– Hordár! Ide… ide… 113! Jöjjön csak barátom, ide!
Elhelyezkedett a szakaszban és várta, hogy megindul a vonat. Aztán
ujságot vett elő és olvasni kezdett. A vonat megmozdult, lomhán,
nagyokat zökkenve, ki a pályaházból, a nyilt pályára, mind sebesebben.
Aztán vigan, egyenletesen himbálózva, robogott tovább.
Béla kinézett az ablakon, letette az ujságot és rágyujtott egy szivarra.
Kiment a kocsi folyosójára és ott találta egy képviselő ösmerősét. Nagy,
hatalmas férfit, kit öblös beszédei és erős logikája félelmessé tettek
ellenségei előtt. Ilyen pedig sok volt, mert mint ellenzéki képviselő
nem kimélt soha senkit, gyakran a maga hiveit sem.
Azzal együtt bementek az étkező kocsiba és fekete kávét hozattak.
– Hová mégy öcsém?
– Hjah, bátyám uram, ha megmondanám! Hóditó rabló-hadjáratra. Csunya
mesterség…
– Leánynézőbe ugy-e?
– Ugy is nevezik, de én inkább kalózhadjáratnak tartom.
– Hát ott hagyod a princzit?
– Lemegyek vidékre.
– Jobban is teszed… Az az egyenes út… Én is ugy jöttem fel Pestre,
kerülő uton… Te is felkerülsz… Van benned valami az
öklöző-czirkuszistából.
Béla felnevetett.
– Hjah barátom ma ez kell. E nélkül soha sem lesz belőled semmi. Adok
neked egy pár jó tanácsot, a magam kárán tanultam. Ugy ösmerem én a
vidéket öcsém, mint a zsebemet. Első sorban azt mondd meg: kormánypárti
kerületbe kerülsz?
– Igen, azt hiszem, ott az az erősebb.
– Akkor holnap reggel tisztelegj a pártelnöknél. Ez az első út. Onnét
menj be a szerkesztőségbe. Ez legyen a második út. Lassan-lassan járd
végig a kollégákat, mindenütt udvarias légy, de sehol se tégy igéretet.
Semmit, se igy se ugy. Aztán irj hangos czikkeket a helyi lapokba és
meglásd, a legközelebbi választásnál felléptetnek, ha t. i. jól
beleházasodtál a falamiába.
Béla kiérezte a gúnyt, s mosolygott rajta.
– Köszönöm bátyám uram…
– Én pedig leszállok itt öcsém, beszélni valóm van a pártelnökömmel…
– Kirohanás készülődik?
– Dehogy öcsém, nem érdemes az ma már, nem használ az semmit.
– Nagyon el van keseredve bátyám uram.
– Hát ne legyen az ember? Csak nézze ezeket a szegény megnyuzott
embereket… De hiszen te is mameluknak készülsz… Jó gyomrot hozzá!
– Köszönöm, majd csak megszerzem…
Aztán visszament a kocsijába. Azalatt már betelepedtek oda néhányan és
élénken tárgyalták a politikai eseményeket.
– Csodálatos – gondolta Béla – hát a vidéken még mindig csak a politika
járja? Furcsa faj ez a magyar, még mindég mintha csak az Árpádok korában
élne…
Eszébe jutott külföldi útja, mikor államköltségen utazott végig
Németországon, Francziaországon és Anglián. Milyen mások ott az emberek!
Ott izgalom egy Schiller-dij, lázba jön a nép egy akadémiai választás
miatt, pártokra szakad egy prédikáczió folytán. Nálunk? Az ilyesmi nem
hat. Csak a politika, a mi lázba ejt. Mert hát kenyér kell itt még
mindenkinek, s a politikai párt kérdése kenyérkérdés.
Aztán mosolygott, hogy eszébe jutott az ő utazása. Ő is kenyeret
hajszol, pedig szerelmet akar kérni. Furcsa! Volt olyan pillanata, a
mikor megutálta magát. Kereste aztán a megnyugtató gondolatot, s
megtalálta. Az ember mindig megtalálja a megnyugtató gondolatot, ha a
saját becses énje forog koczkán. S ez a megnyugtató gondolat elég
szentimentális izü volt, s volt rajta hamis ideális máz is. Eszébe
jutott ifjusága, nélkülözése, a sok száraz kenyér és szalonna darab,
melyet vacsorának keresztelt el. Aztán az a sok istenverte nebuló, a
kikkel agyonmérgelődte magát, csakhogy megélhessen, tanulhasson,
fejlessze a tehetségét. Ha nem hitt volna a tehetségében, hát rég abba
hagyta volna a nyomorgást. Ha postatisztnek ment volna, már rég otthona,
meleg kemenczéje és nyugodalma lenne. Igy még most is idegen kenyeren
él, szobaúr és csak reményei aranyosak. Ugy érzi, joga van ahhoz, hogy
keresse a boldogságot. A boldogság pedig néki: hirnév, jólét és a pénz.
A nyomor után hadd jöjjön a dúskálás!
Behunyta szemeit, nem hallott – nem látott maga körül semmit, csak a
fényes lakást, az elegáns feleséget, a hirnevet, a képviselő kollégák
gratuláczióját, az ujságok hymnuszait, a vezérczikkek tömjén illatát, s
mosolygott… Államtitkárság… Fény… mormogá.
A vonat elkezdett fütyölni. A többiek fészkelődtek, kiki kereste a maga
úti böröndjét, táskáját, csomagjait s Béla fölébredt álmadozásaiból. A
vonat megállott.
– Megérkeztem tehát – gondolá. – Hollá! Szerencse fel! Jöjjön a
boldogság…