Körülnéztem s láttam hol vagyok. A muzeum tájékán, egy oly városrészben,
a hol ritkán fordultam meg. Éjjel talán soha még.
Mintha idegen városban volnék. Sajátságos szük, de ragyogó tiszta
utczák. Mindenik ház egy-egy monumentális palota. Olyik ódon, mint azok
a budai épületek, melyeknek falaiba emléktáblák vannak: „Szelepchényié
volt ez a ház…“
A modern paloták is régi stilre voltak épitve. Szolid matéria, nagy
kőkoczkák, óriási czimerek, hét és kilencz ágas koronák alatt.
Láttam, hogy ez mágnásnegyed. Itt laknak Magyarország zászlósai, azok az
urak, a kiknek minden perczükre egy körmöczi arany jövedelem esik.
Minden perczre egy arany! ez a gondolat lángolt: nem maradt alatta hamu,
irigykedés. Nem tudtam többé se irigykedni, se vágyakozni.
Pedig mindenféle vágyaknak itt volt a legkülönb táplálékuk. Itt hol
minden ház, mind azok a nagy üveges ablakok ki voltak világitva. A kapuk
is majdnem mindenütt nyitvák, finom prémes bundában öles portás áll a
küszöbükön. Itt igazában most kezdődik az élet, most, a mikor az enyém
elvégződni készül.
Csak bénult sejtelmem volt arról az életről, a mi a vasrostélyos, de
ragyogó ablakokon tul most folyik. Esznek, vagy ettek és nem fáznak: az
bizonyos s ez elég, ez a legtöbb, valóságos tündéri élet. A boldogság
legfőbb modorára, a szerelemre gondolni eszem ágában sem volt. Én
miattam szeretkőzhetnek is!
Keresztül-kasul jártam ezeket az utczákat. Nem lehetetlen, hogy meg
akartam szólitani valami portást: adjon egy darab kenyeret. Nem is
tudom, miért nem tettem meg s miért rohantam ki egyszerre ebből az
illatosnak tetsző palota-tömegből, egyenesen a komor muzeum tar
kertjének.
A kert vasrácsai, jó magas, stilszerü vasrácsok, azok tetszettek meg.
Megtapintottam egyet, s ugy találtam; alkalmatos.
Körülnéztem, nem voltam magamban, szemben vélem nappali élet.
A lovarda kivilágitva, előtte a tért equipageok foglalják el. Vagy száz
nagy hintó mindmegannyi égő lámpással, fülhegyig bepokróczozott kövér
lovakkal. A bakon fényes czilinderü kocsisok, inasok ezüstsujtásos
ruhában, vagy komoly uras feketében.
El nem tudtam képzelni: mi van itt. De egyszerre a lovardából erős
katonazene hallatzott ki. Tánczmuzsika, de nagyon is hangos.
– Mi van itt? – merészkedtem megkérdezni egy kocsist, a kinek nem volt
leborotválva a bajusza.
– Karusszel! – felelte röviden. Majd jóakarólag hozzátette:
– Menjen be, szabad, ha nem látják…
Kémény füstölgött az épület érczlova mögött: ez a hely fütve van. Ha
csak megmelegedhetem benn: akkor is üdvösség.
Besurrantam. Lakájok, cselédek, inasok, sajátságos külsejü öreg
asszonyok, egy igen fiatal, álmos, világos szemü, szőke lány állták el
utamat a fülkeszerü kis foyerben. Nem láttam tőlük semmit, csak a körönd
ragyogó padmalyát s fönt az erkélyen a katona-muzsikusokat.
A mint mind jobban-jobban előre tolakodtam: annál hevesebben csapott meg
valami illatos meleg, a miről egyszerre egy kertre, vén várkertben,
ibolyától kék mezőre emlékeztem… Tavaszkor, régen.
Füszerszámos meleg levegőtől megkáprázott szemem előtt ragyogott fel a
tündérséges látvány, télnek büvös rege-világa.
Magas, karcsu paripákon magas, karcsu alakok száguldoztak tarka rendben.
– Ezek báró-, gróf- és herczegkisasszonyok! – magyarázta az álmos szemü
leánynak a sajátságos öregasszony.
Nem is lehettek mások. Kiváltságos személyek, kiváltságos alakok. Hosszu
uszályu, szines ruháikban, magasra fésült hajaikkal – egyik-másik
fehérre volt porozva – egészen mások voltak, mint a közönséges nők. Az
elmult századokbeli fiatal királynék és herczegkisasszonyok nem haltak
meg, itt vannak, mosolyognak, kaczagnak, fecsegnek, száguldanak büszkén,
merészen. Piros vér foly az ereikben, a nekihevültség rózsaszinre festi
szabályos kis füleiket, peluche tiszta arczukat.
Vér! Hogy lehet itt vérre gondolni! Olyan emberfelettiek ezek itt, hogy
talán nem is vér által élnek. Vagy ha igen, vérük nem olyan közönséges
folyadék, mint a többi asszonyé.
Csak vér? Nem vér az, hanem akarat és gyönyör, a mi szerte árad az arany
pihés ragyogó tarkókon, redőtlen nyakakon, a márvány ragyogásu homlokok
alatt. A paripa is egészen más állat alattuk. Mintha szellem,
eleganczia, büszkeség volna bennük, a mig karcsu hátukon az urnő reng
bátran, merészen, vidáman.
