Az asszony pedig felébredt. Körülnézett. Még mindig a régi kis szalonban
van, körülötte az aranyozott butorok, a nagy selyemfüggöny, a százkaru
ezüst gyertyatartó az asztalon, a Roskovics-kép a falon, egy mosolygó
arczu, édes tekintetü parasztmenyecskét mutatva. Ah még mindég a pompa
közt, mig álmai a szegénységet, a szerelmet óhajtják.
Halk kopogtatásra benyit a szobalány:
– Nagysága, kérem, a tanár ur itt van…
– Ah… Pir önti el arczát, aztán legyőzve felindulását, közönyös hangon
szól a leányhoz:
– Eressze be.
Száz gyémánt csillogott a szemében, hogy kezében tarthatta ennek az
embernek a kezét, tekintete beleveszett a tekintetébe, mosolyuk
összeolvadt, játszadozva és kéjelgő szempillantásukkal szinte elnyelték
egymást, végtelen mámorban.
– Holnap jön… suttogott az asszony.
– Enyém lesz hát… felelte a férfi.
– Sándor!
– Édes… Tudod-e, hogy nem kell félnünk. Jön a szerencse, s ez jó jel,
jön az édes szerencse… Hat éve várok reá, végre megjött, az édes.
Az asszony tudott már mindent, olvasta ő is a reggeli lapokból, hogy
Sándor nyerte meg az Akadémián a pályadijat az »Anyai szeretet
lélektaná«-val.
– Az akadémia? – kérdé.
– Az is, meg ez a levél… Játszani fogják a darabomat, az _Anyát_. Nem
kell félnünk, nemcsak boldogok, hanem jómóduak is leszünk. Hogy féltem,
s mennyire bámultam anyai szerelmedet! Értettelek s fájt, végtelenül
fájt, hogy szenvedsz, s miattam. Oh édes szerelmem, iszonyatos
látományok, iszonyatos képzelődések kinoztak… Egy egész poklot hordoztam
magamban…
Az asszony merengve hallgatta, ugy érezte, mintha bársonnyal simogatnák.
Azt gondolta magában: »Te vagy a jóság, te vagy a nemesség! Hogy
szeretlek!« – Nem szólott, csak hallgatta a férfit…
– Hát jönni fog a megváltás! Ugy-e jönni fog?
A szobalány jelentette, hogy vendégek érkeztek. Két hölgy, a nőegylet
elnöke és jegyzője.
Nagy robajjal léptek be, mindketten hangosan gratuláltak Sándornak.
– Kár, hogy elmegy… Látja, milyen szépen lehet itt dolgozni… Aranyakat
beseperni… Gratulálunk!
– Ugy-e jó itt? Olyan kedves ez a város, remélem nem feledkezik meg
rólunk… Néha-néha látjuk…
– Igazán, lejöhetne felolvasni a nőegylet javára… Az anyai szeretetről
irt, az mindnyájunkat érdekel… Sokan lennének jelen… Nagy sikere lenne…
– Igazán, jöjjön, mondja csak…
– Mindnyájan eljönnénk asszonyok… Nemde Starkné édes?
– Mondja csak, mit jelent az, hogy az anyai szeretet lélektana?
– Hát elemezte az anyai szeretetet… ugy-e, jól gondolom…
– Ugy van, nagyságos asszony, az anyai szeretet fejlődésén kezdtem, a
mint az ösztönből érzés lesz. Mert ez az érzet, mint ösztön, nemcsak az
emberé…
– Nem bizony, kis lány koromban gyakran csodáltam, hogy a hernyók milyen
csodás bölcseséggel rakják le a petéiket olyan helyekre, a hol azok
minden ellen meg vannak védve…
– Bizony, milyen csodálatos, pedig nem is ösmerik meg soha az
utódjaikat. Éppen ez a pont az, a hol az ösztön érzéssé válik. Ekkor
ideális formát ölt, s a legcsodásabb hősiességre buzdit. Oh csodás anyai
szeretet! A fecske berepül az égő házba, hogy megmentse fiókját. Ha a
fókát életösztöne menekülni készti, vissza jő, oda, hol fiókjait
elhagyni kényszerült, keresi azokat, nagy könyeket ontván és bánatában
napokig uszkál a partok mentén. Az anyai szeretet megdöbbentő példáit
szolgáltatja az élet. Lemondást a boldogságról, fájdalmak mosolygó
tűrését, lelki kinok és kétségek izzó poklát, s nincs hatalom, mely véle
versenyre kélne, se szerelem, se életösztön, az anyai szeretet legyőz
mindent! Ez a leghatalmasabb, a legmélyebb, a legigazabb érzés, ez maga
az Érzés…
Mindnyájan elhallgattak, ékesszólása, hangjának zenéje még ezekre a
felületes asszonyokra is mélyen hatott. Ő pedig ránézett asszonyára,
ihletet merítve könyező szeméből. Mintha mondaná: »Bámullak édes,
szeretlek édes, a tiéd vagyok!« S az asszony megértette és könnyező
szemeivel rámosolygott, mintha mondaná: »Értelek édes, köszönöm a
hymnust, oly boldog vagyok, édes!«
Elhallgatott. A szobában egy pillanatra ünnepélyes, misztikus csend lőn.
Mint mikor a templomban elhallgat az orgona.
– Beszéljen még… Oly szép, a mit mond…
– És oly igaz…
– És oly átérzett… Most már igazán ragaszkodom ahhoz, hogy a télen
felolvas belőle… Elmondjuk, hogy milyen szép, milyen tanulságos…
– Milyen ideális…
Felállottak.
– Jöjjön velünk édes Starkné, miért ül mindég idehaza. Oly szép az idő,
a nap lement, járjunk egyet. A tanár ur is velünk tart, ugy-e megteszi?
Elmentek.