A kályha mellett ült a négy fiatal ember, kettő czilinderrel a fején;
krumplit sütöttek.
– Jó volna egy kis szalonnát pirítani! – mondá Vratarits Titusz.
– Büdös lesz a szénen; fára pedig «pénz nincs van!» – jelentette ki Kohn
Herman, a ki a fa-pénzt – mely nem volt – kezelni szokta.
Meg kellett elégedniök a krumplival. Nem is békétlenkedtek, ez az itthon
való vacsorázás, a vizes kolompér serczegése a sütőben: családias
idillikus, falusi hangulatot keltett a négy fiatal emberben, a kik egy
községből kerültek ebbe a rettentő nagy városba. Ebbe a gazdag
Budapestbe, holott az ő nagy szegénységük úgy eltünt, mint négy csepp
esőviz a Dunában.
– Almát is lehetne enni, sütni! – szólt Bazsó és fitymáló duhajsággal
húzta a szemére fényes czilinderét.
Vratarits mosolygott:
– Edd meg!
Megvetéssel tekintettek a szoba sarkában pirosló, részint már érett
alma-rakásra. Teli voltak almával e télen, azt reggeliztek, azt
uzsonnáltak. Úgy érezték, hogy kicsirázik, fává, egész almaerdővé nő már
bennük. Soh’se fogytak ki belőle, a Herman anyja, a ki gyümölcsös kofa
volt Gyöngyösön, minden héten küldött egy kosárral, de a postabért nem
fizette meg érte; iszonyu volt kikeríteni, Herman gyöngyöket izzadt, de
a világért sem engedte, hogy visszaküldjék. Ez az alma éltette, de
egyszersmind tönkre tette őket. Csak arra volt nagyon jó, hogy a
tekintélyöket emelte a Mária-utczai lakás háziasszonya előtt. (Közvetve,
gyermekei által.)
– Holnap ki fogom vetni ezeket az almákat! – jelentette ki Vratarits,
elkedvetlenedve azon, hogy a krumpli nem akart puhulni. Jisbi Bénob, a
negyedik fiatal ember, a nagyevő már igy rágcsálta, félnyersen. Éhesek
voltak mindannyian és egy kissé irigykedve néztek Kohnra, a ki, mint
rendesen, öt krajczárért groji sajtot hozatott. Muszájt sajtot ennie
vacsorára, különben nem tudott aludni az éjjel. Kultusz, gyógyszer és
legnagyobb delikatesz volt neki az a kis darab sárga étel. Hogy ette! jó
Isten, hogyan ette! Előbb ünnepélyesen megszagolta. Aztán megszagolta a
papirost, melyben hozták. (Egyáltalán mindent megszagolt, a mihez
hozzányult.) Aztán elolvasta a papiros tartalmát. Leginkább végrehajtási
kérvények, árverési végzések voltak azok. Igen gyakran, sőt tüneményesen
gyakran szólottak egy Naszt Bernát nevü alperesről, a ki ezen a néven –
ismeretlenül – alak lett köztük, barátjuk, rokonuk… szerették… Egy óra
hosszáig is eltartott, a mig az orvosnövendék bonczoló késével fölszelte
és megette a grojit. És a másik három, szakállas, bajuszos legény,
sokszor kisértésben volt az iránt, hogy kérjenek tőle, mint kis gyerek
korukban:
– Adjál! Jól van, nem adsz, megbánod!
Valamennyi szegényebb volt nála. Bazsó Gézának volt ugyan egy tanitványa
és fényes ebéd-kosztja azért, de egyéb semmi. Ha abból a pompás ebédből
el lehetett volna tenni vacsorára! Ez okon valami készítendő
bádogzsezsebet emlegetett, de sütemények elsanzsirozásánál soha sem
vitte többre. Azon is rajtavesztett egyszer. Az asszony rászólt:
– Mit csinál? kérem.
– Pardon… tévedés!
Vrataritsnak is voltak leczkéi kezdetben. De folyton kurizált az
asszonyoknak és mert feltünő nagy és szép férfiu volt, a férjek
bizalmatlanok lettek iránta és egy időponton túl, mintha összebeszéltek
volna ellene: nem kapott állást. (Egy szakácsnét tanitott irásra, de ezt
titkolta.) Operáló doktorok elvitték magukkal néha segiteni, iszonyú
ereje volt, egy nyomással megzsibbasztotta a beteget. Igy keresett néha
egy pár forintot.
