Nagyon jól érezte magát ebben a selyemfüggönyös szobában, az aranyozott
asztalok és székek, a rokoko kis diván és az aranyhimzésü kályhaellenző
közőtt, a félhomályban, e mellett, a gyönyörü szép szőke lány mellett, a
ki egészen belemerülve hallgatja párisi leirásait. Ah, igen, igen, ez a
boldogság! A pompás ebéd ize még a szájában volt, s ugy érezte, hogy
szereti ezt a lányt, már is szereti, szereti szenvedélylyel, ő az, a kit
éveken át keresett, mikor a gazdagok palotái előtt elhaladva sóvárgó
szemekkel nézett fel az emeletekre, lesve, nem néz-e ki valamelyik, azok
közül a selyemhaju és selyemruháju szépségek közül, a kikről éhesen,
kopott szobájában, tarka ágynemüibe takarózva, annyiszor álmodott!
Ott ült az asszony is, s nézte az ifjut. Lázas gondolatok űzték,
hajtották egymást agyában: »Mit fog szólani, ha megtudja? Van-e benne
sziv, van-e benne lélek? Szeretni fogja-e Irmát?« S a mint hallgatta
annak naiv, egyszerü, becsületes szavait, a mint életéről, küzdelmeiről,
utazásairól, s törekvéseiről beszélt, férfias nyiltsággal, igy
gondolkozott: »Igen, igen, szeretni fogja, ha máskép nem is, hát
szeretni fogja hálából. Az ilyen egyszerü ember, ezekkel a józan és ép
érzékekkel, a túlfinomultság romlottsága nélkül, egyenes lelkü és
becsületes is. Igen, igen, szeretni fogja Irmát.«
Férje felébredt, s elhivta magával az ügyvédet. Mikor elmentek,
megkérdezte Irmát:
– Nos, hogy tetszik?
– Igen érdekes ember… Olyan finom, pehelyszerü a megjelenése, de a lelke
csupa izom.
– Ha jól látod, akkor meg is szeretheted.
Stark Péter pedig felvezette Bélát a kaszinóba, s nagy megelégedéssel
nézte, hogy milyen elegáns könnyedséggel ösmerkedik. Ah, hány
esztendejébe került neki, mig bevették a társaságba. Akkor is inkább az
asszony révén, a ki gyorsan csinált társadalmi karriert, s ezt követte
nyomban az övé is. Leült egy sarokba, ujságot vett elő és nyomta a
czitromot a feketéjébe. Az asszonyra gondolt, babonás tisztelettel,
utóbbi időben félelemmel. Rég óta látja, hogy titkol valamit előle,
látja kisirt szemeit, érezi a hidegséget, mely kettőjük közé állott
választó kardként, s mindez miért, miért?
Egy hét mulva ott csillogott már az aranyos tábla a Sas-utcza egy
ujdonat-uj házának kapuján s a városban száguldoztak a bejelentő
levelek, tudatván szegénynyel-gazdaggal, hogy dr. Tetétleni Béla ügyvédi
irodáját megnyitotta. Fényesen rendezkedett be, – a butoros, a kárpitos,
hajladozva jelentették ki a tekintetes ügyvéd urnak, hogy a fizetség nem
sürgős, jó lesz az a lakodalom után is. A lakodalom után! Ő pedig eljárt
naponként Starkékhoz, mind bizodalmasabb hangon csevegve Irmával, a
kinek minden tervét, minden uj ösmeretségét nyomban elbeszélte, finom
fordulattal szinte a tanácsát kikérve, a mi nagyon hizelgett a lánynak,
s egészen mámorba ringatta.
A kliensek is jelentkeztek, első sorban maga Stark Péter, a ki
tuczatszámra vitte át neki a pereket, de jött azután egy nagyobb is, ez
alapította meg a hirnevét.
