…
Aztán zokogva borult az asztalra. Csak egy pillanatig. Az ügyvédnek
ideje sem volt, hogy közelébe lépjen. Már eltünt.
Mikor pedig haza ért, meglőtte magát.
*
Lehet, hogy az ügyvéd a szegény Werner Gizire gondolt, s lelkében
vivódott még a kétség akkor is, mikor Sebők Eliznek mondta el az oltár
előtt, hogy – szeretlek, örökké.
Mert ebben a pillanatban az ügyvéd végigborzongott és halottszagot
érzett.
Egy hatnapos asszony.
A kora felkeléstől mámorosan, tele tüdővel szivtam be a levegőt, a
friss, üde, májusi levegőt, hogy kiléptem az utczára. Akkor nyitották ki
a szemközti szatócsboltot. A szatócsné csodálkozó szemeket vetett rám és
meg nem állta, hogy ne szólitson meg.
– Hogyan? Már fönn? Mi lelte, hogy nem tudott aludni?
– Hát csak fölébredtem. Hjah, a május?!
Ő szegény a férjére gondolt, a kártyás, lányos férjére, a ki annyi
szégyent hoz rá, a csúf vasárnap délutánjaival. Órák hosszán el tud
panaszkodni. Mondom neki:
– Váljon el!
– Ah, maga is az ellenségeimmel tart?
– De ha megcsalja, ha pazarol, játszik…
– Jobb utra téritem, addig sirok, mig magához tér.
– Kár magát emészteni.
– Ugy-e? De ha ő nem hiszi…
Már untat a sok sirása. Megyek tovább. A szegleten nyitva már a trafik.
– Mi ujság, kisasszony?
– Reggel van.
– Még pedig jókor reggel.
– Jókor magának, én már egy órája gubbasztok.
A kávéház csakugy ragyog a fénytől s arany napsugártól. Lapozgatok az
ujságok közt, – de csak immel-ámmal. A napsugár elragadt. Olyan fényes,
csillogó, friss. Édes, édes napsugár!
Ekkor gerlemadár hangján csendül meg a nevem. Hátra nézek, hát csak ott
áll előttem a kis bogár szemü Ella. Vadonatuj fekete selyemruhában.
Aranyláncz a dereka körül s gyémánt fülönfüggő a füleiben, majdnem ugy
ragyognak, mint szemei.
– Jó reggelt, megérkeztünk.
– Hát üljön ide mellém.
– Nem lehet, amott az asztalunk.
– Sebaj, maga itt is elfér.
– Mit gondol, egyedül vagyok itt?
– Azt én.
– Hát a férjem?
– ?
– Biz ugy! Hatnapos asszony vagyok! Odaültem hát az asztaluk mellé.
– Nos, hol a férje?
– Átment a borbélyhoz, gyün a vissza menten.
Majd megölt a csoda. Ha nem volt itt, soha sem gondoltam rá, de ha
láttam, ett a vágy. Olyan volt, mint az illatos tearózsa, szép, alig
kinyilt, csábitó és ingerlő. A félig lehunyt szempillái alól babonásan
tudott nézni. És hatnapos asszony.
– Hát beszéljen a férjéről.
– Mit beszéljek. A férjem.
– Hat napja.
– Hat hosszu napja.
– Tréfál.
– Nem én. Hisz, édes istenkém, olyan jó volt férjhez menni, az után a
sok herczehurcza után, de már unom.
– Már?
– Már. Látja, itt kell ülnöm, várnom őt. Ez sért. Minden sért. Hogy ő
fizet, hogy az ő nevét viselem, igaz is, mért nem veszik fel a férfiak a
nőnek a nevét?
Mosolyogtam.
– Látja, maga is olyan, mint a többi. Ezen mosolyog. Nekem fáj. S mégis,
ha lányom lesz, férjhez fogom adni. A lányság sokkal rosszabb. Sokkal.
Egyébiránt ép hat napja, hogy férjhez mentem. Az egész abból áll, hogy
megesküdtünk. Eltartott a czeremonia tizenöt perczig. Aztán kihajtattunk
a vasuthoz és feljöttünk ide. Ugy délután 2 óra lehetett, mikor
megjöttünk. A férjem… látja azt ott la, most jött ki a borbélytól, na
mindjárt megösmerheti.
A férj – lehetett ugy 33 éves – bejött. Megösmerkedtünk. Ella folytatta
a beszédet.
– A férjem… Maga olvashat ujságot, mi majd beszélgetünk. Gyerekkori
barátom, mi majd csak elfecsegünk. Magával ugy se tudok semmiről sem
beszélni, mindig olyan okos.
Aztán hozzám fordult:
– Ki nem állhatom az okosságát.
– Köszönöm a bókját.
– Na, ha ön ösmerné, bóknak is venné.
– De hát akkor…
– Értem. Mert muszáj volt.
És nagy komolyan, tágra nyilott szemekkel fordult felém:
– Tudja: én érdekházasságot kötöttem.
Csókolni való volt.
A férje nyugodtan olvasott tovább. Az izgatott idegei ki voltak
elégitve, s mint egy nagy állat, megpihent a lapja mellett.
– Mondja csak: mi az az érdekházasság?
– Kevés volt a pénzem. A férjem jól keres. Tehát, hozzá mentem. Ez, azt
hiszem, érdekházasság.
– S a szive?
– Temesvárott van. Tudja, mit mondott nekem egyszer?
– Nem én…
– Az Ázrákról. Hiszi?
– Igen, igen. Hiszem ma is. A szeméből olvasom. Tudja már?
– Tudja. Gratulált.
– Szamár.
