– Ezek alapján kérem a tekintetes törvényszéket a válást kimondani. Igy
la!
Az ügyvéd ur lecsapta a tollat s csengetett.
– Parancsolsz valamit? – kérdé a fiatal ügyvédjelölt, belépve a szobába.
– Kérlek, add át ezeket az iratokat Gosztolány urnak, másolja le – s
odaadott neki egy paksaméta iratot. Most pedig gyerünk. Ugy örvendek,
hogy kész lettem vele idejében. Az eset igen érdekes. Az asszony javára
fognak dönteni, pedig…
Mindketten mosolyogtak.
Ekkor már a kilincsen volt a keze az ügyvédnek, kezet szoritott
segédjével és kisietett.
Lenn, az utczán hullámzott a nép. Az üzletek ragyogtak s a hó is
elállott. Szép, száraz hideg este volt.
Az ügyvéd, Balla Béla felszállott egy lóvasutra s azon gondolkozott,
hogy mit vegyen a kis Margitnak a karácsonyfára? Nagy bábut és egy
éneklő madarat, elfogja ugyan törni a bábut még az este, de örvendeni
fog, tapsolni örömében. A Hatvani-utcza előtt leugrott és bement egy
üzletbe. Összevásárolta a játékokat, kocsira ült s elhajtatott a
József-körutra, a 38. szám elé.
A második emeleten csengetett. A kis pesztra ajtót nyitott s átvette a
csomagot.
– Tegye a Margitka karácsonyfájára. Itthon van ő nagysága?
– Igen.
Benyitott az ebédlőbe. Az ablaknál, egy kis asztal mellett, egyetlen egy
gyertya gyér világánál ült az asszony. Derengő félhomály boritotta
árnyékba.
– Jó estét Iza.
Az asszony meg sem mozdult.
– Iza…
Csend.
– Mi baj, édes Iza! Megkapta ma reggel a levelemet?
Az asszony, mintha villamos ütés érte volna, felugrott. A félhomályban,
mint egy sötét árnyék, állott ott, a kis asztalba fogózva.
– A levelét? Hát levelet irt?… Most már értek mindent…
– Iza! Mi történt?
– Végünk van… A levelet férjem kapta meg. – Oh most már értek mindent…
Elvesztem.
Zokogni kezdett.
– Iza…
Nem tudott többet mondani, ugy érezte, hogy vaskarikával szoritják a
homlokát, s elkábult.
– Sándor tegnap este megjött… Reggel ő vette át a levelet, s elolvasta.
Aztán hiába szólitgattam, dult arczczal, szótlanul, elrohant. Most hát
mindent tud.
Béla ott állott, némán.
– Siessen… könyörgött az asszony, mozdulatlan kétségbeeséssel.
– Nem megyek.
– Hát el akar veszteni?
– Iza…
– Ne szóljon, mert ezzel még jobban kinoz. Tudom, hogy maga nem tebet
róla, de én sem, higyje el Béla…
Fuldoklott.
– Iza, szeretem… Iza, ne sirjon.
Közelebb lépett hozzá és megsimogatta a haját.
– Bizzék bennem, csak menjen, menjen…
Bélában a józan érzéke felébredt. A nagy jeleneteket nem szerette. Most
hát elmegy.
– Oh micsoda karácsony estém lesz… zokogott az asszony.
– S nekem?
– Menjen…
A lépcsőn lefelé azt mormogta:
– No ez aztán szép karácsony este lesz!
Kocsija lenn várta, beleült, s haza hajtatott. A Kerepesi-uton hirtelen
kiszállott, kifizette a kocsit, s megnézte az óráját.
– Fél hét… Mit csináljak most? – mormogá félhangon. Elindult, egy sötét
mellékutczán, a magányba.
Olyan szépnek képzelte el ezt az estét. Margitka örömét, az asszony
mosolyát, a szeme ragyogását és a csókokat, ha a cseléd kimegy s
befuthatnak a mellékszobába a gyerek elől. Most pedig megy, megy, megy.
