Szeretem az éjjelt. A nappal elbizakodott, mint egy pozitivista
bölcselő, a ki mindent a maga igazi lényében akar bemutatni. Mintha
lehetne! Az éjjel, az szerény és csudálatos: szeretem. Mindig várom,
hogy jöjjön már és mindig meglep, ha már itt van és a mig homálya lassan
rám borúl, elgondolom: ez a világ még sem olyan egyszerű dolog, mint a
milyennek látszik! Ime, jön az este, barna szárnyával befödi az egész
Budapestet. Elébb a keleti részt: a Rákostól a szigetig, odaát Budán még
szinte nappal van, a mig a Gellért mögött, mint egy óriási sülyesztőbe,
lebukik a nap, a Mátyás-templom harangja megszólal: este van, este van,
jön az éjjel.
Bocsánatot kérek azoktól, a kik a nappalt nagyra becsülik, de én az
éjjelt jobban szeretem. A mikor az igazi életkedv kibontja szárnyát az
igazi nagy városban, a mikor a ránk kényszeritett munka elül, nyugosznak
a küzdők és az életet nem kiséri a rendes, kiállhatatlan lárma. Pedig a
mi az életben lényeg, a mi az emberben az igazi élethivatás, a
legbiztosabb czél, a legvalódibb illuzió: az most éled, most szállong.
De ne tudja meg senki, a levegőég oly lágyan, gondosan terül a
külvilágra, és nem szól egy hangot, sohaját is elfogja a szerelmes éj.
Azelőtt régen Kayzer Gyulával együtt: kultuszt űztünk az éjszakából.
Akkor volt, a mikor mindketten lenéztünk minden gallért, ha nem volt
lehajtós. Fölfelé fésültük a bozontos hajunkat és két rossz czigaróval,
két kapupénzzel indultunk neki az éjszakai barangolásoknak.
Végső czélunk, legigazibb szerelmünk a Duna volt. Ez az éj az éjben,
melyet mi ezerféle alakban láttunk, de soha sem úgy, mint egy nagy
szürke folyamot. Télen, a mikor befagyott, teméntelen földalatti
kristálypalota volt a mi képzeletünkben. Tavaszszal, a mikor árja lábunk
előtt csókolta a partot és millió csillag tükröződött fodrán: valami
hallatlan szörnynek néztük. Rácz hajósok lágy, hizelgő nótával,
guszliczával csitították valahol a fejénél, a hol minden feketébe vész…
A legállandóbb képünk mégis az volt róla, hogy egy végtelen fekete
koporsó, fekete, mozdulatlan, a gázlángok fénye: száz meg száz rezgő
oszlop alatta. Helylyel-közzel ezüst-szögekkel veri ki halászok, hajósok
lámpája.
Jók voltunk, fiatalok voltunk, de azért sokért nem adtuk volna, ha
valahogy megpillanthatjuk, a mint valaki beletemetkezik ebbe a
koporsóba. És lestük a part szélén őgyelgő fekete alakokat, de csak
csavargók voltak, csak a mindennapi szennyet mosták le magukról.
Egyszer mégis – jól emlékszem, szombaton volt – jött egy leány,
közvetlen mellettünk suhant el az alsó Duna-parton és egyenesen
nekivágott a viznek.
Kayzer Gyula megfogta a kezemet, reszkettünk mindaketten a forró
augusztusi éjben. Iszonyú érzés foghatott el mindkettőnket, nem birtunk
megmozdulni se. Nem az járt az eszemben, hogy ime most előttem akarja
elemészteni magát egy leány. Valami homályos, rémületes érzésem volt
arról, a mint az élet szinte megremeg körülöttem, mert egy rész ki
készül szakítani magát belőle. A város vonaglik, elkábul minden… Valami
bolond pantheisztikus képzelődések, a melyeknek az vetett véget, hogy
láttam, mint rémült meg a lány a folyamtól, mint irtózott meg, a mint
szemben látta a halált. Ödöngött a legalsó lépcsőn, meg-megállt, aztán
egyszerre leült a lépcsőre, térdig benn volt a vizben és lehajtott fővel
várta, hogy a hullám ragadja magával, vigye el erőszakkal az, a kire
vágyott, de a kihez nem mert elmenni.
Felocsudtunk, odasompolyogtunk hozzá. Mindketten más oldalról egyszerre
megfogtuk a karját.
Megmentettük, mily boldogság!
*
Hagyta magát megmentetni, nem volt akarata, talán öntudata sem. Mi
beszéltünk neki mindenféle könyvekből olvasott és a helyzethez illő
bolond dolgokat; ő nem szólt semmit, engedte magát fölfelé vonatni, egy
hang, egy sóhaj nélkül.
Fönt voltunk a parton, a világosságon. Roppant szerettük volna
megszemlélni mind a ketten, de rettegtünk attól, hogy gyengédtelenek
leszünk. Alakját láttuk, kicsiny, sugár alak volt, világos, battiszt
ruhában, uras, sárga czipő rajta. De arczáról nekem is, Kayzer Gyulának
is, csak homályos sejtésünk van: egy szomorú, bájos és tragikus mosoly,
mely kivillant a szemre húzott nagy, fekete kalap alól. – Csak egy
mosoly…
Karonfogtuk, előre néztünk és dobogó, boldog, tuláradó szivvel mentünk
befelé a városba. De hová? Nem volt pénzünk, nem volt egyikünknek se egy
külön kis szobánk, a hová elhelyezzük az éjszakára.
