Husz forint ára részvéttel kisérte ki a professzor Zsobokinét.
A rendelő szoba ajtajában elbucsúzott tőle és visszaszólította az urát:
– Ügyvéd ur, egy pillanatra! Őnagyságához semmi reményem, miért veszne
el véle ön is? Mentse magát, ajánlom a föltétlen különélést; a
gyöngédség ilyenkor bűn a természet ellen. Isten önnel!
Azonnal haza utaztak, bár Zsobokiné elég jól érezte magát. A professzor
egészen megnyugtatta, egy kis megfázás az egész – ő is mint annyi más,
jeges vizet ivott bálban, meghütötte torkát… Egy kis köhögés, egy kis
láz, nemsokára véget ér az egész.
Otthon, a tiszta levegőjű mezővárosban meg éppen megkönnyebbült. Ő
vigasztalta az urát, a kit elkeserített, hogy házasságának már második
hónapjában kórház lett a frissen festett, ujonnan butorozott, kedves kis
lakásból. És még nem is viziteltek, a társaság még még is ismerte a
felföldi faluból idehozott asszonykát, hozzájuk nem jött senki, ők nem
mehettek sehová, nem hivhatta meg – a mint tervelte – nőtlen és
feleséges barátait egy kis vidám vacsorára, kint az udvaron, az akáczfák
alatt.
Fiatalos jó szive egészen elkeseredett, hogy éppen ő az, a kit ilyen
szerencsétlenség ért. És egyszer-egyszer éjjel sirt is, siratta a maga
megromlott életét és a szegény Klárikát, a ki oly öntudatlan és oly
rohamosan hervadt, mint egy lobelia erős napon. A szemében benn volt a
halál, de ő maga nem ismerte azt meg és még kevésbbé tünt föl neki
férjének megrémült arcza, a mint még formás karjait kinyujtotta utána,
hogy magához ölelje.
– Nem szabad azt! – szólt a férj és elhúzódott tőle.
Azt? kinek? Kétségkivül neki, a beteg asszonykának; belátta és
tűrtőztette magát, daczára a szerelem és pusztulás kettős lázának, mely
szivét, vékony ajkait, szempilláit, nagy hamuszőke haját, egész kis
testét megremegtette. Nem tudott férjére ránézni annélkül, hogy a
legnagyobb lelki izgalmat ne érezze, hát az minél kevesebbet mutatkozott
előtte; egyszerre megszaporodtak az ügyei, mindig a biróságnál járt,
csak mikor evett, – külön kellett étkeznie már – csak ilyenkor látták
egymást.
Egyedül volt az asszonyka egész napon át az öreg Tóth Teréziával, a
cseléddel. Ült az ablaknál, Terka letelepedett a földre és beszélgettek.
Az ablaknál nem igen volt mit látnia, a nagy utcza kihalt egészen. Maga
a város is kivonult a városból, arattak. Szárazság és csend ült
mindeneken. A fonnyadt, tikkadt, poros fák alatt – a házak előtt –
egy-két kisebb és elhagyottabb gyerek játszott a porban, ette a
papsajtot, ingerelte a kutyákat, melyek most urrá lettek a város fölött.
A nyomasztó csendességben ugatásuk egyenletes kórusa hallatszott, semmi
egyéb. Nagynéha egy-egy parasztasszony papucsa kattogott végig az
utczán, ételt vitt az urának, talán két óra járásnyira, az átányi
földekre… Zsobokiné utána nézett és valósággal sajnálta, mikor az
asszony piros fejkendője végképpen eltünt az utcza piszkossárga
szinében. Odafordult Teréziához:
– Terka, Terka, miért is nem én vagyok az a csunya parasztasszony, a ki
ételt visz most az utczán és miért nem az én Gyurim az, a ki valami
asztag tövében éhesen, fáradtan várja: mikor látszik már a piros
fejkendőm?
A cseléd megvigasztalta; olyan könnyű volt megvigasztalni, olyan kedves,
tanulatlan lélek volt, hogy csak a jóban tudott hinni. El lehetett
bolondítani mesével, hallgatta volna folyton.
