Aztán, a mikor a nagy falióra ott az ebédlőben elverte a négyet,
befutott a fürdőszobába és sziven lőtte magát.
Ez Pesten történt, mert Bélát megválasztották a megyében képviselőnek és
öt évi csöndes, visszavonult, házias élet után, a mely idő alatt csak a
kis leánya nevelésének élt, feljött a fővárosba, reprezentálni. Ez
okozta vesztét.
Mert a pesti asszonyok gyorsan elhiresztelték.
– Tudod, ki a Tetétleni képviselő neje?
– Nem én!
– Kovács Sándor, a drámairó szeretőjének a lánya, az első férjétől…
Nagyon érdekes történet! Nem hallottad?…
Irma ugy érezte, hogy végig korbácsolják, valahányszor az a bizonyos
meglepetést jelző »ah!« fogadta, kisérte utjában. Hallotta, ha belépett
s eltávozott, a bemutatkozásnál és a visszavonulásnál, olyan szánalmas
és irigy, gyülölködő és megvető arczjátékok kiséretében, hogy vére majd
felforrt, majd megfagyott szivében.
Bélának minderről nem szólhatott. Különben sem mondott neki a
szükségesnél többet. Megösmerte önző, erőszakos, előretolakodó lelkét,
tudta, hogy felviszi az államtitkárságig is, melyre ugy vágyik, de azért
soha sem lesz az, a mit ő, Irma, jobban szeretne, gyöngéd, szerető férj.
Most már dolgai vannak, azoknak él, a feleségét is bevonta akcziójába,
neki: képviselnie kell a házat.
Soha ilyen terhet!
Ugy érezte, mintha gályarab lenne, a kit a felvigyázó hajt a nehéz
munkába. Egyszer olvasott az angol rabok heart labourjáról. Az ő
feladata még ennél is kinosabbnak tetszett néki. Ezek közé az ismeretlen
sok ismerős, a barátságos arczu ellenség, a mosolygós gyülölők közé
elegyedni! Nehéz sors!
A mikor csak tehette, kivonta magát. De még igy is szinte
elviselhetetlennek látszott a szerepe, nem tudta magát beleélni.
Legjobban szeretett otthon, a gyermekével, könyvei és himzőmunkája
között, a gondolataiba temetkezve. Oh ezek a gondolatok!
Egy városban élt az anyjával és nem látta. Évek óta nem látta, bár nem
volt percz, hogy ne állott volna előtte. És sajátságos, mindég egy és
ugyanazon állásban látta: a siró asszonyt, a ki könyeit rejtegeti… Ő
előtte rejtegette… Hallotta, hogy jól él az urával, a ki hires ember
lett, de a szive meg van törve, az anyai szive. Milyen boldogtalan lehet
ez a boldogságot epedő asszony – gondolta. Mégis csak az ő anyja. Anyja…
ő táplálta, ő gondozta, ő nevelte, ő miatta szenvedett. Ha ilyenkor a
gyermekére gondolt, megfagyott a vér az ereiben. Nem látta az anyját már
évek óta, pedig egy városban él vele, de kerüli az édes anyját. Az
emléke is árt a nevének, a férje karrierjének. S az ő gyermeke? Ha az is
erre a sorsra jutna. Nem, nem, soha, erre nem juthat!…
Ekkor, ilyen lelkiállapotok közt élve, ösmerkedett meg Andaházy István
doktorral, a hires Afrika-utazóval, a jeles geografussal, a kinek
tudományos hirneve bejárta széles Európát. Az Akadémia legutolsó
nagygyülésen, a hol a még fiatal tudós felolvasott az afrikai népek
költészetéről, a foyerban bemutatták neki. Azóta gyakran összejönnek,
mert csodálatosképen Andaházy ösmerte az ő összes barátnőit, s ott volt
minden jouron, a hová el kellett járnia, minden fogadtatáson, a hol meg
kellett jelennie. Az igaz, hogy véle nem igen foglalkozott, csak
néha-néha érezte, a mint szurós pillantása arczába kapaszkodik, mint a
horgony a tengerfenékbe, de csak egy-egy pillanatra, merően, futólag.