Megkérdeztük, hova akar menni? Nem felelt. Hogy hivják? Hallgatott.
Miért akarta _azt_ tenni? Csaknem összeesett karjaink között, kifáradt
egészen és öntudatlanúl a Kayzer Gyula vállára fektette a fejét, pedig
közelebb volt hozzám, és én voltam a csinosabbik fiú.
Láttam, mint rándulnak meg a Gyula vállai, szinte megrémült, egészen
elkomolyodott. De igyekezett úgy menni, hogy a bágyadt fej, a szomorú
leánymosoly le ne zökkenjék róla.
Igy barangoltunk az éjszakában, a mig kimerülve és megalkudva a
körülményekkel, megállottunk a rendőrség előtt.
*
Egész világosan emlékszem a rendőrszobára és tarka képeire. Kayzer azt
mondja, hogy mire sem emlékszik; a leány nem akarta elvenni fejét a
válláról, úgylehet aludt. Ő nem mert megmoczczanni sem. Én hallgattam,
néztem az előttünk lefolyt apró tárgyalásokat. Egy vézna, kis rövidlátó
gyerekleány állott a rendőrtiszt előtt, valami munkásleány, a kit azzal
vádoltak idősebb társnői, hogy ellopott egy ékszert: ezüstlánczon függő,
kék emailü arany szivet. Igaz is volt, ott tartotta a markában és nem
akarta odaadni, egy rendőrnek erővel kellett tőle elvenni. Aztán
következett egy fiatal tót asszony, gyerekkel a mellén. Az asszony sirt,
a gyermek nevetett. A lakásadó kikergette őket a szalmazsákjukról, oda
akartak visszamenni. Csupa asszony, akkor úgy láttam: csupa bekormozott,
besározott tündérek.
Végre sorra került a mienk. A kis, sárga rendőrtiszt, a ki bizonyosan
gyógyszerésznek készült és véletlenül szükségből jutott ide: fölvette
velünk az «esetet». Aztán a lány kihallgatására került a sor.
– Alszik, – szólt csendesen Kayzer Gyula – ha megméltóztatik engedni, én
mondok be helyette mindent.
Mily pompásan, mily inspiráczióval hazudott, oly büszke voltam rá!
– És mi lesz a fiatal hölgygyel? – kérdé végűl.
– A Rókusba küldjük éjszakára.
– Mi talán elvinnők?
Reánk bizta, kocsiba ültettük, elvittük. Én a bakon ültem és a mig
lefelé robogtunk a kerepesi-úton, szerettem volna elkiabálni:
– Hurráh, éjszaka! A Rókusba viszünk egy leányt, egy megmentett szép,
úri, szűz leányt.
*
Másnap reggel korán elmentünk a kórházba. Szembe akartunk állani vele,
hallani hangját, megismerni és fogadni örök barátságot.
Nem volt többé ott. Elment észrevétlen, azt se tudták mikor. Eltünt
előlünk, a nélkül, hogy megtudtunk volna róla valamit.
Sokáig kerestük még azután, sokszor beszéltünk róla, mint bizalmas,
kedves ismerősről. Még én is kutattam egy pár esztendeig, de aztán
elfeledkeztem róla, nem érdekelt többé, egészen Kayzer Gyulára maradt.
Az nem feledkezett meg róla és a mikor már férfi-ember lett, akkor is
szóba hozta sokszor.
– Lásd, egy olyan lányt volna kedvem elvenni, mint az volt, a ki nekünk
tartozik megujhodott életével, kit a halálból hoztunk el magunknak…
Majd meg tréfásan arra figyelmeztetett:
– Emlékszel-e, hogy húzott hozzám, miért éppen hozzám? Miért tette fejét
az én vállamra éppen?
Tréfált, de bensejében mintha mindig nagyon komolyan gondolkodott volna
erről a leányról, kinek arczáról csak homályos sejtése volt: egy
bánatos, bájos, tragikus mosolygás. Talán meg se ismerte volna, talán
százszor is elment mellette észrevétlen?
Mindegy, én láttam, hogy kereste, habár utóbb nem is beszélt róla és
komoly férfi létére szégyelte is a dolgot. Sőt meg is házasodott,
kedves, csinos asszony lett a felesége, egészséges, vidám gyerekei
születtek.
Megöregedünk ma-holnap mind a ketten. Nem fésüljük a hajunkat többé
fölfelé. Ő meg éppen sehogy, a haja elől kikopott egészen; kettős
homloka van.
És mintha e kettős homlokot valami nagy és különös melancholia
árnyékolná be. Valami komor, talán öntudatlan, néma bánat a miatt, hogy
nem tudott rátalálni egy leányra, a kiről csak sejtése van: egy
mosolygás, egy különös, zavart mosoly. Egyéb semmi.
*
Szeretem az éjjelt. A nappal oly elbizakodott, mint egy pozitivista
bölcselő, a ki mindent a maga igaz lényegében akar bemutatni. Az éjjel,
az szerény és csodálatos: szeretem. Mindig várom és mindig meglep, ha
eljő és a mig rám borúl, elgondolom: ez a világ még sem oly egyszerű
dolog.