Tudja az ég, olyan üdének, olyan fiatalnak érezte magát ezen a vasárnap
délután. Szeptember vége, a napsugár ereje hanyatlóban, a Rhédey-kert
fasorában meg-megzörren a lehulló falevél, de az ég fényesen kék, a mező
ragyogóan zöld és mindenek arczán mosoly.
Az egyik társaságból a másikba került, ösmert immár mindenkit, de csak
ösmerte őket, idegen volt közöttük, érezte, hogy idegen. A czélzásaikat
nem értette, a tréfáikon nem nevetett és a mosolyuk nem ragadt reája. S
mégis, olyan üdének, olyan fiatalnak érezte magát, különösen akkor, ha
Kelemen Ilus szólott hozzá.
Ilus pedig gyakran szólott hozzá. Ilus volt az ünnepély lelke, itt volt,
ott volt, Ilus mindenütt volt, a sátrakban, a nép között, az uraknál, a
hölgyek társaságában, egyik pillanatban ennek, a másik pillanatban annak
a rendezőnek adott utasitást, jó szót, kedves mosolyt, és Viktor gróf,
mikéntha álomban, egyre kisérte a tekintetével.
Mikor este felgyultak a lövölde lámpásai, a fiatalság tánczra perdült, s
Viktor kérte Ilust:
– Szeret tánczolni?
– Szeretek.
– Nagyon?
– Mért kérdi?
– Nem tudom, elbóditott az a sok minden, szeretnék magával elcsevegni,
akarja?
Kelemen Pál, ügyvéd, szigoru pillantással mérte végig Viktort, de az
egyenesen, becsületes őszinteséggel nézett vissza mereven a szemébe. Az
ügyvédnek, mint a bank képviselőjének, városszerte nagy volt a
tekintélye, a tartózkodó modorával, a szellemi fensőbbségével elnyomott
minden irigykedő kicsinylést, ő volt az erősebb, s igy a hatalmas.
– Hát sétáljatok egyet a gróffal, – mondotta az ügyvéd.
A lövölde végén, a kerités mellett, rozoga padon foglaltak helyet. A
tánczosok kurjongatása elnyomta a zenét, ide már csak elfojtva szállt a
zaj is.
Viktor pedig hallgatta, hallgatta ennek a szépséges szép leánynak a
szavait, a pergő, omló beszédét, mely – miként az ékes gyöngyszemek, –
csillámlott, hullámzott az ajkai között s mámorba ringatta a szivét.
Aztán álmairól kezdett beszélni, a csodás álmairól, a lelke virágai –
mint tavasz jöttén – kinyiltak, s mig lejebb egypár száz lépésnyire, a
gondtalan fiatalság tobzodó lelkesedéssel áldozott a fiatalság
istenének, ők egymás szavainak mákonyától elbódulva, remegő ajakkal és
ragyogó szemekkel, egymás lelkétől elragadtatva, egy uj tavasz, az
igazi, a szines, a pompázó tavasz érzéseit élvezték, élvezték.
A hársfák illata körüllengte őket, nem is szabadultak meg tőle többé
soha. Ott volt, valahányszor az Ilus szemébe nézett, az estélyeken, a
jourokon, a vasárnap délelőtti misén, a délutáni találkozásokon a jegen,
a megyebálon, a jogászbálon, mindig, ezt az estét, künn a lövöldében,
ezt a hársfa-illatot nem feledték el soha, soha.