Mégis, mintha megkönnyebbült volna egy kissé. Az ismeretlentől való
félelme eltünt s az ismerttől nem rettegett valami különösképpen.
Kétségkivül izgatott, de mintha hizelegne neki, hogy ez a férfi – végre
is férfi – még mindig úgy néz rá, még mindig szerelmes belé. Nem igaz
hát, hogy megöregedett, hazugság hajában az ősz, chimera a negyven
esztendeje. Az anyakönyv… Miért ne tévedhetne a pap?
Frissnek érezte magát, életkedvet lehelt bőrének minden porusa,
bizonynyal alig hagyott rajta nyomot az a tizennyolcz év… Tizennyolcz
évesnek érezte magát ma is, annyinak, mint a mennyi akkor volt, midőn
először találkozott e férfival. Kis felvidéki mezővárosban, kocsiszinbe
épített szinház gyalulatlan deszkáján.
Az opera téli nagy közönsége, azok, a kik a bájos kis Mignon kék
atlasz-nadrágját bámulták egyetemben azokkal, kik magukat bámultatni
jöttek ide; vén grófok, öreg diplomaták, Horkay gróf, ki most látta
négyszázadszor a Thomas még mindig üde operáját; az arisztokráczia
elzárt és zárkozott szépségei, a milliomos kereskedőnék: egy pillanatra
eltüntek szemei elől s mint valami szinpadi diszlet, hirtelen előtérbe
tolódott: a kocsiszinbeli teátrum közönsége. A vörös nyakkendős
segédjegyző, az első habitué; a patikárus, levelezője több fővárosi
lapnak, a mint szorgossággal és szigorral jegyezget az előadás alatt. A
teleképű földbirtokos, ki egyszer az előadás alatt fel akart nyúlni a
szinpadra. Az a bizonyos kisasszony, ki olvasmányai folytán elhatározta,
hogy beleszeret egy szinészbe és mint valami szuggerált, úgy ül ott az
első padban. És a többi, azok a megszokott tipusok, szinte megkövült
alakok.
Mignon megdöbbent: félt, hogy elveszíti szerepe fonalát, annyira
előtérbe tolódott ez a régen lomtárba került diszlet, melyről csak
álmodni szokott, látni ébren, gondolni rá: nem igen volt ideje. És most
szerepe pihenő részeiben mindenféle apró részlet az eszébe jutott. Látta
magát, régi alakja hirtelen megvillant lelkében. A mikor télen is
mosó-karton ruhában járt, egy piros pettyesben… Nagy, szőke haját –
milyen nagy volt akkor – leeresztve hordta és kék pántlikával kötötte
meg.
Képek ötlöttek fel eszében és mintha fantáziája bátrabb lett volna:
kibontakozott előtte egy-két esemény is. Legelőször is az a nap, mikor
ez a férfi megkérte. Miért is örült annak oly nagyon? Igen, az tenorista
volt, ő pedig csak drámai szende. Ó, azok a gaz, kontár igazgatók!
Drámai szende, azzal a hanggal! Hitte, hogy mint tenoristánénak joga
lesz énekes szerepekhez is. Aztán a tenorista, bár népszinműi szerelmes,
nem volt részeges ember. Övé volt a szinlapok jövedelmének fele, bár
csak a főbb úri házakhoz hordta ki maga és folyton gyöngyházszinű
keztyűkben járt, tiszta keztyűkben, most is érzi a benzines szagát.
A primadonna vékony orrocskájának czimpái idegesen mozogtak; «milyen
mimika!» szólt egy úr a nézőtéren egy másik úrhoz – Mignon pedig nevetni
szeretett volna, olyan élénken emlékezett a benzin illatára. De szerepe
most bánatos, csüggeteg karaktert követelt, hát szomorúan lehajtotta a
fejét és mig százszor eljátszott szerepéből nem ejtett el egy árnyalatot
sem: kicsiny esze előtt egyre a húsz év előtti dolgok mozgolódtak; az
esküvő, a nászutazás – a szalmásszekér tetején, – a mézeshetek, melyeket
egy vén komikus benső családi körében – a familiával egy szobában –
töltött el. Aztán tovább, tovább: a boldog napok, a szomorú napok, –
izzó szerelem és ebédre juhturó, – a féltékeny férj első rohama, az
izgatott s komikus udvarlók fejei: olyan világosan állottak, tánczoltak
előtte, mint a hogy ragyogott körülötte a szinpad, a nézőtér. Vörös,
meleg világosság imbolygott környeskörül és érezte, hogy az a melegség,
mely most elönti, szinte fényessé teszi arczát.
Nem félt többé egy cseppet sem: bátran, büszkén vetette föl tekintetét a
férjre, kinek nagy, csontos feje ismét árnyékba borult, csak két szeme
ragyogott felé, mereven, komolyan.