A második felvonás kezdődött. A primadonna férje a páholy leghátsóbb
ülésére ült.
Ez a felvonás, melyben felesége olyan édes másnak és az egész
közönségnek: éppen olyan hatást tett rá, mint a tizennyolcz év előtt
szinielőadások odalenn Miskolczon, Egerben, Losonczon. Ölni, gyilkolni,
meghalni szeretett volna, midőn feleségét – csak szinleg, játékból is –
más karjai között látta. És a mint akkor nem tudott ellene küzdeni, most
is erőt vett rajta az érzés, annyi erővel és mélységgel kelt fel benne,
mintha azok az esztendők el se multak volna. És akármilyen
kinszenvedéseket állott is ki: újra a szinpadra kellett néznie. Úgy
szenvedett, hogy reszketett belé. Egy pillanatban kinozta, a másikban
pedig kéjes gyönyörrel járta át ez a gondolat: «és az enyém volt!»
Mégis megkönnyebbült, a mikor Mignon elhagyta a szinpadot, mintha valami
veszély, különös katasztrófa függesztődnék fel feje fölött.
Fellélegzett, ujra behunyta szemeit és egész érzésével a multra vetette
magát. Emlékezete önként és nagy készséggel idézte vissza azt a
pillanatot, a mikor végleg megvált a dicsőségtől, szabad akaratából
otthagyta a szinpadot, mert nem tudta tűrni, hogy feleségét annyian
nézzék, annyinak tessék és megölelhesse akármelyik pityókos komédiás –
ha szerepe úgy kivánja.
Most szive hirtelen összeszorult. Zavartan, félve és reménykedve, ilyen
érzéssel nyitott be a püspök csupa szőnyeg szobájába.
«Énekes szinészek vagyunk, ez itt a feleségem, mind a ketten római
katholikusok… Megutáltuk a szinpadot, szivünk el akar fordulni a
hiuságtól: templomi énekesek szeretnénk lenni, két hely van a
székesegyházi karban!»
A püspök perczekig hagyta őket állni a puha szobában némán, zavartan.
Rájuk se nézett s tudomást se vett róluk. Perczek multak, mig ezt az egy
szót kinyögte: «bene!»
Azt hitte, minden elveszett, és egy hét mulva benn énekeltek a karban,
az orgona árnyában, ott, hol feleségéből a közönség csak kis fekete
kalapját, szőke frou-froujának egy-két tincsét látta.
Milyen boldogság volt ott! Együtt énekelték a gyönyörü szép miséket, két
öreg bariton, rokkant templomi énekesek reszketős hangja kisérte csak
őket. És nagynéha egy műkedvelő asszony, a leányiskola egy komoly
zongoramestere, a kinek transzkripcziói énekhangra úgy tetszettek az
asszonykának.
… Mignon újra a szinpadra lépett, majd egészen magára maradva,
belekezdett legszebb énekébe.
És talán sok volt, talán nem volt semmi közös hang ez ária és ama mise
között, melyet _utoljára_ énekeltek együtt, a férj és feleség, mintha a
régi évekre gondoltak volna: szemük összevillant, ugyanaz emlék kelt fel
bennük.
A primadonna nem énekelt többé, leült egy karosszékbe, a hol fázást
kellett szinlelnie. De ime, nemcsak szinleg fázott, egyszerre hideg
borzongás futott át rajta: arra az éjszakára emlékezett, a mikor a
kitünő transzkriptor-zongoramesterrel megszökött.
Éjjel volt, a férj aludt, esős idő – úgy megáztak.
Élne-e vajjon még, ha akkor ez az ember utóléri őket?!