A zaj felébresztette. A conduttore végigfutott a vonat lépcsőjén, minden
kocsiszakaszba bekiáltva:
– Róma! Róma!
A facchinók beözönlöttek s az ambulantik éktelen zsibongása még jobban
elkábitotta.
Felüdült, mikor végre kocsijában ülhetett s élvezte a gyönyörü kora
tavaszi reggelt, a kinos-keserves vasuti éjszakák után. Lelkében
harmonia támadt, a kinzó kétségek után az elszántság nyugalma. Jőjjön, a
mi reá vár. Megkisérli a nagy lépést, de ha nem használ, követi sorsát.
A kocsi végig robogott a Via nazionalén s a fordulónál reggeli
napsugárban fürdött előtte Traján oszlopa. Diadal jele ez? Vagy keserü
gúny, mely arczába vigyorog? A nagy Corso már felélénkült, az emberek
hajszolták a szerencsét, sürü csoportokban. A szálloda ablakából
végigláthatott a széles utczán, elkábult a remek látványtól, a tarka,
hullámzó, festői tömegtől, s nyugalomra tért.
Agyában kergetőztek a gondolatok. Nem ilyennek képzelte azelőtt a
visszatérést! Nem lóhalálban, lopva, titkon, lélekszakadva, kétségek
között, évődve és töprengések közepett, nem, nem! Milyen fáradt… De igy
kell cselekednie… nem lehet máskép… Aztán elaludt.
Dél felé járt az idő, mikor fölébredt. Felüdülten ugrott fel s
átöltözött. Odakünn egész pompájában ragyott a tavaszi nap, ezer szinbe
vonva a tarka világot.
Végigsétált a corson s az Altieri palotába belépett.
– Sua Eminenza ma nem fogad, uram! – mondotta a portás.
– Engem talán igen. Jelentse be, hogy Gaitani Viktor gróf megérkezett
és…
– Ah, ezer bocsánat… A majoreskó?… Rögtön szólok a titkár urnak…
Méltóztassék követni, gróf ur.
A titkár bizalmatlanul nézte végig Viktort, de némán engedelmeskedett.
Egypár pillanat mulva visszajött és jelenté:
– Sua Eminenza várja önt, gróf ur.
Belépett a terembe. A hatalmas ablak előtt, magas emelvényen, kényelmes,
nagy támláju bársonyszéken ült a bibornok.
Egészen Gaitano arcz. Ugyanaz a sas orr, szikrázó tekintet, mely
parancsra volt teremtve.
– Viktor…
– Nagybátyám…
Odaült a bibornok mellé, egy alacsony kis puha székre és meghatva
csókolta a kezét.
– Vágyódtál hozzám?
– A szivem hozott ide.
A bibornok arczizma megrándult. Jól esett néki a tiszta olaszos kiejtés.
Latinul szólott aztán hozzá:
– Jó hireket kaptam rólad mindig. Szeretted a tudományt és igazságait. A
szived is tiszta maradt.
– Tiszta maradt, nagybátyám.
– A hited rendületlen-e?
– Rendületlen és ép. Ez a hitem vezérelt most is hozzád.
– Nem fogsz bennem csalatkozni… Milyen fiatal vagy s egészen Gaitano!
Azt hiszem, távol a római élet ezer csábjaitól és hiuságaitól, egy
magyarországi jeles intézetünkben nevelkedve, az édes szülei ház meleg
fészkében megerősödve, ment lész nagyobb gyarlóságoktól. Megőrizted
családunk erényeit. Vissza fogod állitani régi fényét. És én ebben
segiteni foglak… Tetszel nekem.
Megsimogatta a fiu homlokát.
– Terveim vannak véled. Sokszor elgondoltam már, mikor igy végig néztem
ezen a hullámzó tömegen, ott, a corson, s láttam itt előttem a Jezsuita
templomot, egyszerüségével és hatalmával: ilyennek képzelem én a Gaitano
herczeget is. Eszedre és kardodra lesz szükségünk. Belépsz a testőrségbe
s kiképzed magad… tanúlsz… úgy-e akarod?
– Nagybátyám…
– S még egy! Viktor… tudod-e?… Borgia herczegnőt – nézd, a falon van az
arczképe, megfestettem, hogy ő legyen az első női arcz, a kit
megpillantasz Rómában. Feleségül fogod venni.
– Nem tehetem nagybátyám.
A bibornok felemelkedett székében és ránézett, merev, szigorú szemekkel.
Bele akart látni a szívébe. Viktor kiállotta a tekintetét. Ettől a
büszke szemvillanástól megdöbbenve, a bibornok visszaesett.
Viktor folytatá:
– Kivánj bármit, engedelmes öcséd leszek. De mondottam, most a szivem
hozott hozzám. Nagybátyám! Megszerettem egy leányt, szép, jó és nemes.
Azt mondták, te engem ezért meg fogsz gyűlölni. Nem hittem el. Tőled
akartam megtudni: meggyülölsz-e azért, mert a szivem megszólalt?
Meggyülölsz-e azért, mert egy szerelmes asszonynyal együtt akarom az
életemet a legnagyobb eszmények szolgálatában tölteni? Nagybátyám! Álmok
között éltem eddig… Gyönyörű, nemes, bűbájos álmok között…
A bibornok homlokán vörös folt támadt.
– Megölted az én álmaimat…
E pillanatban a titkár lépett be.
– Eminenza, bocsánat, de e sürgönyt be kell mutatnom. Gaitano gróftól
jött és így szól: »Ne engedj Viktor kérésének. Annak a lánynak atyja
váltót hamisított, elsülyedt ember. Ki kell ábrándulnia.«
A bibornok intett a kezével és a titkár távozott. Néma csend állott be,
a bibornok homlokáról eltünt az a folt, jóságosan tekintett Viktorra, s
remegő hangon kérdezte:
– Tudtad?
– Tudtam, nagybátyám. De én szeretem.
A bibornok felemelkedett, magához vonta a fiut és kezét áldólag fejére
téve, mondotta:
– Értelek… Legyen hát a tied… Szereted…