Az előadás véget ért, még egy pár perczig zajongott a közönség a
foyerben, a buffet vidám szatirjait, mámoros nympháit még nézegette
egy-egy csoport; sokan lassan, álmélkodva haladtak lefelé a márványos,
aranyozott lépcsőházban, a zenétől mámorosan, a melegtől megszépült
teint-nel, kipirulva és melancholikusan, hogy «ennek is vége van!»
A külső csarnok feljáróin fel- s lerobogtak a magánfogatok, a számozott
hintók, s a mint nagy sebességgel, sorjában végigvágtattak az
Andrássy-úton: lámpájuk fénye az utczai légszeszszel egyetemben, a
tegnap hullott hó fényével együtt megvilágította a nagy, pompás utat,
annak este tiz óra utáni közönségét. A prémes asszonydókák, szinházi
csipkekendők közűl – messziről látva is – fel-felvillant a sok finom női
arcz, legtöbbnyire élveteg asszonyfejek, egyforma tipusuak, a város
északi részéből valók.
És a mig az utcza zajongott, ragyogott: az opera csendes lett és sötét.
A «szinház után» sajátságos szomorúsága ereszkedett le rá, még égett egy
pár gázkandeláber és az egész tarka, szobros, sphinxes háztömb olyan
lett, mint egy elhagyott palota.
Pedig hátulról, a szinpad bejáróinál újra valami élet kerekedett: a
művészek élete «szinház után». Kifáradt, beburkolt, rosszkedvü művészek
és művésznők, a tarka, czifra, groteszk segédszemélyzet, a mint kifelé
özönlött: újra felverte a mellék-utczák csöndjét. Sőt lassan-lassan, ha
elszórtan is, egy kicsi közönség támadt a szinház háta körül: udvarlók,
udvarlásra vágyók, a művészek rajongó bámulói, a kik az opera talaja
körül a szegénység e szűk utczáiban úgy teremnek, mint a gomba az erdő
televény földjén. Azután egy-két equipage, néhány egyenruhás inas is
ácsorgott a kijárók körül. Első rangú művészek fogatai és inasai. A
legelső és legfényesebb alkalmatosság mindjárt elől – a kis Mignoné.
Ime, tizenöt éve talán most esett először, hogy a mikor a primadonna
fogata előállott: nem várt ott még egyetlen egy tisztelője sem.
Körülnézett, csakugyan nem volt itt senki. Az inas bámészkodva nyitotta
ki az ajtót: se az úr, se más…
A primadonna megfordult, hogy a kocsiba lépjen és férje állt vele
szemben. Az elhagyott, a meggyalázott, a megkopaszodott férj, vidékies
ruhában, vastag s őszülő bajuszszal, de még mindig a régi módra villogó
szemekkel.
Talán egy fél perczig néztek igy egymásra, mig a férj szólani tudott.
– Meg, meg… csak ezt tudta kinyögni.
– Meg fog látogatni, természetes, hogy meg fog látogatni! – szólt az
asszony és elmosolyodva beült fogatába, és a mikor benn volt a puha
ülésen, hirtelen folytatá:
– Legjobb lenne tán most, üljön be – úgyis szinház után vagyunk. Aztán a
mikor a férj szinte mechanikusan beült hozzája és az equipage
elvágtatott velük, – sebes beszédével folytatá:
– Ó, édes tenorom, tudod-e, hogy igazán mind a ketten szinház után
vagyunk. Hiába, bizony mind a ketten szinház után… Vége a dolgoknak.
Ilyenkor legjobb egy jó vacsora, aztán aludni jó nagyot, mélyen.
Tudod-e egyébiránt, hogy egész pályámon nem találtam olyan pompás
énekmesterre, mint a milyen te voltál… és a neved még megvan… viselem.
Talán nem is kellene nekünk szakítani most már, a mikor vége a
komédiának?!
Olyan sebesen és olyan csendesen beszélt, hogy alig lehetett megérteni.
Egészen úgy, mint húsz év előtt. Arcza se sokat változott, csak nincs
többé benne az a régi különös kifejezés, az az élvvágyó, különös
karakter. Megvénhedt, vagy megtisztult, kifáradt, vagy megkomolyodott?
Ott ült a regens-chori szorosan az imádott és gyülölt asszony mellett és
mig annak vidrabőrös dókája melegített, parfumje át meg által járta: nem
tudott számot adni benyomásairól. Csak azt érezte biztosan, hogy
szerelem és gyülölet meglanyhul, melancholiává válik benne. Mint mikor
cellók mélabús hangját hallja…
Az asszonyka csendesen, mintegy magának szólt:
– Milyen szép volt, mikor mi elkezdtük… «szinház után» miért ne
maradnánk mi együtt?