Erzsike herczegasszony éppen lepéket kergetett a hunyadi várkertben, a
mikor megjött Veneziából a kelengyéje, bivalyos szekéren, csörgős
öszvéreken. A kastély ólmos ablakának fiókján kidugta szép fejét
Szilágyi Erzsébet:
– Menyemasszony, jöhet már nászra öltözködni!
A lovagtermet, a zöld márványoszlopost – a melynek tulajdon olyan illata
volt, mint egy templomnak – kellett kinyittatni, hogy beférjen mindama
temérdek drágaság, a melyet az udvari cselédek összevásároltak;
nyolczezer dukátért csengő aranyban, meg ötezer dukátért hitelre, mert
nem vittek magukkal készpénzt elegendőt. A velenczei doge állt jót
Hunyadi Jánosért: «Mondjátok meg – mondta – akár a San-Marcot odaadom
nekie hitelbe!»
A terem sötét bolthajtásait arany, meg piros, nehéz brokátok, az arany
és ezüst minden szinével megvilágositák. Kiszedtek, kiraktak apránként
mindent, legelsőbben egy kis kristályüveg poharat, ebből fognak már inni
Erzsike herczegasszony és az ő esküdt ura, Mátyás, a Hunyadi.
Kézről-kézre adták ezt a csudálatos szerszámot, maga Hunyadi János is
megnézte, befogta a kérges kezébe. Előkerültek azután igazgyöngyből
fűzött, ezüstből szőtt párták, tigrisbőrből cserzett, égszinkékre
festett czipellők. Össze-vissza: hattyutollas fehér bársony párnái egy
teméntelen nagy ágynak, a melyet sárkányfejek tartanak vala, de rá
csillagos égként drágakővel, zománczczal kirakott, lilaselyemmel
kibéllelt baldachin borul. És a mi legdrágalátosabb az egész
kelengyében, kiszedték végül a csipkébe göngyölt menyasszonyi ruhát, a
mely valami bizantinus királynénak készült, de mert nem birta az apja
kifizetni, rajta maradt az olasz kereskedőn, a ki utolsó polturáját,
egész vagyonát rávarrta és éhezve várta, ha férjhez menne valamelyik
gazdag fejedelem lánya.
Erzsike herczegnőre a köntöst nyomban rája adták. Fejére a pártát maga
Szilágyi Erzsébet tűzte föl. Az ezüst tükört két fráj állitotta elébe.
Mint egy madárka, a virágos bokorból kikandikáló, úgy nézett ki
meghajlott kis feje a roppant drágaságok közül. Szűz kis testére erőt
parancsolt, hogy össze ne rogyjék, szemeit lehunyta, vékony ajkait
összeszoritotta, ugy állott ott a nászruhában, a tizennégy éves
teremtés, magát megadva, egyet se mosolygva.
– Most kéne, hogy lásson az urad, királyi menyecske! – mondá Szilágyi
Erzsébet.
Erzsike herczegné félénken vetette föl kék szemeit Erzsébet anyjára.
– Szabad-e levetni? – kérdé engedelmesen.
És levetkőzvén, vékony ujjaival közönyösen megtapogatta a kincsek
egyikét-másikát és miután az estvéli imát együtt, mint rendesen,
elmondták, aludni tért Barbara dadussal.
Julius hév fehér éjszakáját, a kert gyönyörü illatát beeresztette a
dadus a szüz-asszony szobájába; az ágyas-ház ablakain a csillagoknak is
vala szabad betekintésük. – Az erkély alatt hét fecskefészek, mind a
hétnek a gazdái be-bejártak, egyet csicseregtek, azután elszálltak.
Erzsike kinyujtotta utánuk a kezét:
– Fecském, fecském, édes fecském, vidd el az én levelem!
Megfogódzott a vizfogó griff fejébe, egészen kihajlott az ablakon és ugy
nézte az éjjelt, a mely olyan pompás volt, annyival szebb volt, mint
otthon Stiriában, hogy megrémült és még sem tudott elválni tőle.
Barbara hivta aludni; a nagy ágyat már ide beálliták, meg is vetették,
rózsaolajjal be is szagositák. A dadusnak nagy gyönyörüsége tellett
benne, dicsérte erősen, megtapogatta minden izét, a lepedő közepére
ezüstből himzett kardot megnevette.
– Virágszál herczegném, feküdjön már bele.
Erzsike ijedten bámult rá a nász-ágyra; mintha félne tőle. A földön
akart hálni, de dadus a lámpást eloltotta, erőnek erejével levetkeztette
és a karjába fogva, bele is fektette. Aztán leült az ágy szélére, hogy a
mint szokott volt, mesélne egy keveset.