Az öreg Terka nem fogyott ki soha, tudott mindent. Olyanokat, a miktől
sirni lehetett a más baján, és ez a legvigasztalóbb, mert ez alatt a
maga baját felejti el az ember. Olyan jóizűket sirtak együtt, az
asszonykának ezenközben alig tünt fel, hogy most már sokkal többet kell
feküdnie, még rekedtebben beszél, a férje alig érti már, a mikor
édeskedő szóval fordúl hozzá; csak Terka tudja mindig, hogy mit akar, mi
jót főzzön most, mit meséljen el, Szent Genovéva történetét, vagy azt a
nagyon vidám verset, mely igy kezdődik:
„Porka havak hulladoznak
De hó reme roma.“
Nagyon a kedvére tudott tenni, csak a kis lányát, a ki itt élt vele a
konyhán, nem eresztette be hozzája; ő maga ott bóbiskolt ágya előtt
éjszakának idején is, olvasóját morzsolgatván, bár asszonykája betegsége
alatt az érdemleges imádságot elmondta helyette a templomban barátnéja,
Bordás Marcsó, a cselédhurczoló. Mégis, a jó Isten érdekében meg tett
itt is, a mit tudott; imádkoztatta az asszonykát is, a mikor az nem
tudott aludni, sőt gyöngédsége daczára figyelmeztette egyszer-egyszer a
halálra is.
– Asszonykám, ébren van-e, hallja-e? Hol kivánna maga nyugodni, ha
egyszer meghalt? Nem azért kérdem, mintha azt gondolnám; nem adja ő
szent felsége azt olyan könnyen maguknak, a kik fiatalok. De jó azt az
embernek tisztán tudnia a maga lelkében.
Klári kémlelődve nézett a cseléd piros arczába, de csakhamar
megnyugodott.
– Tudja Dókám, – mert igy hivta mindenki Tóth Teréziát – tegyenek engem
addig a nagyapa kriptájába odahaza, Fedémesen, aztán építsenek egy
másikat nekem a jávorfák alá.
– Tudom, tudom, lelkem. A mikor kis lány volt, akkor is szeretett
arrafelé játszani; szép, sárga virágok voltak ottan. Én meg az öreg
nagyanyja libáit legeltettem még arra pesztra koromban. Akkor nem is
volt még az temető, de azóta nagyon halnak ezek a falusiak is…
Csak megint a halottakról beszélgettek az álmatlan éjszakákon; a cseléd
minduntalan visszatért erre a tárgyra, mely őt jobban érdekelte, mint az
élő világ. Hogy halt meg az asszonyka anyja, hogyan pusztult ki az egész
család – java részét nem is ismerte Klárika már – mint maradtak csak
ketten az öcscsével?
– Az jussolna maga után lelkem, ha meghalna? – kérdé hirtelen.
Klárika mosolyogva nemet intett a kis, sápadt fejével.
– A mi az enyém, az Gyurimé, minden!
Dóka Terka akart valamit mondani, de csengettek, ki kellett szaladnia,
hogy kinyissa a kaput. Az úr jött haza, kimelegedve, hátracsapott
kalappal, egy kis szózatos kedvvel, de a ház levegője, a cseléd morczos
képe azonnal kijózanította.
– Hogy van az asszony, aludt már? – kérdé szinte alázatosan.
Terka mérgesen csapta be utána a kaput és egyenesen rátámadt:
– Hát most kell hazajönni a tekintetes urnak? Hát nem tudja bevárni, a
mig magától behunyja szemeit. Csak erővel akarja befogni a tekintetes
úr. Már ha másért nem, azért, a mit jussol utána, lehetne hozzá több
jósággal…
Ettől fogva csakugyan több gyöngédséggel volt Zsoboki a beteg asszonyka
iránt. Mellé ült, meg-megsimogatta, egyszer-egyszer megcsókolta a haját.
