Természetes, hogy bementem a házmesterhez.
– Ki az a furcsa öreg úr, a ki éppen most jött be a kapun?
A kis suszter – mert ez volt főfoglalkozása a házmesternek – olyan nagy
arányú mosolygásra rántotta a száját, hogy egy gyerekcsizmába való
sámfát könnyen bekaphatott volna. Majd a szeme kezdett el nevetni és a
szája komoly lett:
– A világért senkinek meg nem mondanám, de a nagyságos úr keresztény
ember, el nem árúl – annak az ősz, öreg embernek a neve: _Unó_.
– Hát az a szép lány, a ki az első emeletről kaczérkodik?
– Az meg a felesége – _Ünüke_.
Unó, meg Ünüke! Pokolba ezekkel a mesenevekkel, nem valók ide
Budapestre, itt el nem hiszszük az ilyesmit. A suszter gyermekei sem
hihettek benne, kaczagva, ugrándozva, vihogva – mintha csiklandozták
volna őket – kiáltozták, nyögték, sugták: Unó, Ünüke…
Felesége jelenlétében nem akartam megvesztegetni a jó embert, kihivtam
hát a kapu elé és ott tárgyaltam vele:
– Mit beszél maga nekem bolondokat, hogy lehetne fővárosi halandóknak
ilyen nevük, hiszen nem erdei manók!
A házmester, ámbátor supponált vallásommal meg volt elégedve, és azt is
hangsulyozta, hogy nekem szivesen elmond mindent, többet mint bárkinek,
noha katonatisztek is járnak ide – megmaradt állitásánál, erősítette,
hogy a nagy házbért is e név alatt fizeti e titokzatos ember. Nem járt
ahhoz senki, nem kap leveleket, vasajtót csinált a lakásához, egy siket
szakácsné főz és takarít rájuk.
– És az asszony, Ünüke asszony, nem megy ki az utczára soha?
– Nem az, kérem. Pedig várják.
– Talán valami testi hibája van?
A suszter megesküdött, hogy nincsen semmi baja. Egyébként fölkért,
nézzek el máskor is, úgy lehet, kitud – az én számomra egyedül – egy és
más titkot.