Mi fog történni? Végtelen gyülöletet érzett a férj iránt. Elkezdett fel-
és alájárni a néptelen kis utczában, majd megindult tovább, ki a köruton
gondolatok nélkül. Csak a szivét szorongatta valami s a fogait
csikorgatta.
Futott tovább. A körut néptelen lett, csak a házak ablakai ragyogtak.
Elgondolta, hogy ha ez nem jön közbe, milyen szépen, nyugodtan ült volna
az asztalnál. Margitka kaczagott volna, az asszony szeme ragyogott
volna, Sándor pedig kinálgatta volna a borából. Bizonyosan virágos
jókedvük támadt volna. Erre megkérte volna Izát, hogy zongorázzék. Az ő
nótáit játszaná s titokban megszoritotta volna a kezét… Iza szemei
ragyognának, boldogan.
Most pedig fut az éjszakába, a hidegben, egyedül. Hol is van? A
József-köruton, mindjárt a ház elé ér, vajjon fenn vannak-e? Átment a
tuloldalra s felnézett. Fenn vannak, az ablak előtt áll a hosszu árny, a
férfi, nyugodtan, meg se mozdul.
Milyen csönd van, mindenütt. Ő csak nézi azokat a kivilágitott
ablakokat, azt az árnyat, mely most ép ugy szenvedhet, mint ő. Talán
jobban. De… Nem érzi bünösnek magát, mert… Az asszony sem bünös… őt
szerette; Sándor tudhatta; miért is vette el, hiszen megmondta neki az
asszony, akkor is, azóta is, hallotta maga is, mikor elbeszélte az apja
akaratoskodásait! Hozzá kényszeritették, miért vett el olyan leányt, a
kiről tudta, hogy nem szereti?
Igaz, akkor azt mondta Sándor:
– De hisz mást se szerettél. Azt hittem összeszokunk.
– Hát hiszen összeszoktunk.
– És én olyan boldog vagyok.
Az asszony pedig ekkor megszoritotta az ő kezét az asztal alatt és
elpirult…
Hát bünös-e ő? Szerették egymást, szeretni is fogják egymást.
Ekkor olyan nagy józanság fogta el s megborzadt. Megindult, lassu
léptekben, haza.
A jövő? Mit fog most csinálni? Ha ezek elválnak? Mert most már
kétségtelen, Sándor fogja akarni. Az igaz, hogy az ő karriérje
megsinyli, de most már… Nem fog kiszabadulni ebből a hinárból máskép. És
ugy félt.
Akkor is érezte-e ezt a félelmet, mikor lefelé haladt a lépcsőn, óh jól
emlékszik reá, el is határozta magát, hogy nem megy el többé Izához.
Ahhoz is gyáva volt. Elment.
De ha a csókjaira gondol, a forró, lázas, lihegő csókjaira – ez csak
mentség? Haza kisérte, Margitnak vettek volt őszi kabátot a
váczi-utczán, mikor pedig haza mentek, Margitka beszaladt a szomszédba,
megmutatni az uj kabátot. Egyedül maradtak. A szobára rászakadt a
félhomály. Az asszony lekapta kabátját és lerángatta a kesztyüjét. Aztán
elébe állott. Némán, feléje nyujtotta a kezét s megszoritotta.
Mindketten megremegtek. Az asszony vonaglott egyet, reáborult s ő
kábultan csókolta meg az ajkát, az égő szemü asszony forró lihegő ajkát.
Remegve olvadtak össze ajkaik, hosszu, kéjes csók-tengerbe fulva,
sietve, lopva, gyorsan, szakgatott, apró, sietős csókokban… Aztán
Margitka zörgetett.
– Eljösz holnap?
Akkor lefelé haladva a lépcsőn, ép ilyen józanság fogta el. Nem megy el,
mondogatta egész este, másnap is, de a csókjaira gondolt. És elment.
