Pénteken, éjjeli tizenkét óra felé még nem tudtam, másnap reggel hol
találnak megfagyva a rendőrségi urak. Mert, hogy ma már nem találok zárt
helyet, a hová fejemet álomra hajtsam, az éppen olyan bizonyos, minthogy
az éhség, a fáradtság egy vagy két óra mulván levesz a lábamról. Hol ér
a nyomor utolsó ölelése, fa tövében-e, vagy valami elhagyott fapajtában,
kávéház előtt, boltgarádicson? Utóvégre is az már mindegy, a minthogy
keveset használ vagy árt a «megfagyott bölcsészet-hallgató» esetének
siralmas elbeszélése a holnaputáni lapokban. Ugyis tudom, mintha előre
olvasnám, a mit irni fognak. Reporterek, a kik velem együtt próbálták a
nyomorúságot és tudják azt, mit jelent: ködös, fagyos februárban éjjel
elhagyatva, lakás nélkül, kóbor kutyaként csatangolni a farsangoló
fővárosban: azok könyörületesek lesznek irántam s ha egy-egy czélzást
tesznek is filozopteri nadrágomra, elsiratnak illendőképpen s nem
moralizálnak fölöttem, a mint egyik-másik lap meg fogja tenni
bizonynyal. – Az «élhetetlen», valószinűleg ez lesz a czime amaz
ujdonságnak, melyet finom papirosu lap finom szerkesztője ír rólam.
Bebizonyítja, hogy gyáva voltam az élettel szemben, könnyelmű és
ügyetlen, a sorsom természetszerű szükség volt. A sorok közt olvasható
lesz rólam az is, hogy voltak jóakaróim, a kik segítettek volna rajtam,
de… de lump volt a jó fiú!
Korhely! Nem tudom, nem volna-e igaza ennek az urnak, a ki a polgári
tapintatot művészetté emelte. Bizony igaz. Hogy is volna elképzelhető
másképp ez az állapot, egy meglehetősen tanult, munkabiró fiatal
embernek teljes, tökéletes elzüllése s éppen itt, nem idegenben, hanem
hazájának fővárosában.
Bort s egyéb italt, igaz, hogy kevésszer ízleltem egész életemben,
mulatság végett egész éjszakán át csak kétszer virrasztottam. Egyszer
érettségi után, a mikor nagyon rosszúl esett az s másodszor és utoljára:
az egyetlen rokonom, szegény testvérem lakodalmán, még otthon. Egyébként
azonban – mea culpa – bizony jó sokat lumpoltam munka mellett, másolván
a Strachitz urnak, a ki annyira faügynök volt, hogy a szive is fa, –
kemény, vén bükkfa – sőt engem is annak nézett s hasított belőlem, a
munkaerőmből, az egészségemből szabadon, husz forint havi fizetésért.
Ezt a husz forintot egy hónap alatt teljesen elkorhelykedtem. Nem
takaritottam belőle mit is, könyvre csak egy-két forintot költhettem
belőle. De a mit rosszul tettem: szinházba is elmentem havonként
egyszer, ha valami klasszikus darabot adtak. Ezt meg kellett volna
spórolnom, tekintettel a mosatási költségekre, a melyek – bár
zsebkendőimet otthon mostam a lavorban – meglehetős sokra rugtak. Mégis
kevesebbszer kellett volna tiszta inget vennem, s a mint lemondtam a
dohányzásról, le kellett volna szoknom az ujságolvasásról is.
De igazán élhetetlen voltam. Havonként meg lehetett volna takaritanom
legalább nyolczvan krajczárt, s akkor, mikor a faügynök tanult
könyvvivőt fogadott a helyembe: egész kis tőkém lett volna; kifizethetem
a lakásomat, nem vetnek ki, a ruhám nem rongyollik vala el, szóval nem
leszek olyan rongyos, mint egy koldus. Egy rongyos koldus: ettől félnek,
ez nem modern dolog, a koldusnak is szalonszerüen kell ma öltözködnie,
ha zöld ágra akar vergődni.
Azonfelül engem nem pap keresztelt, hanem sakter irt be – ha ugyan beirt
– az anyakönyvbe: nem igen mertem hát alkalmatlankodni a
segélyegyesületünkben. Egyszer, szerdán jelentkeztem mégis. De kisült a
turpiság reám, – nem voltam beiratkozva erre a tanévre. Az alelnök azt
mondta csendesen: „lump“, egy jegyző hangosan „svindler“.
Az vagyok, az voltam, bizonynyal az: szédelgő. Ó, hogy szédültem ki a
teremből, ki az utczára.
Két napon át a hajléktalanok menhelyében háltam. Meg volt hozzá a
szükséges hipotékám. Nappal a muzeumban s egyéb jótékonysági helyeken
őgyelegtem. Egy délután az akadémiai könyvtárba is sikerült besurrannom,
roszszemű hadastyán szolgáltatta aznap a belépő jegyeket, nem látta
milyenfélés vagyok. Az gyönyörű délután volt. Olvastam Renant. Bent
meleg volt, a nagy ablakokon át láttam, milyen zord idő van ott künn. A
Duna hátán a nagy jeges pikkelyek borzongtak a szeles, havas, hidegben.
Renan olyan szépen beszél Jézusról.
Másnap egy falábu, de jószemü rokkant hadfi volt soros a könyvtárban. Az
már nem eresztett be. Fent akadémiai ülés volt, kénytelen voltam
felmenni oda. Ott is meleg volt a teremben, de ridegség a szavakban,
fagy a tudományukban, téli álom az előadásukban.
Nem volt maradásom. Vacsorálni mentem, az utolsó két krajczárt, az
utolsó kiflit fényüző sebességgel költöttem el.
Ezen az éjjelen már a hatvani-utczai palotában háltam – a rendőrségen.
Micsoda hálószoba, micsoda álom, milyen kihallgatás reggel! Aztán azok a
szives elbocsájtó szavak: „keressen foglalkozást, lakást keressen, mert
illetőségi helyére fog tolonczoltatni.“
Üdvözlégy utcza, kietlen, de szabad város! Inkább a járón aludjam el –
örökre, minthogy mégegyszer abba a palotába kerüljek. A halál inkább,
mint a szégyen: haza tolonczoltatva oda, ahol születtem s ahol az
ismerős házak, a kedves hegyek, a régi jó pajtások…
A péntek sokkal könnyebben telt el, mint hittem. Kezdtem megszokni az
éhséget, lassankint belébutultam ez állapotba, a munka-keresést is abban
hagytam, a lábam nem birta többé a lépcsőt járni.
Éjjeli tizenkét óra felé már egészen természetesnek találtam, hogy
holnapután rólam irnak a lapok. Öngyilkosságra nem is gondoltam! minek a
fáradság, mikor a nélkül is ugyanaz az eredmény?
Jön, leszáll reám az örök álom magától is.
De hol, de mikor?