Mindennapos lettem a tulipános utczában. Az öreg úr előtt bujkáltam, de
az asszonynak már ismernie kellett, annyiszor látott. De hogy ismerne,
nem árulta el egy pillanatra sem. Nézett, virított az ablakban,
abszolute nem törődve azzal, hogy mi gyönyörködünk benne és epedünk
mystikussága, ismeretlen illata után.
Végre véd- és daczszövetséget kötöttem a tiszttel. Elhatároztuk, hogy
együtt fogunk operálni. A katona azt ajánlotta, hogy becsületes
párbajban öljük meg az öreg urat. Ez ellen csak nem lehet kifogása. De
nem lehetett belekapaszkodnunk, ha megszólítottuk akár magyarúl, akár
németűl: angolul felelt, hogy nem ért bennünket, nem tudja a nyelvünket.
A szemén – gyalázatos kis szurok-szin szemei voltak – látszott, hogy nem
mond igazat. Erőszakoskodnunk végre sem lehet vele, ha semmi áron sem
akar szóba állani velünk. És ő nem akart, még csak a süket szakácsné sem
akart. Ez a derék asszony, ha pénzt adtunk neki: elvette, megköszönte és
a saját ügyeiről értekezett. Egyszer-kétszer levelet is küldöttünk vele
urnőjének. Odaadta, nem-e? bizony nem tudom, semmi néven nevezendő
válasz nem érkezett, annyi bizonyos.
Már-már Kock Pálhoz folyamodtam, tudniillik boltos-segéd alakjában
akartam a tulipánhoz bejutni: a mikor egy véletlen összehozott az öreg
urral.
Egy estén – szinház után volt – vacsoráltam a «Királynő»-ben, a mikor
egyszerre szörnyű szélvész, zápor, égiháboru csapott reánk. A vendégek
lassanként valamennyien hazamenekültek, csak ketten maradtunk, a kik
elhatároztuk, hogy a rossz időnek kivárjuk a végét. Én és – ni ni, nem
csalnak-e szemeim – az öreg úr.
Csakugyan ő volt, elegánsabb és vidámabb a szokottnál is. Iszogatott
magában, és valószinűleg beszélgetett magával. Ezzel a társasággal igen
is meglehetett elégedve, mert rá se nézett a pinczérre, a ki minden áron
mulattatni akarta. Csak a mikor egy palaczk bort parancsolt és ezt
lehetőleg rövid időközökben cselekedte meg. Azt hiszem, a bácsi már is
«úszott» egy kevéssé. Ez engem is fölbátorított.
Odamentem hozzá, bemutattam magamat, mondván:
– Multkor ön ellen az utczán tapintatlanságot követtem el, ön lefőzött,
de ez nem elég, bocsánatot kell öntől kérnem.
– Ha belátja, szivesen megadom a bocsánatot! – szólalt meg gyenge
hangon, de magyarúl, minden angolos akczentus nélkül. Majd – egyre
szivarjának hamuját nézve – hozzátette: – Most pedig én akarom valamivel
lekötelezni: az én utczámban való járkálása hasztalan fáradság!
– Hasztalan fáradság! – ismételte és egy rövidet nevetett.
– Ha kivánja, elkerülöm! – szóltam én nagylelküen.
Az öreget ez a kijelentés rendkivül meghatotta; áthozatta a boromat és
kért, üljek le az asztalához, úgyis csak ketten vagyunk az egész
korcsmában. Mondhatom, hogy az öreg – igy félig beállítva is – egészen
okos ember volt. A világot izgató ügyekről ugyan keveset tudott, de
annál többet a régi szép asszonyokról és az asszonyokról általában.
– Megcsalják a férfit – mondá többek között – de ez nem is csuda, hiszen
annyit látnak: fiatalabbnál-fiatalabb, derekabbnál derekabbat,
gaznál-gazabbat. Az a fő, hogy ne lássanak egyet sem.
– Hogy-hogy?
– Hát úgy – szólt közelebb hajolva hozzám, mig kipirosodott arczára
kiült a nevetés, – mint egy rokonom cselekedte: elvett egy leányt, a ki
vaknak született. Mi van ebben? rokonom látja és érzi nagy szépségét az
asszonynak, és ez a fő. Az asszony azonban nem látja, hogy férje
aggastyán már és vannak nála a glóbuson fiatalabbak is. Mondom, ez a kis
testi hiba – egy rettenetes nagy erény. Fénylenek azért ezek a szemek,
csak a fényt nem tükrözik vissza! és ez a jó, ez a pompás. Öreg rokonom
– csaknem annyi idős, mint én – a legboldogabb ember a világon, mert
tessék meghinni, hogy egy szép, fiatal asszony, a ki hű, meggyógyítja a
legnagyobb betegséget: az öregséget. Vannak régi orvosi könyvek, melyek
azt állítják, hogy ilyen módon a patriárkák korát lehet elérni. És én
hiszek ezeknek az orvosi könyveknek, sőt én –
Az öreg hirtelen észrevette magát. Félbeszakította beszédét és szivarját
ugyancsak a szájába szorította. Csak mikor elmenőfélben volt már,
szólalt meg újra:
– Persze, kevesen érik el ma a patriárkák korát. A férfiak nagyon
elbizakodottak, pedig az asszony minden nagy erénye nem őrizné meg
rokonomat, – vasajtó nélkül.