Igérte neki, hogy elviszi fürdőre, csak felkelhessen az ágyból. Éjjel is
benézett hozzá, ha a nagy köhögési rohamban hallotta a fuldokló hangját:
– Gyurim, Gyurim, ne hagyj! Néha elég volt, ha kezét a beteg homlokára
tette és az mindjárt kevesebbet szenvedett. De végre is, dolgai voltak,
naponkint alig lehetett vele egy-két órát. Az asszony egyedül maradt
Terkával, hallgatta a meséket, a titokzatos beszédeket a különös és
tiszteletteljes halálról. Olykor beült hozzájuk egy-két szóra Bordás
Marcsó is, hozott egy kis gyümölcsöt, némi hirt a városból, a
parochiáról. Egyszer oszt’ közöttük termett Kati, egy szent életü nagy
paraszt leány, a ki tizenhat éve köhécselt már a szomszéd portán és
most, hogy baja rosszabbra fordult, eljött kérni egy kis kávét. A két
paraszt-asszony behivta a beteg-szobába, hadd beszéljen szent
történeteket.
Az utolsó hetek igy teltek el a fantasztikus társaságban, melyben
mindenki igen nagy véleménynyel volt a nagyon is különös halálról. Csak
az előleges kinokat szidta Dóka Teréz, a mire Kati megjegyezte:
– Ha szűz Mária úgy akarja, teljék benne ő szent kedve!
Zsoboki Klára bólintott rá a fejével és visszafojtotta jajait, különösen
éjszaka, a mikor a szomszédos szobában feküdt könnyű álmú ura.
Odafordult a cselédhez:
– Meg fog unni, ha aludni sem hagyom. Adjon valami csillapítót innom,
Dókam, maga az én anyám. Nincsen nekem, maga az enyém, csókoljon meg,
Dókám!
Az utolsó héten – gyümölcsérő szeptember volt – végkép belekapaszkodott
a kis parasztasszonyba. Nem tudott nélküle ellenni egy pillanatra sem.
Ott muszájt lenni akkor is, a mikor az orvos rábeszélésére végrendeletet
irt az ura javára. Komor arczczal fordult el, a mikor felolvasták a
testamentumot; csak akkor pillantott feléjük, a mikor a jegyző ahhoz a
részhez ért: Összes ruháimat hagyom Tóth Teréziának. Arcza egy kissé
földerült, megcsókolta asszonykája kezét és némi hálával nézett a férj
felé, a ki igazán szivéből könyezett e pillanatban.
Hát csókolja meg legalább! – sugta feléje a cseléd.
A férj elhalványodva hajolt le a feleségéhez és hirtelen csókot nyomott
ajkára. Az meg magához ölelte hosszan, perczekig, el sem akarta engedni
többé: de karjai lehanyatlottak, nem tudott ölelni már, még csak egy
napja volt hátra. Könnyen mult el az utolsó huszonnégy óra. Nappal aludt
Klárika, estefelé megkérte az urát, olvasson valamit, szereti hallani a
hangját. Éjfélkor, a mikor már mindenki elcsendesedett és csak Terka
dudolta a szentkúti énekeket, egyszerre enni kért. A cseléd kiment a
kamrába s a mikorra visszajött: asszonykája ott feküdt megmerevedve.
*
Tóth Terézia magára maradt a gazdájával. Szivesen maradt a portán, mert
a fizetését fölemelték egy forinttal, és apró jószágot is tarthatott.
Legelsőbb is nagy rendet csinált a házban. Kisurolt, kiégetett mindent,
a mihez az asszonyka valaha csak hozzáért. Egy pár hét mulva trakták
voltak az özvegy ember házában. Terka sütött, főzött, egészen vidám
volt. Csak este ne lett volna soha. Az eperfa olyan csunya árnyékot
vetett az udvaron. Bólongat, beszél, valamit mondani akar.
Bordás Marcsó is, Kati is úgy vélték. Marcsó mondá:
– Csak érteni kellene! – Kati folytatta:
– Talán az asszonykánk akar valamit mondani, Dóka!
A cseléd szemébe húzta keszkenőjét.