– Hagyd a tündéreket, Barbara – mondta az asszonyka – az emberekről
beszélj nekem. Azokról éppen olyan keveset tudok én! mondod-e, tudod-e,
hallottál-e róla, hogy megjön az én uram?
Olyan félelemmel ejtette ki azt a szót, hogy «uram», mint a hogy kis
fiuk, a mikor sárkány-kigyóról beszélnek. Talán a fogacskái is vaczogtak
belé. Pedig tudta, hogy neki azt szeretnie kell, az apja ugy
parancsolja, az Isten ugy követeli. Csufat gondolni róla bűn, a miért
lészen nagy elkárhozása. De a mikor mindig oly rosszakat hallott róla és
minden hozzátartozójáról, apjáról, anyjáról, Lászlóról a bátyjáról, a
kinek szintén jegyese volt már egyszer. Emlékszik rája, az volt.
Két fekete hattyut kapott az apjától, mindjárt vitte a kerti patakba,
kaczagott. Az anyja jött utána, mondta: «tudod, Erzsikém, hogy férjhez
mégy messzire, tul ezen is, tul azon is, Erdélyországba. Kéret téged a
magyar kormányzó menyének, a László fiának.» Akkor nevetett ezen, éppen
bele lépett a kilenczedik évébe. Azután osztán kapott két hamuszin
sólymot és az anyja mondta: «nem vagy már menyasszony, Erzsike
grófkisasszony!» Egyszer oszt’ behivták az apja eleibe, a legbelsőbb
szobába; ott valának valamennyi Cilleyek, grófok. Szólt az apja:
«Férjhez mégy leányom, a Hunyadi kisebbik fiához, a másikhoz. Alá is
irtalak, el is jegyeztelek!» A mamája sirt akkor, magához fektette az
ágyba és éjszakán át magához ölelvén, forró könyeiben megmosdatván,
mondta: «Kis lányom, édes szép kis áldozati bárányom! Hogy neked el kell
vándorolnod idegen országba, idegen emberhez! Azért hogy apádat ne
bántsa a magyar vajda, azért, hogy ragyogjon családunk neve!»
Tanitgatták aztán, hogy jó legyen, okos legyen, legyen méltó dicső
hivatásához. Sőt egy darabig a vőlegényét is dicsérgették neki, a mig
apja egyszer csak azt mondta: «nem adlak, dehogy is adlak ahhoz a
Belzebub fiához, ahhoz az ichneumonhoz, a rézorru főnökhöz!»
De kevés vártatva még is csak odaadta, megirták az esküvő levelet, jött
kétféle pap, sok nagybajuszu magyar ur, őt is megeskették az urával. És
az ura nem volt ott, az urát nem látta még soha, kegyetlen-e avagy
jószivü, komor-e vagy játékos, nem tudja, ugy hallotta, hogy nagy rőt
haja van és zöld szemei, és hogy neki itt kell feküdnie vele egyedül
ebben a kietlen ágyban, ebben a kriptában.
Barbara nem tudott arról semmit, hogy Mátyás elindult volna már Budáról.
Inkább azt hallotta, hogy ősz is lesz akkorra, a mikor eljön megülni az
igazi menyegzőt. Későlte is az időt:
– Aranyos szép herczegasszonyom, majd meglássa, milyen jó igazi
asszonynak lenni. Nekem is volt uram, szép szőke szakálla volt és sárga
haja verte a vállát; megölelt.
– És te mit tettél akkor, dadus?
– Én is megöleltem.
– Parancsolták? De hisz te nem voltál gróflány?
– Dehogy parancsolták, jól esett, azért.
– És aztán, mit tett veled, aztán.
– Aludjon herczegné, aludni kell már!
– De én beszélgetni akarok. Mondj el nekem dadus, a mit csak tudsz,
mindent. Én is tudok valamit, volt nekem egy barátném, a karinthiai
grófkisasszony. Ő beszélte, hogy összeeskették az urával, a brandenburgi
Lothárral, nyolcz éves volt a lány, tiz éves volt a fiu. Egész éjszakán
át bujósdit játszottak, aztán a Lothár elment tanulni.
Halk kaczagás hallatszott föl a házban. Majd utána egy mély sohaj kelt:
– Dadus, dadus, – sugta az asszonyka – az Isten irgalmazzon nekem, én
nem szeretem az uramat!
