Unó megdöbbent. Az ó-kor óta a zongoramesterek szöktetnek el minden
második asszonyt. Az öreg úr élete ellen való merényletnek vette ezt a
kérést, tekintettel a régi orvosi könyvekre. Mert hogy ő volt az a
rokon, a kiről a «Királynő»-ben beszélt, azt immár mindenki világosan
láthatja.
Igyekezett lebeszélni Ünükét; utalt Tolstojra, a ki bebizonyította a
muzsika erkölcstelenségét, fölemlített egy párt ama termérdek rossz
viczczből, melyet a zongorára csináltak. De a tulipán nem engedett,
szinte elhalványodott, olyan erősen akarta és Unó végre is engedett –
egy ötletre akadván.
Hozatott egy világtalan zongoramestert, a kinek meg volt az a nagy
erénye, a mi asszonyának: nem láthatta a közelében virító nagy szépséget
és igy nem is bódulhatott bele, különben is a muzsikus egy vidám siheder
volt, a ki a bájnál többre becsülte az energiát: a lánynál az italt.
Igazán szalonképes ember az ő szempontjából, a kire egész bátorsággal rá
merte bizni Ünükét, sőt annyira megbizott benne, hogy a leczkék alatt el
is aludt.
Legelsőbben is a nyomorúság, melyben közösen szenvedtek: kötötte össze a
két fiatalt. A férfi skálázott, hogy Unó föl ne ébredjen és az asszony
ezalatt elbeszélte élettörténetét. Egyszer vagy kétszer életében látott
is, valami szépségeset, valószinüleg azt, a mit az emberek fénynek
neveznek, kis lány korában volt még, nagyon beteg volt akkor… Mind a
ketten kijelentették, hogy nem értik a dolgokat: hogyan lehetnek
boldogtalanok, a kik látnak? Egy délután kitünt az is, hogy csaknem
egyidősek. A férfi megjegyezte, hogy Unó úr csaknem háromszor annyi
idős, mint ők. «De nagyon jó ember! – mondá az asszony. – Mondják, itt
körülöttem nagyon szép minden és drága ruhákat hoz nekem. De mit ér
mindez, ha nem láthatom.»
– A gonosz öreg tulajdonképpen mindezt magáért teszi! – jegyezte meg a
zongoramester.
Későbben – közös szerencsétlenségükön kivül – kezeikkel is összekötötték
lelküket. A férfi kezébe fogta az asszony mindkét kacsóját, szabadon
maradt kezével pedig játszott csendes borongós dalokat, hogy az öreg úr
álma könnyű, édes és állandó legyen. Lassanként Ünüke is elálmosodott és
a muzsikus vállára hajtotta a fejét.
A zongoramester Chopint játszott, nagyon gyengén, mert az asszony
szendergése közben elfeledkezett magáról és átfogta a nyakát is, nem is
lehetett igy muzsikálnia, abbanhagyta hát.
Igy folytak a leczkék. Ünüke szépen haladt előre, és olyan vidám volt,
hogy az öreg többször és melegen megdicsérte mesterét: «Csak bátran,
kedves ember!» (A «fiatal»-t elővigyázatból kihagyta. Ünüke tőle nem
hallotta soha még, hogy ilyenek is vannak a világon.)
Egészen boldog élet folyt a vasajtós házban. Unó egyszer ebédre is
meghivta a zongoramestert és hiuságának nagyon jól esett, hogy Ünüke az
ebéd alatt, a fiatal ember füle hallatára, hizelgett neki és meg is
csókolta. «Imádlak!» – mondá az öreg úr, és megölelte oly erősen, a hogy
csak birta. Aztán aludni ment…
Hogy történt, mint történt, nem tudom. Csak azt, hogy a negyedik ünnepi
ebéd után történt, Unó hangosan aludt az ágyas-házban. Ünüke a zongora
mellett egyszerre és minden igaz ok nélkül megszólalt:
– Oh, vigy el innét, Tódor!
Megfogták egymás kezét és lábujjhegyen botorkáltak kifelé. A siket
szakácsné az előszobában kinyitotta a vasajtót. Hogy miért? Talán a
tiltott szerelem iránt való hagyományos rokonszenvből? A gazda ellen
való természetes gyülöletből? Avagy mert az egyedüli asszony akart
maradni a házban?
Már a zongoramester lakására érhettek, a mikor Unó fölébredt. Azonnal
föltünt neki, hogy nincsenek jelen. Kereste őket, kutatta őket, kiabált
utánuk – hiába. Mindazonáltal nem csapott lármát; nagyon elszomorodott,
talán sirt is. Hogyne, a mikor eszébe jutott a régi orvosi könyv.
Felütötte, levelezgetett benne, a mig megtalálta az illető passzust.
Egész világos volt az, belátta, hogy nem lehet élnie tovább.
Megágyaztatott, lefeküdt, – vége volt.
Epilogus.
Mindaz, a mit fennebb leirtam: az első szótól az utolsóig – hazugság. A
mint ezt bizonynyal már is észre tetszettek venni.
Szerző, ki kivétel nélkül igaz históriákat szokott megirni: ünnepélyesen
bocsánatot kér, de mentegetni nem tudja magát semmivel sem. Arra sem
emlékszik, hogy jutott eszébe ez a valószinütlen történet, melyből még
morált is bajos lefejteni.
Nem lehetetlen, hogy a mese abban az időben fogant, a mikor egy
vörös-keztyüs öreg urat látott egy fehér kezü, szép, fiatal asszonynyal
karonfogvást. Az ősz férfi gomblyukában sárga rózsa volt. Az asszonyka
mereven, fagyosan, zöld szemeivel a levegőt nézve, ment férje karján.
Egyszer igy láttam őket. Másodszor már csak az öreg urat láttam; nem
volt többé fehér czilinder a fején, a rózsa hiányzott a kabátjáról,
össze volt törve, a sétatéren ült egyedül és a homokban szurkált a
pálczájával.