– Az.
– No, majd megjön az esze, csak lássa ujra. Most még szebb, mint valaha.
Kegyetlenűl mosolygott. A férjére nézett s pajkosan felkaczagott.
– A télen nálunk lesz, visszahelyezik, irta.
– Na, lesz is akkor hadd el hadd.
– Megkinzom.
– Maga nem fogja tudni. Nincs hozzá szive.
– Van. Kérdezze meg csak a férjemet.
A férj felrebbent.
– Mi az? Mivel szolgálhatok?
Az asszonyra néztem, a hatnapos asszonyra. Azt mondták a szemei:
– Na, beszélj hát most, hadd lássam, ügyes vagy-e?
– Ella nagysám azzal hivalkodott, hogy nagyon meg tudja őt becsülni…
A férj száján lustán vonult végig egy mosoly.
– Na, majd csak megkisértjük…
Aztán önelégülten visszadült a lapjához.
Az asszony gúnyosan mosolygott s azt sugta felém:
– Politikáról beszéljen vele, abba nagyon okos.
– Beszéljen vele a rézgaras, mit törődöm a politikával?… Hát a télen
otthon lesz ő is? Tud róla a férje?
– Nem, majd meglepem vele.
Erre már harsogó kaczajra fakadtam, s társam volt benne az asszony, a
hatnapos asszony, a mézeshetek mámorában élő, szerelmes kis gerle.
Azután elbeszélgettünk a többiekről, az otthonlevőkről, de én
gyülölködtem a szivemben a számkivetettre, arra az inczi-finczi
hadnagyra, a kit a télen vissza fognak helyezni a pátriámba, a hol majd
meglepnek véle egy férjet.
Arra gondoltam, hogy ennek a szerelemnek a Mefistója lennék tulajdonkép.
Ott nevekedett ez a szerelem a mi házunkban, a mi fedelünk alatt, s ah,
télen, majd meglepnek véle egy férjet.
A hadnagy az édesanyám házában lakott, s Ella gyakran járt hozzánk. Igy
ösmerkedett meg a hadnagygyal, a ki a kis gyerekleánynyal
el-elcsevegett, s ime, majd a télen, meglepnek egy férjet!
Csak én tudtam róla, hogy Ella meg a hadnagy miért szeretik a szombat
délutáni térzenét, a Széchenyi-téren a kioszkot és a Rhédey-kertben a
vendéglőt; olyan jól el lehetett ott beszélgetni a tömegben. A tömeg
mind csak arra való! Na, lesz hát a télen meglepetés!
Mikor a hadnagynak el kellett menni, be szivesen ment volna Ella is,
véle, utána, érette. De maradnia kellett. A hadnagy eleinte irt nekem
leveleket, tulajdonkép Ellának, de én meguntam ezt a haszontalan
komédiát s azt mondtam Ellának, a kis Ellának:
– Az Azrák vére van benned, a kik meghalnak, ha szeretnek.
Mert Ella csakugyan rossz szinben volt.
Aztán elkerültem hazulról… Na, a télen visszajön a hadnagy s lesz ott
aztán meglepetés!
A hat napos asszonyka immár kifáradt a sok titok felsorolásában s a
férjéhez fordult:
– Mennénk talán?
– Mindjárt, kedves, csak még ezt a pár sort olvasom el, igen fontos
dolgok… az angol képviselőház _speaker_ választása…
– Jól van, de siess!
– Nagyon izgatott… sugtam az asszonynak. Várja a telet?!
Mosolygott.
Kergetődző csillagok.
Tiz óra volt, hogy lementek a _Rózsabokorba_. Tikkadt, lomha meleg az
este. A vőlegényébe kapaszkodott s lustán vonszoltatta magát. A bor a
fejébe szállott, mert nem szokta volt meg. Különösen nyáron sohasem
ivott. De ma este? Az eljegyzése estéjén? Ivott a vacsoránál, hadd
legyen kicsapongó jókedve.
Az apja ugyan firtató szemeket vetett reá, de gyorsan megnyugtatta.
– Sohasem halunk meg, apám! – kiáltá s koczintott vele.
– Isten éltessen, Rizus, légy boldog!
– Az leszek, ha mondom… Aztán a fülébe sugta: Gyulának elég tizenötezer
forint is!
Az apja elmosolyodott s koczintott vele ismét. Kiitta fenékig.
A _Rózsabokorban_ még nagy társaság volt együtt, sőt a szinkörökből csak
később jött a közönség.
Riza elől ment, utána a rokonság.
– Ide, a nagy asztalhoz! – kiáltott s a pinczérek sürögtek-forogtak
közöttük. Nagynehezen elhelyezkedtek. A czigány menten ott termett. De a
leány elborult.
Arra gondolt, hogy ő most hát menyasszony. Ügyvédné lesz tehát. Lesz
brilliáns fülbevalója, nagy lakása, csakhogy nem az lesz a férje, a kit
szeret. Ez ugyan mindennapi történet, Gizinek sem a Vidor-fiu lett a
férje, Stefinek sem Bartos Géza, mégis boldogok. Stefi még meg is
hizott, de hogy! Eh, hátha ez az élet?
A vőlegénye hozzáhajolt:
– Mire gondol édes?
– Magára kedves, – mondá kaczéran; s a pohárhoz nyult.
– Az egézségére!…
Mikor a poharát letette, azt látta, hogy Dési Zoltán jött be, a
menyasszonyával.
– Ide czigány! – kiáltott fel hirtelen, hangos jó kedvében. A czigány
odasomfordált.
– Mi a nagyságos kisasszony nótája?
– Hát huzzad moré: