Nem voltam meghíva karácsonyestére sehová. Csendesen, magányosan
megvacsoráltam, aztán siettem át a kávéházba.
Iszonyú ez az ünnepi csend. Zakatol a fejembe, mind azt zúgja: «te vagy
egyedül tűzhely nélkül, te vagy egyedül…» Dehogy, valami lépés kopogását
hallom messziről. Szinte megvigasztal a velem szembe jövő czilinderes
úr, a mig meglátom közelről, a gázlámpa fényénél. Gyászflór van a
kalapján. Aligha divatból cselekedte… Összenézünk, nem mint
ismeretlenek, hanem mint elhagyatottak, és megbarátkozunk egy pillanat
alatt, egy pillanatra. Megszólitanók egymást, de győz rajtunk a
konvenczió és ki-ki megy a maga útján.
Megyek a kávéházba. Rövid út, de valóságos kalvária ebben a nyomasztó
ünnepi hangulatban. Az utcza sötét némaságába az ablakokon át
karácsonyfák ragyognak ki. Mosolyt látok, örömet látok, meleg fényt és
ragyogó szeretetet – ablakon által. És mindez nem az enyém, mindez a
másé. De legalább többen volnánk, a kik elhagyatottak!
Benyitok a kávéházba. Senki, egy szomorú pinczéren kivül, a ki megütődve
néz rám. Átmegyek a kisebb terembe, ott mégis van két fiatal, kicsipett,
vidám katonatiszt.
Ott üldögéltünk egymással szemben egy jó óráig. Néztük az ujságokat,
néztük egymást. Katonáék igen keveset beszéltek egymással, de annál
többet ásítottak.
– Gyerünk haza! – mondá az egyik.
– Gyerünk! – mondá a másik. De azért maradtak.
– Nem fogunk snapszot inni? – jegyezte meg az egyik. A másik
megerősítette:
– Nem.
De mégis csak ráfanyalodtak egy pohár cognacra. Aztán hozatták a
pálinkát egyre-másra, egészen belejöttek. Csaptak maguknak egy kis
ünnepet és az asztalon keresztül kezdettek barátságosak lenni irántam.
Az egyik például konstatálta, hogy czivil is lehet becsületes ember. A
másik erre tudott példákat is. Szólt egy zsidó katona-szabóról, a ki
becsületszóra és kamat nélkül adott neki kölcsön.
Ez a példálódzás kétségkivül nekem szólott; arra az esetre, ha:
mesterember lennék, avagy ha zsidó volnék.
Világos, hogy invitáltak magukhoz. Nem is sokat tépelődtem, átmentem
hozzájuk és bemutattam magamat.
Hárman ünnepeltünk ezentul. Igaz, hogy az ünnep dolgában ők előnyben
voltak fölöttem, a mennyiben hamarább kezdték. Az egyiknek, a
hadnagynak, éjfél felé már is nehezen forgott a nyelve, a másiknak meg –
bizonyosan szokása ellenére – ugyancsak kerepelt. Elővigyázatos volt
mégis és mielőtt expektorált volna előttem, megkérdezte ötször is, hogy
nem voltam-e szekerész-tiszt, mert ha igen, sajnálattal bár, kénytelen
visszavonni a köztünk kötött örök barátságot. A mikor végre
megnyugodott, hogy soha sem voltam és soha sem leszek furvézer,
legintimebb dolgairól kezdett beszélni, rövid, szaggatott és nem mindig
érthető mondatokban.
A fiatal tiszt minduntalan bólongatott a fejével: «igaz, úgy van,
Gusztáv egy helyes gyerek!»
Csakugyan helyes gyerek volt a Gusztáv, a mint beszédéből kivehettem.
Tiszta, őszinte, meleg szivű fiú, a ki a háborúban bizonyára hős lett
volna, de igy békében legfőbb foglalkozása a szerelem volt.
Szeretett egy leányt, a kinek nem volt kaucziója, hát nem vehette el. És
mert nem vehette el, nem járhatott többé a házhoz sem. A leány ajánlotta
neki, hogy vesse le az egyenruhát, legyen polgár, szeretni fogja akkor
is.
A Gusztáv ebben kételkedett egy kissé. Soha – azaz kilencz éves kora óta
– nem volt polgári ruhában. Kérdezősködött is tőlem:
– Milyen lehet az? Igen kényelmetlen lehet.
Megborzongott a gondolattól is és egy pohár rumot ivott rá. Az ital egy
kissé megbékítette a polgári ruhával, de megint más skrupulusa támadt.
Miből lehetne ilyen embernek, mint ő megélnie?
– Legyek postatiszt? – mondta magának iszonyú keserűen. – Legyek
postatiszt? – kérdé tőlem és bajtársától.
– Soha, inkább meghalni! – mondá a másik.
