– Ah, gyerekek, találjátok csak ki, hová megyünk a nyáron?
A gyerekek az öreg Dubois köré csoportosultak. Egy fiu, meg egy leány. A
leány, Marie-Anne, felvetette fekete selymes szempilláját s mosolygó
arczával, nevető szemeivel, kaczagó gödröcskéivel az arczán,
felkiáltott:
– Ostende-ba?
– Oda.
– Ah, milyen jó vagy te apa! Hisz az olyan előkelő.
Marie-Anne imádta azt, a mi olyan előkelő. Termete, arcza, kifejezése –
csupa naiv báj, – de ő gyülölte azt, a mi egyszerü, s egyszerü volt
gyülölete ellenére.
Ostende nagyon szép. Marie-Anne imádta a reggeli sétát a digue-n, ah, az
olyan előkelő. A szembe jövők mosolyogtak, ha mosolygó arczára néztek, s
ő gyülölte a mosolygást s imádta a tiszteletteljes tekintetet, ah, mert
az olyan előkelő.
Elragadó volt, mikor az esplanadeon sétálva, a tenger hatalmas
bömbölését bámulva, felkiáltott: ah, milyen előkelő!
Bájos volt, mikor a kursalon gazdag népét végig tekintve, a tömeghatás
iránt fogékony franczia lelkesülésével suttogá: ah, milyen előkelő…
Egy angol család lakott a szomszéd lakosztályban, az erkélyük közös
volt. Családi ügyekről csevegtek, s Marie-Anne átszólt hozzájuk.
– Bocsánat, asszonyom, én értek angolul.
Az öreg angol meglepetve nézett rá s mosolyogni kezdett. Az asszonyt
elragadta Marie-Anne kaczagó szeme. A szőke leány felvetette magas,
óválalaku szemöldökét s ránézett vizszemeivel.
– Milyen kedves ön, kisasszony – szólt az angol nő. Hisz akkor
cseveghetünk, ha ugy tetszik.
Marie-Anne mindennapos vendég lett az angol családnál, hol mindenki
imádta.
– Ha francziául tudnék, megmondanám a papájának, hogy milyen drága
kincse van – szokta mondani az öreg ur.
Az öreg Dubois örült az ösmeretségnek. Nem volt felesége, szegény
asszony, rég ott nyugszik a Montmartre-temetőben, hát az angol család
igazán szivességet tett, hogy gondjaiba vette Marie-Anne-t. A fiu is
örült neki, a bátyja, René, mert szabad lett, szabad. S Ostende olyan
szép.
Marie-Anne jól érezte magát közöttük.
– Ah, mert, olyan előkelő… suttogá.
Philipps kapitány és Shepherd hadnagy egy szép, juliusi napon
beállitottak a szalonba.
– Bravo, katonák, bravo! – kiáltott az öreg angol.
– Hurrah! – ujjongott a szőke leány.
– Meddig maradtok?
– Szeptemberig. Aztán Indiába!
– Jó. Hát labdázzatok sokat. No, menjetek. Ah, pardon, van egy franczia
leányunk is, tud angolul. Philipps kapitány, Stepherd hadnagy – derék
katonák, Dubois kisasszony, a legszebb leány a világon. Ugy-e fiuk,
szép?!
A két katona szótlanul nézett a leányra. Marie-Anne előkelő akart lenni
s meghajtá magát. Ah, vége, a katonák elmosolyodtak, s bátran, mintha
csak évek óta ösmernék, szoritották meg a kezét.
– Ah, hisz ez a kis leány csupa báj!
– Valóban, csupa báj!
A szalon mosolyogni kezdett, s Marie-Anne szomoruan nézett körül. A
szomorusága is kaczagó jó kedv volt, legalább a két katona kaczagott. A
kaczagásuk megfinomitá a vonásaikat s Marie-Anne önkénytelenül, mintegy
magában suttogá: milyen előkelő!
Mostantól fogva folyton együtt voltak. Lawn-tennis a tengerparton, táncz
a kisteremben, bál a Hôtel de Ville-ben, reggeli séta a diguen, esti
séta az esplanade-on, – ah, ugy teltek a napok. A két katona mosolygott,
ha rájuk nézett, akkor is mosolyogtak, ha nem nézett reájuk. A tenger
pompás volt, az ég kék, s Marie-Anne boldog volt.
– Ah, milyen előkelő! – gondolta magában.
Hogy hogy nem, egy napon azt kérdezte magától: _melyik?_ Elpirult s
hirtelen másra akart gondolni. De nem tudott. A kérdés kinozta,
ingerelte. Akkor is, mikor eltelt az augusztus s haza indultak. Az egész
uton visszafelé, egyre ez a kérdés forgott az agyában, de nem tudott
válaszolni rá, vagy nem mert, de minek is?
A kanári madarát etette, hátat forditva az ajtónak. Azt gondolta
magában: Vajjon melyik? A hadnagy… oh, olyan előkelő! karcsu, magas,
szőke, élczes, jókedvü, vig. A kapitány… ah, ő is olyan előkelő! széles
vállu, barna, tüzben égő szemekkel, olajbarna arczczal, s lázas, forró a
keze. Nem, a hadnagy… De mégsem, igen, igen, a kapitány, a kapitány, a
kapi…
A kapitány állott előtte.
Marie-Anne felkiáltott örömében s kaczagott.
– Tudja, hogy szeretem?
Ugy volt, hogy tavaszszal visszajön s aztán elmennek együtt, együtt
örökre. Marie-Anne kaczagott, kaczagott, s véle kaczagott az egész ház.
Az öreg Dubois nem tudott ellentállani ennek a kaczagásnak. Az igaz,
idegen, idegen, de ha Marie-Anne kaczag?
S a hadnagy belépett.
Marie-Anne meglepetve nézett reá. A hadnagyot ez a tekintet megrémiti.
Sejtelemtől áthatva, suttogá:
– Késő?
– Nem értem, feleli Marie-Anne, menyasszonya vagyok a kapitánynak.