Jisbi Bénob sem volt szerencsésebb. Jisbi Bénob, helyesebben Braun
Sándor, a kit esetlen nagy csontjai miatt neveztek el a bibliabeli
filiszteus nevén, egy csudálatos, makacs meggyőződésének volt az
áldozata. Úgy vélte, hogy a gyermekeket eldiszteleniti a fül és
minduntalan, mindegyik tanitványáét le akarta szakítani. Verte a
gyermekeket s e miatt nem volt maradása sehol. Végre is abbahagyta a
tanitást, meg a nevelést és egy katona-szabó könyvét vezette, leveleit
irta. Valamennyiök közt ő volt a legszegényebb, mert a havi huszonöt
forintjából ötöt el kellett küldeni az apjának, egy igen öreg zsidónak,
a ki egyedül élt a mátraalji faluban. A szőlők alatt volt egy kis
viskója és két kecskéje. Ezeket legeltette, ezekből élt és abból a
pénzből, a mit Jisbi küldött. A mióta csak emlékeztek ketten, mindig a
fiu tartotta az apját. És az emberarczú kecskék. Ezen az okon a másik
három fiatal ember «kecskének» is hivta Bénobot. Nem igen volt
tekintélye, enni is ő kapott utoljára. Természetesnek találta ezt, de
azért senki sem tilthatta meg neki, hogy vacsora után meg ne legyen
elégedve.
Átlag elég jókedvüek valának mindannyian. Meggyujtották a lámpát,
előszedték a könyveket. Egy évet járt mind a négy orvosnövendék, bizvást
tanulhattak egy könyvből. Hermus olvasta fel a szöveget, a többiek utána
duruzsolták. Legelsőbb is az anatomiai leczkéket vették át, kinozván
magukat az izmok neveinek és hová való tapadásának beemlézésével. Egy
kis bajjal ment ez a dolog; Vratarits szidta Kohnt:
– Már megint magadnak tanulsz?
Egy kis antiszemita vita támadt; nem első és nem utolsó e helyen. Bazsó,
lutheránus ember, tényleg érzett valami kis gyülölséget a zsidóság
ellen. Vratarits viszont a tréfás antiszemitizmusnak volt barátja. Ez a
fajra, vagy a vallásra vonatkozó kis czédulát ragasztott titkon a fiuk
kalapjába. Vallásügyi vitákban is fölhevültek nem egyszer. Ezeket
csaknem mindig Jisbi Bénob döntötte el, egyszerűen azzal szakítván félbe
a vitát, hogy nagy, vörös, szőrös öklével mindenkit összetör: zsidókat
és nem-zsidókat. Egyébképpen olyan barátságban voltak, hogy alkalomadtán
embert is tudtak volna egymásért ölni. Ebben a szűk szobában, egymáshoz
szorúlva, közös emlékekkel, egy czél által, egyképpen meleg, jó és
ártatlan szivvel: hogy is ne ölelkeztek volna össze? A nagy és gazdag
városból alig ismertek egy-egy kis részt, annak erkölcseiből csak a
köcsög-kalap jutott ki nekik; hiába éltek itt a fővárosban már a
negyedik éve: falusiak maradtak.
Nem tudtak egész éjjel fenmaradni, hiába közeledett a szigorlat,
mindhiába dörzsölték a szemeiket. Tizenkét óra után eloltották a lámpást
és lefeküdtek sorjában egymás mellé. Az ágyba Jisbi Bénob feküdt, ő
rajta volt a sor. Egy kissé pipáztak, egy keveset beszélgettek régi
gimnáziumbeli tanáraikról. Valamelyik utánozta az egyiket, azon nevettek
egy sort, aztán elhallgattak.
Vratarits tette magát, hogy horkol, de csak boszantani akarta a többit,
nem aludt sem ő, sem a másik három. A rossz szénnek most jutott eszébe
felgyúlni, felgyúlt s világitott. A házmester csengetyűje minduntalan
szólott, az ablak alatt meg a kovácslegények cziczáztak a cselédekkel.
Aztán azt sem tudták, honnan vesznek a szigorlatra pénzt. Egyik hazudta
a másiknak, hogy van, és nem volt egyiknek sem.
– Az ördög vigye ezt az életet, – szólalt meg Bazsó – beállok kelnernek.
Nem feleltek rája, azzal hagyták helyben. Herman reflektált rá csak
később:
– Valakit meg kéne ölni.
– Kutyák, nincs pénzetek a vizsgára! – jegyezte meg Vratarits.
– Hát neked van? – kérdezték egyszerre hárman is.
– Nincs.
– Mi lesz veletek? – szólt álmatagon Jisbi. Nevettek; hanem hamarosan
hozzátette: és velem!
Itt megálltak. Mindnyájukból kitört az elégedetlenség étrendjük ellen.
Bazsó a hygiene szempontjából itélte el az egészet. Vratarits
letorkolta:
– Éhezünk, az igaz, mint a kolozsvári ebek.
Régen uzoválták, most kezdték észrevenni. Különösen a vasárnap délutánok
borzasztóak; nem menni sehová. Minden ünnepnapon eljön egy
gyógyszerész-hallgató, elhozza a hegedüjét, Hermus megszagolja a
gyantát, aztán mulatnak. Iszonyú.
Felültek az ágyban; meggyujtották a lámpát.
– Mit kéne tenni? – kérdé Jisbi.
– Lopni! – szólt az egyik.
