Prologus.
Mindennap találkozom egy szüntelenül jó kedvü, igen öreg emberrel. Ki ez
a különös öreg ur, mért van állandóan ilyen virágos kedve? Egy
hatvannyolcz-hetvenéves embernek még sincs valami különös oka az állandó
és szinte kitörő vidámságra.
Embertársam talán nincsen észbeli tehetségeinek teljes birtokában és
akkor könnyü neki – beröhögni a sirba. De egészen máskép áll a dolog: a
tiszteletreméltó agg a lehető legfinomabb és minden szivarok között a
lehető legnagyobb szivarokat szivja állandóan. Azt is tudom, hogy milyen
fajtát, az aranyos övet rajta szokta hagyni. Már pedig a ki jó
szivarokat szi: nem lehet nem józan férfiu. Különben is az öreg
fogatlan, de piros szája körül, ezer ránczu völgyben ülő kicsiny
szemeiben, nagy fehér homlokán az értelem különös jelenségei
játszadoznak és gunyolódnak velem. Igen, velem és az egész világgal,
akik elfogadtuk a közönséges tantételeket, mint például: eljövén az
este, a nap lehanyatlik. Ha jő az öregség: kezdődik a végső.
«Pokolba az alkonyattal, az egész csak fölfogás dolga: nekem például –
nézzed fiatal ember – most virrad. Hanem ehhez érteni kell!» ilyenformát
fejez ki az én különös ősz emberem arcza, amelyen, bevallom: van valami
impertinenczia, bántó rám is, másra is.
Nevezzenek versirónak, ha meg nem tudom ki ő és miért van ilyen jó
kedve?
A történet.