De a tiszt nem akart tudni a halálról semmit, ellenkezőleg, meg akart
házasodni mindenképpen. Megdöbbentő őszintességgel tárta fel előttem
családi körülményeit és vagyoni viszonyait.
– Apám őrmester Jaromeásban. Az én birtokom ez!
Himzett pénztárczájából kivett egy lejárt sorsjegyet. Abból fidibuszt
csinált és rágyújtott nagy ünnepélyességgel egy verzsinára. Lassan
szivarozott, úgy mint a szegény ember, a mikor tudja, hogy ez az utolsó
ma, többet már nem szabad, többre már nem telik. Nagyon fegyelmezve
lehetett ez a derék fiú, hogy ebben az állapotban is úgy tudott mértéket
tartani, ha öntudatlanul is.
Úgy vettem észre, hogy egy párszor készakarva kihagyta aludni a
szivarját és nézte, forgatta, mintha attól kérne tanácsot.
– Most már minden borbély megöli magát. A revolvert a grájzlerájokban
árulják.
A bajtárs nevetett ezen a mondáson, maga Gusztáv is nevetett, én is
nevettem, valahogy olyan hangulatba jöttünk, hogy a polgárembereket
kezdtük becsmérelni, a miért mindjárt-mindjárt a pisztolyokhoz nyulnak.
Egészen fölvidultunk ezen, a mig Gusztáv egyszerre, hirtelen elborult.
Ujra azt emlegette, hogy nem lesz postatiszt, sem tanító, sem irnok.
– Hát mit fogsz csinálni? – kérdi a a másik.
– Elmegyek a császárhoz.
Mindketten elcsendesedtek. Körülnéztek a kávéházban és a mennyire
állapotuk engedte, gyanakodva néztek rám. A nehezebb nyelvü bajtárs
suttogva kérdé:
– És mit mondasz ő Felsége előtt!
Gusztáv mereven, – engedelmet a szóért – szinte bután nézett a levegőbe.
Alaktalan fogalmak zsonghattak a fejében, valami olyas, hogy a mit
hivatása parancsol reá, az több a zsarnokságnál, az kegyetlenség. A
mióta a kadétiskolából kikerült, talán csak most lázadt fel először a
szubordináczió gondolata ellen. Úgy lehet, azzal is foglalkozott, hogy
mi az igazság és mi az igazságtalanság? Talán a filozófiának némi köde
is párologni kezdett agyában. Egyszerre nagyon kipirult, izgatott lett
és egészen hangosan mondá:
– Hát azt mondanám, hogy én is ember vagyok, Felség! Ember vagyok!
A kisebbik katona csitította. A pinczér is messziről veszekedésnek
tartván a hangos beszélgetést, megszólalt:
– Uraságok, engedelmet, zárunk!
Hirtelenében megittuk a testut, aztán elmentünk más helyiséget keresni.
A budai oldalon nem találtunk egyetlen egyre sem, a mely nyitva lett
volna. Átmentűnk Pestre. Karonfogózva ballagtunk az elhagyott utczákon.
Gusztáv most hallgatott, annál többet beszélt a kisebbik tiszt. Ez is
megtisztelt azzal, hogy beszélt a bajairól. Nagyon tetszett neki a
katonai pálya, de két nagy hibáját látta. Legelsőbb is: nem aludhatja ki
magát az ember soha. Aztán: nem mehet végig az utczán az édes anyjával!
– Egy kis kávémérése van, polgári kantinja. – Nem akar kalapot venni,
nagykendőben jár, egy kissé kövér, a ruha nem áll rajta, de nagyon jó
asszony… És a tisztek nem veszik jó néven, ha kollegájuk az utczán
ilyenekkel jár. Sőt a reglement meg is tiltja.
Odafordult a hallgatag Gusztávhoz:
– Mit, Gusztáv? Igazat mondok, vagy nem?
Bizony el voltak ázva már egy kissé. Ott az utcza közepén erre a
kérdésre megszorították egymás kezét és megcsókolták egymást. Pedig már
reggeledett, az ujságkihordó asszonyok itt is, ott is előbukkantak a
nagy nyaláb karácsonyi számokkal.
A katonatisztek átadták névjegyeiket.
– Ha valaha szükségben lesz!
Aztán elváltunk. Gusztáv erősen megmarkolta a kezemet és a fülembe
sugta:
– Ember vagyok! Ember vagyok! Az akarok lenni.
Miért sugta ezt nekem? Mit akart vele mondani? Éppen csak hogy
beszéljen, mint mikor a gyerek dadogni kezd és tetszik neki a szó, a
maga hangja. Gyönyörködik az értelmetlen mondásokban, addig is, a mig az
lassankint értelmet nyer. A mig esze megnyil, lát és itél a józan és
józantalan emberi dolgok felett.