A jogakadémiából lekerült a hir az Úri-utczába, végig repült a
Fő-utczán, belevette magát a mellékutczákba, a fehér-apáczák zárdája
mögé, tul a kishidon, a Szent-Imre-térre, sőt a city-be, a Sas-utczán át
a Zöldfa-utczába is, rövidesen, zúgva, a gondolat szárnyán: »Megjött a
kis gróf!«
Tudták, hogy jön, várták is, de azért meglepett mindenkit. Van hát
grófjuk! A jogász kollegái hetek óta lesik, izgatottan. Végtelenül
bosszantotta őket, hogy nem tudatta velük a megérkezése napját előre.
Milyen szép fogadtatást lehetett volna rendezni!
Csakhogy itt van. Az igazgató felvezette az első emeleti segélyegyleti
helyiségbe, s bemutatta az elnöknek.
– Gaitano Viktor vagyok, – mondotta.
Baranyi Miki kezébe csapott.
– Szervusz, Viki! Én vagyok a tavalyi elnök.
Aztán hozzátette:
– A fiuk bizalma az idén benned összpontosul. Felléptetünk hát téged.
Éljen a grófunk!
A fiuk ráéljeneztek.
Viktor gróf ott állott előttük, egy csomó ismeretlen fiátal ember
között, a kiket mindmaig nem látott soha, s a kik ugy beszélnek vele,
mintha csak gyerekkora óta közöttük élt volna. Érzékeny lelkét, lágy
érzésvilágát a fiatalos jókedv e durva, egészséges kitörése sértette.
Magába huzódott megremegve.
Baranyi Miki menten felvilágositotta. Segélyegyleti elnökjelöltnek
léptetik fel, mert ugy illik. Az akadémia egyetlen grófja, hát persze,
hogy ő lészen az elnök?! Úgy-e elfogadja? Hiszen nem is jár az semmi
munkával, csak tisztesség, meg kell lenni, legyen czime is, ők azt ugy
akarják.
Legyen. Hát elnök lesz. De nem jár sok munkával? Mert ő nem szeret
ilyesmikkel bajlódni!
A fiuk összenéztek.
– Persze, hogy nem jár. Hát mivel szeretsz foglalkozni? Az asszonyokkal,
mi?
Viktor ránézett Mikire.
– Nem én!… Legjobban a családjogot szeretem. Hanem azért bámulom a
pandekták szellemét is. Viszont a jogbölcsészetben következetes
pozitivista vagyok.
A fiuk nagyot néztek.
– Kedves Viki, – mondja neki Baranyi Miki, – hát te mindezt ösmered?
– Hogyan? Ti nem ösmeritek?
Általános kaczaj tört ki.
– Eh, Viki fiam, – s Nádaskay Ferkó vállára csapott, – ne nagyképüsködj,
hanem jerr a corsora. Az egész város tele van már véled, tudják, hogy
megjöttél, a nap gyönyörüen ragyog, a lányok mind ott lesznek a Korona
előtt, s megmutogatjuk néked sorra.
– Okosabb is! Itt, bezzeg, nem fogsz bölcselkedni. Majd elveszi a
kedvedet Ilus, ha meglátod.
– Ilus? Ki az?
– Ahá! Pedzi már… Ilus? Hogy kicsoda Ilus? Ilus a világ nyolczadik
csodája, Zeus feltámadna menten, ha megsugnák neki, hogy Ilus él. Na, ha
a bibornok nagybátyád megtudja, hogy ide kerültél, visszaimádkoz
Kalocsára. Itt ugyan nem fogsz pandektákat bujni.
– Éljenek a szépek!
– Le a családjoggal!
Eközben már kiértek a corsora. Ötösével, karöltve haladtak, hangos
társalgásba merülve. Az utczán mindenki kitért előlük. A lányok
messziről meglátták, hogy rajzik az Uri-utcza s kidugták a fejüket az
ablakon.
Gyönyörü szeptemberi délelőtt volt. A napsugár melege kivánatos volt,
mint a szép asszony mosolya, kaczér és ragyogó.
Legelőbb a Nádaskay lányokkal találkoztak. Ferkó odament a nővéreihez.
– Amott, Miki mellett, az a gróf.
– Az a fekete?
A kis Laura feltette a lorgnonját és jól megnézte a fiatal embert. Sas
orra és szikrázó tekintete, fekete bajusza és büszke tartása megnyerte
tetszését.
– Elegáns ember!
De Mimike hozzátette:
– Igen, a tartása. Csakhogy a zöldes kabátja, meg a vadászkalapja nem
dernier cri!
Ferkó megjegyezte:
– Az lesz holnap. Pá, édesem!
Aztán visszament a fiukhoz, a kikkel végigjárta a várost, mely hangzott
a jókedvtől, mert hát átragadt az a jogászokról. Hogyne, mikor megjött a
kis gróf!