Egy kétszeres rablógyilkossággal vádolt vén gazembert kellett volna
védeni, de nem akadt ügyvéd, a ki elvállalja, mert csak amolyan
hivatalból kiküldött védelemről volt szó. Béla elvállalta. A vén
gazember ösmerte már a csiziót és tagadott mindent. Hanem ez nem
használt semmit, mert a körülmények mind ellene vallottak és a multja
sem volt mocsoktalan. Az öreg azonban egyre csak tagadott makacsul.
Béla két éjszaka tanulmányozta a pört, aztán hirtelen kiutazott a
helyszinére, tervrajzot vett fel, s felkészülve ment fel a törvényszéki
terembe, melyet a szenzáczióra éhes közönség zsufolásig megtöltött. Ott
volt Starkné is, lányával és Sándorral. Az ügyész száraz hangon, de
megsemmisitő világossággal sorolta fel a bűnjeleket, melyekből
kibontakozni alig lehetett. A vén gazember csak a fejét rázta.
– Még sem én voltam, – tekintetes uram… dünnyögte… Nem én!
Erre aztán Béla állott fel. Elegáns udvariassággal megdicsérte a
közvádló ügyes érvelését, s hozzákezdett az ellenmondáshoz, finom
csoportositásokkal redukálta a bűnösségre valló körülményeket, nagy jogi
ösmereteket árulva el ezek fejtegetése közben, megtámadva az ügyész
föltevéseit és végül áttért annak az igazolására, hogy védencze – a
helyszinen felvett helyrajzok alapján – egyáltalán nem hatolhatott be a
házba azonkép, a hogy az ügyész előadta, a bűnösségre valló
körülményeket igyen teljesen tönkre téve. Kérte védenczének bizonyitékok
hiján való felmentését.
Mialatt beszélt, szeme merően Irmára volt szegezve. A leány feszült
érdeklődéssel figyelt, ha a sziv hurjait pengette meg, – arcza
ragyogott, az érvek meggyőzték, az okoskodások nem fárasztották. – Egy
sziv és egy lélek volt.
Beszédének végeztével tapsba tört ki a közönség és a vádlottat
felmentették. Diadalt aratott, diadalt.
A folyosón ragyogó szemekkel sietett feléje Irma, s ő melegen
megszoritotta a kezét, aztán karját felajánlva, igy szólt, suttogva:
– Szabad?… Elfogadja…
Irma örömmel kapaszkodott a karjába, a mi a szenzácziót csak fokozta.
Lenn, az épület kapuja előtt, kocsiba ültek, a mamával. Tisztában voltak
a helyzettel mind a hárman. Irma érezte, hogy szereti ezt a férfit, Béla
érezte, hogy megnyerte ezt a leányt, s Starkné szive összeszorult a
félelemtől: közeledik a válságos pillanat.
Fölérve a lakásba, a hölgyek visszavonultak és Béla egyedül maradt.
Leült a hintaszékbe és büszkeséget érzett, büszkeséget és félelmet az
élettől, melyen oly könnyü diadalmaskodni. Mikor meglátta a boldogságtól
sugárzó Stark Pétert, a mint belépve a szobába, üdvözlésére siet, azt
sugta jó ösztöne:
– Fiu, itt a pillanat!
– Gratulálok öcsém, nagy a diadala!
– De nem teljes. Hiányzik, érzem, hiányzik valami boldogságomhoz!
– Ugy?
– Ha oly szerencsés lehetnék… Ha Irma kisasszony…
– Na, csakhogy nyilatkoztál! Persze, persze! Irma szeret… s én hozzád
adom.
Ebben a pillanatban jött be Irma.
– Kisasszony, e perczben kértem meg édes apjától a kezét. Irma
kisasszony, ne kivánja, hogy tirádákat mondjak. A szónoklás igaz
érzéshez nem való. Szeretem kisasszony, akar-e a feleségem lenni?
Irma megdöbbent. Nem igy képzelte el a szerelmi vallomást! A másik
perczben megszólalt a szive.
– Akarok, mondá, elpirulva.