Utána kullogtam egy reggelen. Könnyen követhettem a nyomát, nagyon
lassan ment, pötyögősen, de a legfinomabb és leghullámosabb nadrágban. A
Gizellatéren bement Klement udvari czukrászdájába. Majd elnézett
Zacchirihez. Megvártam, csomaggal jött ki, valószinüleg török papucsokat
vásárolt egy kis gyermek, vagy egy igen kis lábú asszonyszemély számára.
Mindezt a csomag alakjából következtettem, mert az öreg urral nem
állottam szóba, úgy követtem, hogy nem is vett észre. Ámbátor
hátra-hátra nézett csinos hölgyek után. Az Andrássy-út külső részén
pedig, a hol ez időszerint, valószinüleg véletlenül, egy egész tenger
szép leány hullámzott, szinesen, villámosan, és veszedelmesen: – az én
emberem megállott és legalább egy negyedóráig nézett szét maga körül,
boldogan, mosolyogva – a mennyire vastag szivarja megengedte – és
gúnyosan. Végre megindult és innen kezdve a nyárfa, hársfa vagy
májfa-utczáig – nem is emlékszem, melyik volt tulajdonképpen – meg sem
állott.
Egy régi, apró ablakos, de fölöttébb nagy ház elé értünk. Az öreg úr itt
fölnézett az ablakra, melynél egy csudaszép leány ült; eh, mit beszélek:
nem ült, hanem virított, mint egy ma nyilt tulipán. Olyan frissen, olyan
mereven, olyan mozdulatlanúl. Kalászsárga haja, mintha mintázva lett
volna; nagy, fekete szeme olyan, mint a festett; csak pompás, égő piros
ajkai éltek; épp hogy fölnéztem, abban a pillanatban nyalakodott rajta
egyet piczi nyelvével.
Az öreg úr intett neki, de a lány – avagy asszony már? – nem intett neki
vissza, a szemközt lévő ház ablakára nézett mereven, minden érdeklődés
nélkül.
Pedig ott meglehetősen érdeklődtek iránta: fiatalemberek könyököltek ki
a párkányon és nézték. Egy szőke tiszt mohón és elbizakodottan; egy
nyurga, fekete legény szinte könyesre nézte a szemeit. Egy igen fiatal
ember ábrándosan, félénken pislogatott át hozzá. Annál merészebb volt
két vidám fiatal, együttesen vallottak neki szerelmet: egy ív papirost
ragasztottak az ablakra és e papiroson nagy betükkel az állott:
«_Szeretünk, imádunk!_»
Az élő tulipán nem vett tudomást e vallomásról, nem mosolygott, nem ment
el az ablakból, virított tovább. És amig önfeledten belemerültem nagy
szépségébe: egyszerre csak az én öreg uram jelent meg mellette.
Megcsókolta, nem homlokon, hanem szájon.
A fiatal emberek eltüntek a szomszédház ablakaiból, csak a tiszt maradt
ott és még mohóbban, még tüntetőbben nézett át. Az idős czivilt – úgy
lehet – mélyen megvetette magában, de egyszersmind irigyelte is.