A méltóságos grófné megmondotta jó előre:
– Viktor grófban csalódni fognak. Gaitano-vér: mindent komolyan vesz.
A gróf büszkén jegyezte meg:
– A nagybátyámra üt, Gaitano bibornokra. Nagy ész, sok ismeret és finom
elmeél jellemzik.
– De a szivét tőlem kapta! – mondta finom árnyalattal a grófné.
A gróf hidegen elfordult.
– A vagyont pedig Gaitano bibornoktól örökli.
Ez a szó talált. A grófné tudta, hogy mire czélzott; azokra a firenzei
éjszakákra, velenczei serenádékra és nizzai carnevalokra. Most ide
jutottak, ide, vadonat-idegenbe, a fényes mult után a kopott jelenbe,
megyei hivatalba! Végigvillan az emlékén a sok lótás-futás,
előszobából-előszobába, mig végre idekerültek a csöndes fészekbe. De hát
nem tart sokáig. Viktor a majoreskó. Gaitano bibornok vagyona megmenti
majd mindnyájukat…
A főispánné a grófnéhoz fordult:
– Viktor grófban csakugyan csalódtunk. Igaz, hogy még mindig a
tanárnéknál mutatkozik.
– Méltóságos asszony téved. Viktor gróf a tanárait keresi fel.
Viktor gróf csakugyan azt tette. A philosophiae professor érdekelte
főkép. A nyurga, immár kopaszodó, szürke ember, okos szemeivel és
nyugodt kézmozdulataival ingerelte a képzeletét is, mert ugy tünt fel
neki, akárcsak egy hittéritő. Minden, mit mondott, szakitás volt az
ál-tekintélyek elméleteivel. Ebben a kis vidéki városban nem remélt
ilyen kincset. Egész lelkével merült bele az államtudományi
tanulmányokba. Ott töltötte a délelőttjeit az akadémia könyvtárában s
hallgatta Nagy Károly tanár magyarázatait.
Sejtelemszerü hatás fogta el. Az elnyomás jaja és a tobzódás kifakadó
réjái zugták körül. Behunyta a szemeit, s nyomort látott, a szibériai
bányászok ólmos ábrázatjait, a szicziliai lazzaronik éhes tekintetét, az
alföldi nép izzadtságtól megbarnult homlokát, csupa nyomort, piszkot,
meg ujra nyomort, piszkot. A szive összeszorult s a lélegzete is
elakadt.
Arra gondolt, hogy ő Gaitano-majoreskó. Azokra a firenzei palotákra, a
Bréda-mezők gazdag kévesoraira, a római muzeumra s a bibornok
kincsesládáira gondolt, melyekről oly sokat beszélt az édes anyja.
Beszélt, valahányszor felkereste Kalocsán, hogy megnyugtassa az
elhagyatottságáért. Oh azok a nyomorult egyhanguságban töltött napok? De
eljön a jövő s hogy vágyott is utána! Az arcza kigyult, a szemei
megnagyobbodtak, csodás fényben égtek, valahányszor a palotákra,
muzeumokra, kincsekre gondolt, a megváltójára, mely az elhagyott
magányból, a czellaéletből ki fogja vezetni az igéret földjére. Most is,
most is rágondol, de szivében keserüség gyülemlik össze. Immár kikerült
a czellából, a bibornok beleegyezett, hogy az utolsó évet itt tölthesse,
a szülei házban, az anya mellett, a jó, édes melegben. Egy év s elhagyja
őket, örökre tán, s elmegy messzi földre Olaszországba, a hazájába… A
hazájába? Itt élte le legszebb éveit, igaz, hogy czellák között, de a
magyar szó zenéje lelkéhez forrott.