Mindjárt az első felvonás alatt – Mignont adták – Mignon egy sajátságos
arczot vett észre a nézőtér utolsó másodemeleti páholyában.
«Ki ez?» kérdezte magától szerepének szünete alatt s mig a férfiak rajta
legelésző szemei lágyan simogatták ideges kis testét: az ismeretlen
emberarcz ismerős tekintetére egyszerre megborzongott.
«Ki ez, mit akar, miért néz rám olyan mereven?» szólt magához, mig
odaállt a sugó elé, hogy a románczot elénekelje.
Az opera közönsége tapsolt, Mignon meghajolt és félszemmel felnézett a
másodemeleti páholy felé.
Az alak mozdulatlanul ült ott, egy kissé hátrahúzva székét: félarcza
vörös árnyékban, csak szemei körül és homlokán ragyogott világosság.
Homlokán, mely kopasz volt és szemein, melyeknek fénye olyan intenziven
szóródott rá, mint a reflektor világa valamely tükörre.
«Ismerem, bizonyos, de ki, de mit akar?» kérdezte magától s ideges
félelmében fogai összekocczantak, úgy, hogy a legnagyobb megerőltetésébe
került a szokott módra mosolyognia.
És egyszerre ez a mosoly is eltünt messziről még mindig olyan szépnek
tetsző ajakáról. Az ismeretlen oldalt kissé előre hajolt és álláról
eltünt az árnyék.
Most már azonnal megismerte. A férje volt, az, kinek nevét viselte még
most is, de a kit nem látott már tizennyolcz éve.