Igy telt el az egész julius. Erzsike herczegné küldte haza a fecskéktől
az üzenetet, hogy nem bir ő itt megszokni és gyenge teste nem birja
többé lelke nagy áldozatját, pedig egész éjszakán át is elimádkoznak a
dadussal. A fecskék a hirt megvitték, de magyar fecskék voltak, nem
értették meg őket a más nyelvü országban. Nem jött érte senki, nem jött
érte senki. Sokat sirt ezért magában, egészen belezöldült, de a bús
orczáját nem mutatta másnak, csak Barbara dadusnak. Mosolygott, a mikor
Szilágyi Erzsébet kellemeztette előtte a fiát és elpirult, ha az öreg
vajda megcsipte képét és mondott neki valamit, biztosan vidámat, az
ismeretlen, haragos magyar nyelven. Igérte neki, hogy ne féljen, eljön
már az ura.
Föl-fölijedt éjjel Erzsike herczegné, nem aludt egész éjszakákon által.
Fáradt lett, beteg lett, nappal is feküdnie kellett, egész ágynak esett.
A doktorok hiába doktorozták, hiába eresztettek egy zsidót is a házba.
És hiába izent a fecskéktől, hogy: «én itten meghalok», feleletül még
csak levél se jött rája.
Hanem hozta egy poros futár a budai várból, az ura izenetét, meg az
ajándékát, egy diófa ládikába zárva. Cziműl föl ez vala irva: Adassék e
levél Hunyadi Mátyásné tulajdon kezébe. Belül a foglalatja pedig ez
volt:
«Szerelmes asszonyom, én feleségem!
Hallom, hogy nem vagy egészséggel, azt irja az anyám. Megyek hát hozzád,
nyomban elindulok, király orvosával és ha ez se tud írt néked,
Kapisztrán baráttal, a ki holtából is felkölti az én kis violaszálamat.»
A diófa-dobozban pedig volt egy bábu, talpig selyemben, egy kis szopós
baba. Óra tik-takolt a szive helyén. Aztán egy játékkorona, királyné
fejére való, vékony és könnyü arany-pléhből, aztán egy keszkenő,
csókolódzó hollók voltak ráhimezve.
Fogta a beteg herczegasszony a levelet és az ágyban elolvasta, megnézte
még egyszer és a párnája alá tette. A babát odafektette maga mellé, a
koronát pedig Barbara rátette urnője szőke fejére, ugy feküdt az ott
benne. A himzett keszkenőt a forró ajkára helyezte.
Valahogy nem félt többé az ura megjövetelétől, inkább várta félelemmel,
lázzal, nehéz ábrándokkal. Faggatta a dadust, mikor jön, jön-e már? Vele
foglalkozott nappali lázas álmaiban, beszélgetett hozzá, kérlelte, hogy
ne bántsa, fogja szeretni, nagyon szeretni fogja.
A csillagok is elbucsuztak, a lombok is elmentek, a fecskék is
elutaztak, szeptember lett. Erzsike herczegné mozdulatlan és
eszméletlen, de még élve feküdt az illatos nász-ágyban; mellette a baba,
fején a korona, száján a nászkendő. Nem hallott, nem látott, csak a
mikor végre dübörgött a hid, megnyilt az ajtó és belépett azon Hunyadi
Mátyás. Megismerte, kérte jöjjön közelebb. Megkérlelte, a miért nem
szerette eddig. És arcza, mint a lehullott levél, átpirosodott egy
csókra. Még egyet kért, de nem tudott visszaölelni, mint a hogy a dadus
mondta. Aggódó szemeire ráborult sürü pillája, szomoru ajkait most
mosolyra csucsoritotta.
Az ura fogta a kis halott kezét és könyezett. Ott állottak körülöttük
mind és sirtak. Kapisztrán, a barát, mosolyogva fölboritotta a
herczegasszony teritőjét és reá mutatott. – A bábut ölelte az félkézzel,
szelid homlokán ragyogott a korona, ajkai körül a szerelem igéretének
mosolya fénylett.
A barát szólott a siratókhoz:
– Ne könyezzetek, ime nézzétek, egy boldog asszony, kinek fájdalom
nélkül vagyon gyereke, kit ölel; bün nélkül koronája, és szerelmes ura,
a kiben nem fog csalódni soha.
Délután volt és hideg idő, reggel hó esett és a havasok felől jön az
éjjel is. Tegnap még arany almával volt teli a fa, reggelre pedig belepi
a zuzmara. Barbara dada bevette magát a magyar cselédek közé a konyhára,
fázott. Sirt egyet, beszélt egyet:
– Ha csak jobb idő lett volna a szegény kis urnőm sirbatételére. Ilyen
hidegben! A kegyelmes Isten várhatott volna, hogy szegényke az
almavirág-nyilást meglátta volna.