Tegnap éjjel Deméndi Istvánnéval találkoztam. A belváros egy szűk
mellékutczáján, fiakkerben ült; szemben vele a szobaleánya, mosolygó,
piros, boldog orczával. Kalandon, találkán, vagy valamely merénylet
utján jártak, nevezem, a hogy tetszik. Az urasszony fekete csipkekendőbe
volt burkolva, mint egy velenczei leány, de a fekete szeme kivillogott a
kendőből, arczának egy része pedig világosságot szórt a hintó homályába,
mint sötét szobában a tükör. Megismert, hátrahúzódott az ülésen, de itt
is megismertem a nagy fekete kutyáról és elhatároztam, hogy ezuttal nem
leszek gyengéd: megszólitom.
Sokszor láttam már igy találkán, a szeretőjére várva, fiakkerben.
Sokszor határoztam el magamban, hogy szólok neki barátsággal: Ugyan
vigyázzon, meglátja igy mindenki, megtudja az egész világ, még az ura
is! – de mindig az jutott eszembe, hogy mit bánom én, pusztulj el
szegény vacsoravesztő, oktalan szép asszony. Csak csináld tovább a
regényeket: kell az nekünk! Csak égesd el szárnyaidat sebesen; úgy sem
lehet az másképp!
Részvét is, kiváncsiság is, gonoszsság is kényszeritett, hogy
megszólítsam:
– Kezét csókolom. Az éjszaka hüvös.
– Menjen el! – mondá és a dühtől, meg az izgatottságtól reszkettek a
karjai, mint egy idegbetegnek. Oly csunya lett egyszerre, hogy
megbűvölt. Szemei szint változtattak: világos, vörös tűzkarikák sötét
éjszakában. Sokáig várhatott már itt a találkán. Ugy beszélték, hogy ez
a második kedvese épp annyira megkinozta, mint a hogy ő sanyargatta az
elsőt. Az főbe lőtte magát érette, ez szökdösik előle. Iszonyatos kéj
lehetett neki ez a durva megaláztatás; az arcza egészen át volt
szellemülve, gyötörte testi láz és mig kezeivel intett, hogy menjek el,
egyszerre csak könyek áradatja tört ki szemeiből, megfogta a kezemet és
mondá:
– Mily nyomorult vagyok, ha tudná; mily nyomorult vagyok!
Láttam, hogy az. Egész világosan állott előttem szerencsétlensége. Kár,
hogy e szerencsétlenséget általjában máskép nevezik a világon. Elitélem,
szó sincs róla, de szánom is Medea sorsáért. Iszonyu, hogy űzi ki
szenvedélye tisztes hitvesi ágyából, körülte mindenki nyugszik, csak őt
készti egy őrűlt tűz éjszakai barangolásra. És mennyire érzi
nyomorúságát maga is, reszket, mint egy falevél, melyre valami gonosz
szél rákapott, rángatja, fujja, nem nyugszik addig, mig le nem szakitja.
Az éjszaka most lett teljes körülöttünk. A részeg emberek bizonytalan
lépésekkel és nagy életkedvvel botorkáltak hazafelé. Egy fiatal ur
leskelődött ránk az utcza másik oldaláról.
– Nagysága, jó lesz hazamenni! mondá a szobaleány.
Deméndiné felsóhajtott, aztán kérőleg és hálásan nézett reám szelid,
gyermekes szemével. Alighanem arra gondolt, hogy megkerestesse velem a
késlekedő udvarlót. Nem törődött azzal, hogy én mindent megtudok róla,
csudálatos naivitás lakott benne mindig: kész volt az egész világot
beavatni hütlensége titkaiba.
Mégis meggondolta magát, nem szólt, kivette kis aranyóráját,
hallgatózott egy kissé. Aztán bekötötte fejét, szólt minden géne nélkül,
már sokkal nyugodtabban.
– Nem látta ma?
– Nem.
– Talán beteg.
Előttem akarta magát igazolni, hogy kedvese nem jött el.
– Várjunk még egy kissé! – mondá. – Üljön le a kocsi fölhágójára.
Mintha mulattatta volna az, hogy egy másik férfi vár vele együtt, az ő
férfiára. Egy kissé hálásnak mutatkozott irántam, beszélgetni kezdett:
– Nagyon rosszat beszélnek rólam?
– Meglehetősen.
– Mit?
Nem feleltem. Francziául mondta: «beszélhet a leány előtt bátran».
Valami morális düh fogott el, azt hittem, hogy jogom van gorombáskodni
vele:
– Azt mondják, hogy megbolondult.
– Lehet! – Ajkai pityergőre állottak, mint egy gyerekéi. Elhalgatott.
Majd minden apropos nélkül kérdé:
– Mikor házasodik meg?