Láttam, tudom, igéző egy feketeruhás lovagló asszony. S itt a gázlángok
sárga világában, világos atlasz, bársony és szatin kosztümjeikben,
táncz-zene mellett toporzékoltatva lovaikat: harmincz-negyven együtt.
Ez mámoritóbb mint az éhség, álomszerübb, mint a hatvani-utczai palota
álma, nyomasztó, kinzó, – boldogitó regevilága télnek.
A hölgyek négyesre sorakoztatták lovaikat. A rendező magas sárga lován
megszólalt:
– Uraim… herr Graf…
A négyes zenéjét rázenditette a zenekar s egyszerre nem tudom hogyan,
nem tudom, nem láttam, honnan, férfi-lovagok termettek elő s kolonba
álltak.
A zászlós urak, az arisztokráczia. Itt egy miniszter, ott egy hires
ellenzéki vezér. Az ismerős öreg grófok olyan ruganyosak voltak, mint a
fiatalok. Fiatal huszárönkéntesek olyan gangosak, mint a fiatal
paripáik.
S azok a ragyogó rokokó vagy még régibb dátumu ruhák. A lila-barettok
alatt azok a halvány tatár arczok. A magyar tipusu homlokok, nagy ritkán
a magyar szó is…
Hátam mögött az öreg mesterasszony magyarázgatott a szőke lánynak. Egy
libériás erősitgette a fehér hálófőkötője felett fekete kapizsont viselő
asszonyság szavait:
– Annak a vörös urnak van egy szobája: padmalya, padlója, falai: csupa
tükör…
– Ez itt… itt lovagol ép a sógornéja…
A sógorné, császárnői alakjával elvágtatott előttünk. Utána néztem, a
mig csak láttam.
A körönd közepén lassitotta kisfejü almásderesét. Majd galoppra kelt.
Egy magas, kopasz gróf követte. Olykor olykor hátra mosolygott. Aztán
megindult mind sebesebben. A zene ütemére emelkedett nyergében, lázas
ruganyossággal. Majd minden ütem nélkül, szinte vadul, mintha repülne,
olyan magasra elollódott. Nem lehetett tudni, lova csapott-e ki a
sorrendből vagy ő maga kényszeritette kitörni. Ugy látszott ő maga, mert
még mindegyre suhogtatott a kantárral, sőt előre hajolva nyergében,
lábait odaszoritva paripája testéhez egészen kieresztette azt.
A rendező hiába kiabált, a zene harsogott, a kvarcz homok csillogott,
porzott az érczpaták alatt. A mámor rendetlenné tette az uri rendet.
Idős, fehérhaju, de üde arczu hölgyek a nagy közös páholyban, teájuk
melett nekihevülve ültek… Leányaikat féltették-e vagy arra gondoltak,
hogy nekik itt kell ülni, mert a hajuk fehér…!?
A császárnői alak ép előttünk lassitotta meg a lovát. Csak a nedves
szemén, a vérpiros ajkán látszott meg az izgalom. Arcza sápadt volt mint
a fejfájósé.
A mint megállitotta lovát, a lovaglómester feléje lovagolt. Csoportok
vették körül. Kivétel nélkül urak.
– Nincs jó hire! – szólt mögöttem az inas.
– A férjét ismerem. Angolhonban vadászik-e még? – kérdé a mesterasszony.
– Vadászik. Akkor már egy évig vadászik.
– Nem jön az többet haza…
A hátam mögött elvégezték, hogy ez a csodálatos asszony örökké özvegy
marad.
Ő maga ugylátszik nem tudta, vagy nem vette szivére ezt az állapotot.
Mosolyogva vitázott az urakkal. Elég hangosan, bucsuzó szavait hallottam
is.
– Hallják, otthon sir a kis Gyurim! Megyek.
Nem, többé nem voltam éhes, nem voltam fáradt, s dehogy fáztam.
Még lökdösődni is mertem, a mint otthagytam a jó meleg helyet, hogy
meglássam még egyszer.
Magányosan lépett ki az utczára. Egy ur akarta követni, de angolul
mondott neki valamit, azt hiszem azt, hogy ne fáradjon.
A kocsik között megmozdult egy nagy fekete hintó s eléje hajtatott. Egy
lámpa alól néztem, mint száll be kocsijába. Inas nem volt a bakon s a
kocsisnak nem lehetett leszállania, mert a lovak nyugtalankodtak.
Nem tudta kinyitni az ajtót s szétnézett ember után. Nem volt ott senki,
egyedül én, tekintete egy másodperczig rajtam nyugodott.
Odasiettem s kirántottam a hintó ajtaját.
– Köszönöm! – mondá szárazon s fellépett a felhágóra. Ujból rám kellett
néznie.
Láttam, hogy megremegett, pedig este nem látszott ugy a kopott-szakadt
szegénységem.
Nem, nem félt tőlem, sőt mosolygott rám s féllábbal a kocsi lépcsőjén,
reám mutatva, felszólt a kocsishoz:
– Ki ez?
– Nem ismerem.
Égő arczczal kotródtam tovább. Zsebe után nyult és visszahitt:
– Jöjjön ide.
Éreztem, hogy szemem könybe lábbad, de azért jól tudtam, mit csinálok, a
mikor borravaló elől eldugtam a kezemet…
*
És aztán? Az az ébredés nem volt-e álom? S mindaz, a mi ezután történt
velem: nem káprázatos téli-rege csupán?…