Világos, a tulipánnak nincsen illata. A szegény Ünüke vak, egyszerüen
azért nem reagál a szerelmes utczára, sőt még a szőke tisztre sem.
Csudálatos, hogy észre nem vettem eddig, a mikor olyan könnyen
felismerhető.
Otthagytam az utczát vak szerelmeseivel együtt és csak tegnap néztem
arra, csak úgy véletlenül. Föltekintek az ablakra: Ünüke nincs ott, a
szemközt levő ház ablakai üresek. Mi történt?
A históriát, a mely következik mostan, nem tudom az elbeszélés polgári
ruhájába öltöztetni. Világosabban szólva: az elbeszélés modern
technikája nem engedi meg, hogy az ember olyan történetet mondjon el,
melynek nem tudja urát adni. Honnan tudom a következendőket? Azt nem
füllenthetem, hogy végre mégis betolakodtam az Unó házába… és spanyol
falak mögött, ajtóknál hallgatódzva tudom az egészet. Az irók között
megjavult erkölcs ma már nem engedi meg az ilyesmit. Valami kevésbbé
valószinűtlent talán sikerülne elfogadtatnom a közönséggel. Például,
hogy a süket szakácsné tulajdonképpen nem volt süket, hallott mindent és
elbeszélt nekem mindent… Ráfoghatnám a kis suszterre, hogy ő fürkészte
ki számomra a titkokat.
Eh, ne teketóriázzunk, hagyjuk a modern bolondságokat. A régi jó módit
fogjuk elő, és beszéljük el Unó és Ünüke történetének folytatását úgy,
mintha folyton ott lebegtünk volna a cselekvő személyek fölött…
Ünüke egy napon igy szólt az ő urához:
– Zongorázni szeretnék!