Másnap is, mindennap. Végigremeg most is, ha azokra a titkos-kéjes
találkozókra gondol. A csókokra a hosszu séták alatt, a csókokra a kocsi
belsejében! A láz óráira és a józanság óráira. A vágyakozásaira a bün
után és az epedéseire a tisztaság után. A lánczokra és a szabadságra. A
béklyókra és az egyedülvalóságra. Igen, igen, emléks, a gyakori
szabadulás vágyaira. Ó drága tisztaság…
Nos hát itt van az alkalom.
A józansága uralkodott rajta ismét. Hódolt neki és megalázkodott. És
futott tovább, tovább a néma éjben.
Ha azok békén megegyeznek az elválásban: el kell vennie az asszonyt. És
ép most, mikor megindult az irodája. A pályája kezdetén, hisz ez elvágja
a haladás utját?
Aztán, jön-e majd boldogság a nyomába? Megcsalta Sándort is, igaz, őt
szerette; de ha majd megint mást szeret? Talán?… Az asszony… eh az
asszony csak asszony!
Aztán megutálta magát ezekért a gondolataiért, pedig jól látott a
lelkébe, tudta, igy, a magányban bevallotta magának, hogy ő ez, ilyen ő,
egészen ilyen. A siker csábitja, a siker, a taps, a fény, a pompa, de
ezekért dolgoznia kell s igy dolgozik. Nem munkakedvből. Azt ő gyülölte.
Ő a fényt szerette, a pénzt és a fényt. Mindent, mi utjába áll, eltipor,
ha képes rá. És bár a mámor megborzongatja, fázik a gyülölettől, melyet
a mámor iránt érez, mert az most akadály, de vajjon legyőzhetetlen
akadály?
Megállott, oly fáradt volt már, hogy alig tudott volna tovább
vánszorogni. Körülnézett, hogy tájékozza magát. A király-utczában volt,
a körut felé igyekezett, kávéházat keresve.
Leült egy márványasztal mellé, fekete kávét hozatott és kivette a
czeruzáját, melylyel alakokat firkált a márványlapra.
Törte a fejét, hogy mitevő legyen? És egyszerre női kaczajt hallott, Iza
zengzetes kaczaját. Körülnézett. A kávéházban két öreges ur volt, más
senki. Nő nem volt sehol. A pénztárnál a tulajdonos ült, s neki mégis
ugy tetszett, mintha női kaczajt hallott volna, az Iza zengzetes
kaczaját.
Annyi bizonyos, hogy ez aztán átkozott komisz karácsony-este! Fázott és
mégis lázban égett. Belső remegés fogta el s egyszerre csak valami
szánalomérzés. Szegény Iza és szegény Sándor! Az a mozdulatlan árny… Az
asszony bizonyosan zokog egész éjjel. Eszébe jut kliensnőjének az
elbeszélése, mennyire félt és remegett a férjétől is, a kedvesétől is
egész éjjeleken át, micsoda deliriumos élete volt. Akkor kaczagott rajta
s vigasztalta:
– Kis bohó asszony, elválnak, nincs abban semmi. Még boldog lesz.
– Oh, doktor ur, most már… inkább a halál, mint a bizonytalanság! –
mondta az az asszony. – Inkább a halál, mint a folytonos remegés!… Ugy
vágytam ki abból a káprázatos világból… Tisztaságra vágytam!
Szegény Iza, bizonyosan igy érez ő is. A kliensnőjét ártatlanra mosta s
a férj pört veszit bizonyosan, de ő tudja, ő, az ügyvéd tudja, hogy
inkább a bizonyitás, mint az igazság győz. Ugy sajnálta azt a szegény
férjet, ugy sajnálta… Szegény Sándor!…
Összeesett a székén, s nézett maga elé, meredten. Azt a fekete pontot
nézte a márványlapon. Nézte, nézte, mereven. Azt a fekete pontot, amely
egy feketefürtös fejet ábrázol, kinai frizurát, a milyen az Izáé volt, a
kerületi kör estélyén. Hogy ragyogott a szeme, az az égő, csodás szem,
milyen mélyen merült el a titkaiba, s most már többé nem fogja látni,
soha, soha többé? A hullámos fekete fürtjeit sem? Soha, soha többé?