– Nem tudom. – Mit csinál a kis fia?
– Alszik az édes.
– És ha felébred most, ha számon kéri az anyját?
A szellemes arcz egyszerre buta kifejezést öltött, ugy meredt reám. Majd
izgatott, kedvetlen lett megint.
– Ne kinozzon! – mondá.
A szobaleány is haragosan nézett reám:
– Nem megyünk? – kérdé az asszonyától.
– Nem tudok hazamenni, nem tudok! – mondá és kezeit tördelte.
– Tessék sétálni egy kicsit a Dunánál, mint máskor! – szólt a
szobaleány, a barátné, a tanácsadó.
Ráállt rögtön, sőt föl is vidámodott erre a tervre. Leeresztette arczán
a fátyolt, hogy felismerhetetlen legyen, még egyet sóhajtott és kiszállt
a fiakkerből. Hazaküldte a szobaleánynyal, a ki végül azt az utasitást
adta neki, hogy négyre legyen otthon, mert az öt órai vonattal megjön a
nagyágos ur.
– Igen, persze! – mondá szórakozottan és megindult a Duna felé. Nagyon
természetesnek találta, hogy elkisérjem. Ugy látszott, mulattatom is
már, pedig aligha volt rajtam valami a nagy rizsevő állat komikumából.
Kiujhodott bennem valamely régi szentimentálizmus? A fehéredni kezdő
éjjel titokzatossága hatott meg? Eszembe se jutott mérlegelni az én
helyzetemnek a nevetséges és veszedelmes voltát; kóborlok éjjel az egyik
barátom feleségével, a másik barátom szeretőjével, czél nélkül, izgalom
nélkül és ha egy rossz gondolat át is villan agyamon: azonnal elnyomom,
eloltom, kiölöm.
Sohse hittem volna, hogy ilyen jó kis moralista vagyok és szinte
hihetetlen, hogy milyen ostoba kérdéseket intéztem hozzá!
– Mit gondol, nem volna jó itt beleugrania a Dunába!?
– Fuj, utálom, nem tenném soha. Halászok kifognák a holttestemet,
orvosok fölbonczolnák, látnának. Iszonyu rut egy holttest.
– De meghalni csak kell!
Hallgatott, nem hitte el. Legfőképpen pedig nem akart erről a thémáról
beszélni, semmiről, a mi kellemetlen. Az uráról diskurált, természetesen
a legjobb ember volt az a világon, mint minden rossz asszony férje.
Halálra dicsérte, egészen fölboszantott vele.
– Maguk nem tudják ki az, mennyit ér, csak én tudom!
– És mégis –
Szóval nem mondtam, de az arczomon nyilván láthatta a kérdést: «És mégis
megcsalja!?»
Nem tért ki e kérdés elől, a szentimentálizmus se vett rajta erőt, mint
a hogy ilyenkor az ő fajtáján szokott. Még csak a hazugsághoz sem
folyamodott, mint a hogy ők szoktak, ha tetten kapja őket valaki:
mereven, élesen, kihivóan tagadnak, a mikor minden nyilvánvaló. Búsan
lehajtotta a fejét, őszinte, de kaczér alázatossággal pillantott rám
fátyola mögül. Vigasztalást, mentséget csikart ki tőlem.
– Értem én ezeket, nincs ellene szavam. A hiba csak ott van, hogy maga
nem született férfinak; rendben volna akkor minden. Sőt igy is, a
temperamentumot nem lehet lebirni, a szenvedélynek nem lehet
parancsolni. Nem tud, hát nem tud. Nem ebben a hütlenségben van a
vérforraló csalás, hanem –
Égő kiváncsisággal nézett reám:
– Abban, hogy nem mond meg mindent a férjének és nem megy el tőle:
Megint olyan szituáczió elé jutottunk, a mely előtt ő szokott
könnyelmüséggel rendesen kitért. De most kényszeritettem rá, hogy
megálljon előtte:
– Miért nem mond meg neki mindent?
– Nem tudná elviselni.
– Hiszen az elsőt már tudta.
– Hónapokig volt beléje beteg. Csak ugy gyógyult meg, hogy a mit
bizonyosan tudott, azt «kibeszéltem» neki.
Valami uj vonás, egy kis kajánság jelent meg a természettől szelid és
jóságos arczon. Eh, nem lehet ezzel az asszonynyal beszélni: megcsalja
az urát, mert nagyon szereti; hütlen lesz hozzá, mert tökéletes
férfiunak tartja! De ilyen logikája volt már lánykorában: halálosan
szerelmes volt egy lengyel főhadnagyba és férjhez ment egy
nagykereskedőhöz, az urához. Az átmenetet nem látta senki, a szülői se
értették a dolgot, magam pedig, a ki mindig a más dolgain évődöm, sokat
gondolkoztam ezen a talányon, de mind hiába. Emlékeztettem most rá, némi
gunynyal.
