Kinos csend állott be. A gróf vörös nyakán kidagadtak az erek, a grófnő
szemei könybe lábbadtak, csak Viktor állott a szalon közepén, hallgatag.
– Ezt nem hittem volna, – mondta a gróf rekedtes hangon.
– Viktor, Viktor… sopánkodott az anyja.
– Nem, ezt nem hittem volna… Ez a Gaitano-család végzete. Mindnyájan
egykép kezdjük: bizakodással s mindnyájan egykép végezzük: lemondással.
Csak én voltam balgatag: hittem benned.
– Apám… nem tehetek máskép.
– Tudom. Én is azonkép cselekedtem. Elvettem az anyádat, s aztán, a mi
reám esett, elvertük azt is. Milyen fényes emlékek… A firenzei
palotánkat, melynek csak egy harmadrésze volt az enyém, elmulattuk… Hogy
ragyogott szépségében anyád… Milyen édes dallamai voltak a velenczei
serenádoknak… Milyen bohó jó kedvünk volt azokon a nizzai carneválokon…
Egyszerre aztán megperdült a dob… Emlékszel még reá, ugy-e, ma mie?…
Felkaczagott.
Ettől a kaczajtól felszáradtak a grófné könyei és vérzett Viktor szive.
– Apám… nem tehetek máskép.
– Igazad van… Én is ezt mondtam az apámnak! Jól van, másolni fogom az
árvák betétösszegeit tovább… Az anyád is, hadd járjon tovább gyalog, a
Fő-utczán, a kis piaczon, sárban és piszokban, félselyemben… Persze, nem
tehetsz máskép. Szerelmes vagy… persze!
Az inas belépett, leszedte a reggeli üres evőeszközeit, s odarakta a
gróf elé az ujságokat. Az idegesen lapozni kezdett bennük, keserü
mosolylyal, homályos szemekkel…