«Ha akkor utólérem, nem él többé!» erre gondolt a férfi és levette róla
tekintetét, kiment a lépcsőházba.
Sokkal izgatottabb volt, mint a hogy akarta, sokkalta jobban át volt
hatva mindenféle szenzácziókkal, mint a hogy előre elvárta. Majdnem két
évtizede gyülemlett benne a gyülölet ez asszony ellen, de szerelme sem
lett azóta kisebb.
A kis püspöki város csendjében, élete java idejét templomokban, orgonák
árnyában és temetéseken töltve el: mint a gyümölcs, a melyhez levegő nem
ér: konzerválódott minden érzése. Egyedüli mulatsága: bőséges, de komor
papi ebédek, finom borok, melyeknek mámora nem feledést, de a régi
mámorra való emlékezést hoz.
«Ha akkor utólérem, nem él többé!» ez a gondolat mindennap felvillant
fejében: templomban és temetésen, vendégségben és otthon, a hóstyai-ház
bolthajtásos szobáiban, holott tizennyolcz éve változatlanul maradt
minden. Asszonyruhák, rizsporos doboz az álló tükrön, egy vállfűző,
melyet a nagy sietségben nem volt érkezése felvenni a szökevény
asszonynak.
Minden a régi volt, csak az asszony, az asszonya volt másoké.
A templomi énekes regens-chorivá lett, ujságokat is járathatott.
Gyászra-gyászt olvasott ki e kegyetlen papirosokból, melyek a szökött,
hitszegő asszony dicsőségét hozták hirül neki. Úgyszólván mindennap ott
szerepelt neve, melyet az viselt, a ki lehetett mindenki másé, csak azé
nem, a kié volt – az övé. Királyok kitüntették, diákok megkoszoruzták,
hires férfiak fogták be magukat dicsősége szekerébe és rohantak vele
előre, fel, mind feljebb. És az őrült vágtatásban kitárta magát, lelkét,
mindenét – mindenkinek.
Két világi tanár is volt a czisztercziek iskolájában, a hol reá bizták a
zene és énektanitást. Ezek a nyári szünidőt a fővárosban töltötték és
hirt hoztak neki a feleségéről. – Látták négylovas fogatán, de a lovak
nem párosával, de egymásután voltak befogva s mellette a bakon nem az
inas ült, hanem egy magyar ur, nábob, a mikor az énekesnővel
megismerkedett és egyszerűen csak gazdag ember most, ismeretségük
második évében. Szabadon, minden tekintet nélkül beszélték el a férjnek
mindama pletykákat, melyeket az egész Budapest, az egész ország szabadon
terjesztett. Az úgylátszott, nem törődött többé csak hangjegyeivel, el
is feledte, hogy szinésznő férje volt valaha.
«Ha akkor utólérem, nem él többé!» Ez járt a regens-chori fejében, mig a
pletykákat hallgatta. «Ha elém kerülne, ha meglátnám újra – nem élne
többé!» igy folytatódott tovább és vágyott meglátni és igyekezte
kerülni.
Tizennyolcz évig nem látta. Ennyi ideig gyülemlett benne emésztő
szerelem, elfojtott boszúvágy. Eddig tudta megakadályozni, hogy
gyülölete ki ne törjék.