Még csak egy pár jelenet s az operának vége.
«A diva siet, nem akar ismételni, tán bálba megy, az udvar…» szólt a
nézőtéren az az úr, a ki mindig előre jelzi az énekszámokat: «most ez
jön…»
Mindenki látta, hogy Mignon elnagyolja a dolgot. Mintha valami történt
volna vele. Figyelmetlen, a páholyokat nézi.
Hirtelen szokatlan mozgás kelt a földszintes páholyokban, a
támlás-székek első sorain. Egy elsőemeleti páholyban csak most
pillantották meg Mignon szeretőjét.
Egy hölgygyel ült. Egy magas, csontos bécsi lánynyal, a kivel nyilvános
helyen együtt lenni minden asszonynyal való nyilvános szakítást
jelentett.
– Szakítás! szólt a zeneértő ur.
– Szakítás! szóltak a mindentudó első széksorban.
Fent az első emeleti páholyban a bécsi hölgy mosolygott s a fiatal
gentleman is mosolyogva fogadta Mignon megvető, tüzes és gyülöletteljes,
szinte kihivó tekinteteit.
– Skandalum lesz! mondá szomszédjának a zeneértő és szive
összefacsarodott a gyönyörűségtől.
A regens-chori páholyában egészen hátrahúzódva még egyszer elszámolt
magában:
«Igy nem lehet élni, nem tudok élni és másképp nem lehet, meg kell
halnunk!»