Gyülölte a józanságát, amely megtiltja neki, hogy a szivére hallgasson,
egyedül a szivére. Megutálta az életét, melyen a józan elméje
uralkodott, egész életét, sikereivel és fáradalmaival.
Ah, olyan fáradt. Fizetett és indult haza. Támolyogva ment végig az
utczákon, keresve egy kocsit, de hasztalan. Mint a részeg ember,
tapogatózva ment végig az uton. Végre hazaért. Csengetett. A
házmesternek is feltünt, hogy oly nehezen csoszog fel a lépcsőkön.
Feljebb tartotta a lámpását.
– Beteg az ügyvéd ur?
Nem felelt, nem is hallotta, öntudat nélkül ment be a hálószobájába,
gyorsan levetkezett és bedőlt az ágyba, aztán aludt, aludt mélyen.
Hirtelen felriadt, még sötét volt, hát gyufát gyujtott s megnézte az
óráját. Hat óra volt s a fényczikázás mellett egész ijesztő valójában
eszébe jutottak a történtek. A gyufa elaludt, s ő visszahanyatlott
ágyába. Érezte, hogy egy tüz. Aztán hirtelen egy sötét árnyat látott,
mely kibontakozik s közeledik feléje. Majd világosság támadt, az
irodának mind a négy lámpája, s a hálószobának függő lámpása is égett,
égett nagy egyenletes lánggal, de az árny eltünt. Aztán nem látott
semmit, a nagy fényben csak a butorok, a könyvszekrény, s az üvegajtó
ragyogtak. Hangokat hallott, zajos, lármás hangokat, »két lépés előre –
légy nélkül – kendőrángás« Puff! – Ez lövés zaja: mi történt? Kiugrott
az ágyból s sötétség vette körül, hideg fogta el, s magához tért.
Visszabujt az ágyba s elaludt ismét, nagyokat lélegzelve, szakgatottan.
Kilencz óra volt, mikor felébredt. Oly fáradtnak érezte magát, hanem
azért felöltözködött, s bement az irodába.
– Hogy töltötte el a karácsony estét, főnök ur? – kérdezte a vén
Gosztolány, az irnok.
Nem felelt, csak morgott egyet.
– Nem kerestek tegnap este?
– Kliens nem, de itt volt az a szőke magas ur, a kinek olyan szép a
felesége…
Meredten bámult az öreg Gosztolányra.
– Tudja, főnök ur, a kivel gyakran láttam együtt az utczán.
Igen, igen, itt volt Sándor. Végre kibökte:
– Mit üzent?
– Egy szót sem szólott.
Visszament a szobájába, s várta a postát. Gépiesen dolgozott, de agyában
nem fordult meg egy gondolat sem. Minden ajtónyilásra megremegett. Most
jön, gondolta. Nem? Mi lehet az? Aztán elment ebédelni, de nem tudott
egy falatot sem lenyelni. Hazament, várt tovább. De szinte beesteledett,
s nem jött senki.
A szobára ráesett a félhomály s ő odabujt a kályha elé, háttal az
ajtónak. Hirtelen zajt hallott, s ijedten rezzent fel. Az ajtó megnyilt,
s egy férfi lépett be.
Felugrott s a karosszék támlájába fogózott.
– Te vagy az, Béla?
Mormogott valamit. Szemei meredten tapadtak a férfira.
– Miért nem jöttél el tegnap, ugy vártunk…
A homlokerei kidagadtak, csillapitgatta magát.
– Nagy szomoruság ért. Tegnap reggel levelet kaptam.
A szája is nyitva maradt, ugy figyelte.