Egyszerre gőgös lett és fagyos.
– Hihet rólam a mit tetszik, de a leánykoromról ne beszéljen igy!
Ugy mondta ezt, hogy _leánykorom_, mintha egy más, idegen személyről
szólott volna. Majd elérzékenyedve, sőt pietással védelmezte leányságát:
– Sohse volt egy rossz gondolatom se, meghaltam volna ha valaki elmondja
nekem, a mi történt azóta… Azt tudja meg kedves mesefaragó ur, hogy a
legrosszabb erkölcsü leány is a legszigorubb programmal megy a
házasságba. Csak később tér el az, a ki eltér, lassan, lassan, mindennap
egy hajszálnyit, végre…
– Egy derékszöget.
Jóizün fölkaczagott. Megint csak vidám lett, kiváncsian nézett szét maga
körül a fehér a néma, a fáradt fővárosi reggelben. Egészen uj világ volt
ez neki, erőtlen nap világit a hideg égen, minden bizonytalan: fény és
árnyék, sehol semmi intenzivitás. Aztán az a fáradtság, az a levertség,
a mivel az emberek másznak az utczán, nyitják a hagymás, a fazekas, az
edényes boltokat, a mészárszékeket. A kék ruhás svábasszonyok nyögnek a
nehéz puttonyok alatt, emberi formájukból kiment kofák várják, a mig a
kávémérés nyilik. Férfi alig mutatkozott egy-kettő. Urak, a kik az
elmult este elegánsan ültek le valahol és most olyanok, mint egy kalap,
melyre ráült valaki. Összegyürve, leforrázva, kiábrándulva: mily
csunyák.
Deméndiné fázósan huzta be fejét vállai közé. – Lassan leverte ez a
környezet, nem értette és most talán azon gondolkodott el oly nagyon,
hogy ime milyen különös, pállott, fáradt az egész világ, kihült minden
és csak ő ég.
– Egy kissé hideg van! – mondá a mikor nagyvártatva megszólalt. – Hány
óra?
– Négy elmult.
– Nemsokára öt lesz! – szólt, csak hogy mondjon valamit. De hirtelen
megörült valaminek, egészen kiszinesedett az arcza.
– Ötkor jön az uram: tudja mit, kimegyek elébe, roppant meg fog örülni.
Ő maga csaknem tapsolt ez ötlet örömére.
– Ki fog kisérni, vált nekem jegyet a váróterembe, aztán eltünik.
Kikisértem, beültettem a várószobába, elbúcsuzkodtam tőle, és ott
maradtam a tömeg között. Látnom kell ezt a találkozást.
Mily nehezen mulnak itt a perczek, nekem még hagyján, de látom, milyen
kinosan neki.
Minduntalan kilép a perronra, jön-e már a vonat? Végre! Alig győzi
bevárni, mig berobog az üvegtető alá.
Elejbe megy, a férj kinéz a kupé ablakából, most megpillantják egymást.
Igaz öröm tükröződik mindkettőjük arczán.
A férj kilép, megcsókolják egymást, a férfi gyengéden, az asszony mohón.
Most – látom – beszélgetnek valamit egymással, meg is tudnám, hogy mit,
ha kiválaszthatnám hangjukat az általános zsongásból. Igy csak
mozdulataikat látom.
A férj megsimogatja asszonyának haját, gyengéden, hálásan, érzékenyen.
Úgy lehet, hálálkodik neki, a miért kijött ilyen korán. És mit felel az
asszony? Hazudik, könnyen, jóhiszemüen, ártatlanúl, zavartalanúl.
Ejh, ha egy kissé becsületesebb, vagy egy kissé becstelenebb ember
volnék, most odakiáltanám közibük…
Dehogy! Mily szépen, karonfogvást mennek a fiakkerig. Beülnek, és az
asszony még ott sem ereszti el férje karját. Csupa édesség, csupa
szerelem!
Mily kedves, a mint kissé összehúzott szemekkel néz férjére, úgy, a hogy
elérzékenyedett asszonyok szoktak nézni azokra a férfiakra, a kikkel
szemben gyengék, a kikben örömük telik… És semmi perfidia, semmi
tettetés nincs rajta, oly őszinte mindez, szegény asszony, ez mégis csak
szereti az urát.
Ha nincs más. Vajjon úgy van-e? vagy az okoz neki örömet, az teszi oly
olvadékonynyá, mert határozatlanul bár, de úgy érzi, hogy most is csal.
Megcsalja a kedvesét – a férjével!