A társaságban rendesen Andaházy beszélt. Nem ugy, a hogy a férje s a
többiek. Nem volt a szavában semmi páthosz, sem igazi, sem hamis. Inkább
csak csevegett, elbeszélt, elmondott, komoly és vig epizódokat, leirt,
festett, szines képeket és édesbus hangulatokat. Az asszonyok
körülvették, beczézgették, rajongtak érette.
Irma önkénytelenül visszavonult, érezte, hogy ez a hang rejtelmes
vonzalmakat ébreszt fel benne. Később bántotta lelkiismeretét ez a
visszavonulás. Miért? S adta a közönyöst. Hónapokon át tartott ez a
játék a szivében. Andaházy nem vett észre semmit. Ezután is, mint eddig,
megjelent a társaságokban, csevegett, beszélt, az asszonyok
beczézgették, s néha-néha belecsimpaszkodott a szurós pillantásával az
arczába, a mire az asszony elpirult s remegni kezdett. Egy pillanatig
csupán, aztán a férfi kikapcsolta a horgonyt s ő szabad lett ismét,
szabad. Fellélegzett. Ugy érezte, hogy megszabadult egy nehéz tehertől.
Ez a kinos játék izgatta is, a mit idegességének tudott be. Elhatározta,
hogy lassanként visszavonul a társaságtól egészen. Ki-kimaradt egy-egy
jourról, fejfájással, házi teendőkkel hozakodva elő.
Valóban rossz szinben is volt. A férje is észrevette, a háziorvos aztán
pihenést rendelt neki, mire ő hazament az apjához a gyermekével.
A magányban lázas nyugtalanság fogta el, mert üldözni kezdte egy hang,
az Andaházy hangja. Ébren és álmában egyre hallotta. Megfoghatatlannak
látszott előtte, de nem tagadhatta el. Reggel, felkelésnél, este,
lefekvésnél, a leánya mellett, s a zongorajáték közben, ez a hang
kisértette.
Halálos félelem fogta el. Egész testében remegett, valahányszor ez a
hang megcsendült a fülében. Kergette a szórakozásokat. Eljárt a
szinkörbe, kocsikázott, ki-kijárt a szőlőbe, régi barátnőit kereste fel,
órákon át értekezett a szabónőjével, minden nőegyleti gyülésen
megjelent, vitatkozott, korteskedett, jótékonysági gyüléseken vett
részt, hasztalan, az a hang meg-megcsendült a fülében.
De az élénkségének a hire elragadta az urát. Hizelgő levelekkel üldözte
és kérte, jöjjön fel a fővárosba s ott fejtsen ki olyan élénk, mozgalmas
életet. Az aztán használni fog néki is. Lám, csak hogy megváltozott, s
előnyére! Ilyennek kell lennie. Igy szereti!
De nem mert felutazni… Érezte, hogy ez lesz a veszte. Az apja
nógatásaira sem hajtott. Ekkor lejött érette az ura is, mit volt mit
tennie? Fel kellett menni.
Egész uton szótlanul, halálos sápadtsággal és halkan dobogó szivvel ült
a vasuti kocsiban, megremegve minden idegen arcz láttán, félve
valamitől, nem tudva mitől, csak sejtve, érezve, hogy ez az érzés
elviselhetetlen. A férje gyöngédsége kinozta. A kis leánya fecsegését,
mintha késsel szurkálnák, ugy érezte. Egyre lázasabb biztonsággal
alakult ki egy gondolat a lelkében: szereti, szereti ezt az embert!
S ez a szerelem a halál. Ha meglátja – elveszett. Ekkor az anyjára
gondolt, a lányára nézett, a férjére pillantott és megfogamzott lelkében
az elhatározás. Meg kell történnie! Az ő gyermeke is? Nem, nem, soha!
Két órakor ézkeztek meg, a férje elment a klubba, a nevelőnő elvitte a
gyermeket sétálni, s ő otthon maradt egyedül a gondolataival. Ha az óra
négyet üt… Most fél négy van. Kivette a férje revolverét… Háromnegyed…
Fel és alájárt a szobában a szőnyeg egyazon sávján. Négy óra! Befutott a
fürdőszobába és sziven lőtte magát.
A majoreskó.