– Az igazgatóságtól jött. A szolgálat érdekében áthelyeztek a kolozsvári
üzletvezetőséghez. Már reggel indulok…
Béla hörgött egyet. Azt kiértette, hogy nem az ő levelét kapta meg.
– Jöjj hozzánk, töltsük együtt az estét, az utolsót. Kitudja mikor
látlak megint?
De mi történt az ő levelével? Nem tudott megnyugodni, csak a remegése
szünt meg.
– Kedves jó barátom vagy, látom… szólott a férfi s megszoritotta a
kezét. – Már minálunk ilyen a szokás!
Mikor hazaértek, a kis Margitka futott az apja elé. Béla benyitott az
ebédlőbe. Az asszony ott állott, suttogva mondá:
– Tud mindent?… Ma reggel kaptam meg a levelét.
Fellélegzett. Milyen is a sors! – gondolta, s a tegnapi éjjelre gondolt,
a lázra, a szenvedéseire, s a vágyódásaira a tisztaság után. Egész este
borult volt a kedélye, szomoruság ült az asztal fölött. Sándort
meghatotta a baráti rokonszenvével. Még ő vigasztalta.
– Elkisérlek egy darabig! – mondotta az előszobában, mikor bucsuzott.
Ezzel visszasietett, hogy magára kapjon valamit. Egyedül maradt az
asszonynyal. Az hozzá simult, mint a macska.
– Látom még?… Lejön hozzám?
– Talán.
– Gyakran?
Gyöngéden megfogta a kezét, a szemébe nézett és susogá:
– Nem! Jobb igy… jó éjt nagyságos asszonyom.
Aztán Sándor karjába kapaszkodott s dudorászva lefelé haladt a lépcsőn.
Párbaj.
Alig-alig lengett egyet a pompás hajó a warnemündeni part mellett.
Teljes szélcsend volt. A kékszin uralkodott, a viz és az ég kékje, még a
fehérre mázolt hajófedélzetet is kék reflexbe vonva.
Lassan, nagyokat lengve, indult meg a hajó. A tengeri sirályok követték,
ott karikázva, fehér, czikk – czakkos szárnyaikkal, játszva, könnyedén.
A tiszta levegő-égben ragyogtak a napsugarak. A biztonság tudatában
mosolygott a hajó.
Az étteremben cognac-ot ittam; egy erős dán leány szolgált fel. Szőke
haja leeresztve, a fényét megtörte az étterem félhomálya. Az első dán
volt, kivel szembekerültem, s mert Kopenhágába készültem, meg akartam
tudni hazudott-e a grammatika?
– Kopenhágai?
– Igen. Ott születtem, de Gjedserben lakom rég óta…
– Egyedül?
– Nem, Hjalmarral.
Azt akartam most tőle kérdezni, hogy kicsoda hát ez a Hjalmar, mikor
valaki elibém lépett.
– Ön itt? – szólit meg francziául.
Meglepetve kiáltottam fel. Régi, Quartier latin-béli pajtásom, René
Dubois állott előtten.
– Hogyan, ön is utazik? Norvégiába?
– Igen, fel, a fjord-okra.
– Nos, ez pompás. Természetesen Kopenhágában kiszáll?
– Igen, egy-két napra. Viszem Marie-Anne-t.
Az arcza elkomorult. Kérdőleg néztem rá. Mi baja van a nővérének? A szép
Marie-Anne-nak?
– Marie-Anne itt van?
– Lenn van, a teremben, pihen. Ah, szegény, ő egyre pihen.
Éreztem, hogy a derék Renééket valami nagy csapás érte.
– Ah, s én azt gondoltam, hogy már rég megvolt a lakodalma.
– Nem, a vőlegénye meghalt. Párbajban… Iszonyu párbajban. Aztán
hozzátette: Ha már befejezte reggelijét… Igen?… Ön nem ösmeri az esetet?
Az egész világ ösmeri. Benne volt minden lapban. Jó, elmondom. Gyerünk
fel a fedélzetre.