Szállingózott a hó, süvitett a szél, tombolt a vihar, mindegy, ők,
ketten, Ilus és Viktor, nem látták, nem vették észre. Álomvilágban
éltek! Ha kezük találkozott zongorajáték közben, ha felöltő feladásnál
megérintette az ujjait, biborpir ömlött a lány arczán végig és szédület
fogta el az ifjut. Ah, milyen öröm az élet!
A barátai ujjongtak, mert hát Viktor az övék volt, az övék egészen. A
tanára hallgatott, mert belelátott a szivébe, s megérezte, hogy abban
egy vulkán háborog.
És ez a vulkán egyszer csak kitört. Az utolsó estén, a tisztikör
piknikjén történt, a második négyes után, a mikor Ilusnak leszakadt egy
alsó fodra. Megvárta az öltöző szoba ajtaja előtt, mig fölvarrták, hogy
bevezesse, a melléktermen keresztül.
A leány hozzáhajolt, s Viktort szédület fogta el. Heves, vad, durva
erővel ölelte magához, s összecsókolta az ajkát, a szemét, a fülét, az
arczát, a nyakát, csókolta lázban, remegve.
– Szeretlek, Ilus, szeretlek, őrülten szeretlek…
A leány kiszabaditotta magát a fiu karjaiból és egyenesen, férfias
bátorsággal nézett a szemibe s lihegve szólott:
– Viktor… én is szeretem… de egy Kelemen leányt csak akkor szabad
büntetlenül megcsókolni…
– Ha a menyasszonya, szólott Viktor. Nos, hát az.