– Az bizony lehet. A mikor első délelőtt feküdt kiterítve, akkor is
szólott hozzám. – Öltöztessen föl Terkám! – mondotta. Felöltöztettem
nagy sebtibe, mindjárt vidám lett az orczája. Addig olyan kegyetlen
volt, egy fájdalom.
Beszaladt a konyhába, lekapta az ételt a rostról és kijövén, folytatá:
– Az a hunczfut ura, hát megforditotta egyszer is, a mig feküdt!
Hajnaltól estélig főzött, mosott az urának nagy szorgossággal, azonban
ha jött az estve, összeült barátnéival, beszélgettek az asszonykáról,
birálták az ura magaviseletét és ki-ki előadta éjszakai álmát. Minden
éjjelen legalább egyikőjök álmodott az asszonykáról: Kati leginkább azt,
hogy megjelent neki és kérte, imádkozzék érette, habár odafent egészen
jó a sora. A cselédhurczolóné leginkább csak futólag látta, két
lánygyerek aludt vele és azok mindjárt felköltötték, ha valami álma
akadt. De Tóth Teréziával valósággal vele volt szüntelenül. Nem hagyta
békén, mindig volt valami kivánsága, egyszer-egyszer nem is könnyen
teljesíthető. Az utolsó kivánsága csakugyan megzavarta az öreg cselédet.
Menten elhivatta Bordásékat és előadta nekik:
– Megint velem volt az asszonykám. Azt mondja: Dókám gyere utánam, rossz
itt magamban. Intett, hivott a kis ujjával. Aztán megint integetett,
hogy maradjak, hanem küldjem előbb a kis urát, az jöjjön hamarabb, de
most mindjárt!
Valamennyien megegyeztek abban, hogy kivánja maga után.
*
A tél elég csendesen telt el. Tóth Terézia járt a hajnali misékre és
azokon könyörgött, hogy a boldogságos szűz Mária teljesítené
megboldogult asszonykájának minden kivánságát. – Tisztára azért
imádkozott, hogy a gazdája elpusztuljon, utána menjen a Klárikának. És
egészen belefáradt a várakozásba, hogy az semmiképp sem akart ágynak
esni. Leste az arczát és reménykedett, ha egyszer-egyszer lankadtnak
látta.
Tavaszszal egészen megvigasztalódott, április elején a gazda egyszerre
leesett lábáról; az orvos úgy vélte, hogy az a baj támadta meg, a mi
feleségét elvitte: gégesorvadás. Csakhogy rövidebb lefolyásúnak látszott
az egész. Zsoboki nagyon is hamar megadta magát a pusztulásnak,
káromkodott, nyögött – félt.
Tóth Terézia ápolta őt is, virrasztott mellette, törülte róla az
izzadságot, és lázasan, türelmetlenül várta a végét. Egész boldog volt
abban a tudatban, hogy ő imádkozta le elmulását, hogy elküldheti
asszonykája után, a hol oszt’ mindétig együtt lesznek, a hová úgy
várják:
– Jön-e már! – izente neki az álmon keresztül; – várom! Megy, megy
asszonykám, várjad! – morogta a cseléd, de magában erősen töprenkedett,
hogy az özvegy olyan sokáig vivódott, egyre húzta, halasztotta a dolgot.
És oly gyáva volt, megrémült, valahányszor köhögési roham fogta el; mint
egy fuldokló gyerek, úgy kapaszkodott belé és kiáltotta: «Vizet, vizet,
Terkám!» Egy éjjelen hiába kiabált. A cseléd ott állott közel ágyához,
reszkető lábai a földbe gyökereztek, szemei villogtak a sötétben, a mint
rámeredt a fuldokló, könyörgő, kétségbeesett betegre. Hagyta, hadd
pusztuljon el, segedelem nélkül, menjen gyorsan… arra az ismeretlen
portára, a hol bizonynyal rozmaring-koszorúval a fején, fehér ruhában
várja az elhagyatott, halovány kis párja.
*
Tóth Terézia fekete keszkenőjét a szemébe húzva, ment a gazdája
koporsója után és sirt édesen, keservesen, – boldogan.