– Eladni magunkat! – mondá Kohn, de megbánta, mert kinevették, hogy ő az
összetöpörödött kis figurájával el akarja magát adni előre – férjnek.
Mégis csak megmaradtak ennél a thémánál. Szerfölött érdekelte őket, hogy
vannak előrelátó apák, kik fiatal orvosnövendékeket kitanittatnak a
költségükön – a leányaik számára. Mindnyájan tudtak ilyen esetekről, e
fajta szerződésről. A fiatal ember eljegyzi a leányt, aztán pénzt kap a
rigorozumokra, meg arra a mi kell. Ehetik, ihatik, még egy-egy olcsó
szeretőt is tarthat.
– Nem is olyan rossz! – jegyezte meg István. Lásd Bénob, te megtehetnéd.
Aztán kitarthatnál bennünket.
Egészen fölélénkültek. Beszélgettek mindaddig, a mig csak tartott a
lámpásban a bél. Elfogyott, hajnal lett, elaludtak.
Az azután következő napok rosszabbul teltek, mint az előbbiek.
Fölfedezték a maguk nyomoruságát, fölmérték, lerajzolták, a képe ott
volt előttük folyton. A hónap vége is elkövetkezék, uj szállitmány alma
is érkezett…
Jisbi Bénob sok drága eledelekkel érkezett meg egy napon. A kovács-inas
két butellia bort hozott utána.
Iszonyuan befütöttek a pléhkályhába.
Javában étkeztek már, a mikor valamelyiknek eszébe jutott megkérdezni:
– Hol loptad a pénzt, Sándor?
Mutató ujját – olyan volt, mint egy lécz – fölemelve, Bénob szólt:
– Titok, roppant titok!
Nagyon kiváncsiak voltak a titokra, mely olyan pompásan eresztett, hogy
nem igen voltak szükségben többé. Hermus dupla sajtot ehetett, sőt a
többiek is vacsorálhattak, habár csak otthon, papirról. A két keresztény
néha – leginkább a képes ujságok kedvéért – elment valami belvárosi
kávéházba és valami könnyü eledellel élt, a miért oszt’ nem tudott
aludni egyikőjük sem. Ilyenkor felköltötték Jisbit, a ki szintén
általjában könnyü álmu volt egy idő óta. Kártyáztak hármasban,
fölirásra, elnyertek egymástól vagy egy pár százezer forintot, nevettek,
lármáztak, veszekedtek, mig Hermus álmában fölmászott az üresen hagyott
ágyba és ott folytatta álmát, felelvén gymnáziumbeli tanárjának:
– «Vade me liber, ibis in urbem…»
Megakadt, öreg arcza, fényes, nagy, szinte kopaszodó homloka is
elhalványodott. Mintha a tanár rárivalt volna. Kétségbeesve nyögte az
«urbem»-et, nem tudta tovább.
A fiuk megszokták már, hogy álmában hangosan bajlódott a fehér papokkal.
Nem is vetettek rá ügyet. Nappal boszantották egy kissé, ámbátor mindent
elnéztek neki. Különösen Jisbi szerette nagyon, egyszer egy egész
partiturát hozott neki. Hermus majd megbolondult örömében, százszor is
megszagolta a hangjegyeket, aztán nyomban lefeküdt az ágyra és fütyölve
olvasta az operát.
Sőt egyszer jegyet is hozott neki az opera szinházba. «Kapta.»
Össze-vissza forgatták a jegyet, Hermus félt, hogy kilökik vele, nem
érvényes. De beeresztették, ott volt véges-végig, először életében. Nem
lehetett vele beszélni, a mikor hazajött. Csak a Jisbi vállát,
feje-búbját ütögette hálásan.
– Te, te, – mondá – még egyszer bezárnak valamennyiünket!
A másik kettő is gyanakodva nézett Bénobra. Az meg egyszerre
elszomorodott.
– Miért? – kérdé.
– A jegy… a pénz… a vacsorák.
Mindnyájukat elkedvetlenitette ez a jólét, melyet társuk titkos módon
szerzett meg nekik. Vratarits a lehorgasztott fejét vakarta:
– Csak azt mondd meg, hogy nem valami becstelenség…
– Ahogy felfogjuk a dolgot! – mondá Jisbi nevetve és elpirulva.
Megrémültek, faggatták, végre is megnyugtatta őket.
– Egy kis kölcsön, egy megbolondult rokonomtól, ne féljetek.
– Szamarak! – tette hozzá később igaz haraggal.
Ez a hang megnyugtatta őket egy kissé. Kevesebbet spionkodtak utána,
egyszer éjjel mégis meglesték. Későn jött haza, izgatott és szótlan
volt, hamar lefeküdt és valamit tett a párnája alá.
Nem aludt el egyikéjük sem, visszafojtott lélekzettel várták, mi lesz.
Jisbi Bénob éjfél felé felült ágyán és hallgatódzott. Aztán párnája alól
kivette az ismeretlen tárgyat, meggyujtott egy gyufát, annak a világánál
nézte. A fiuk a paplan alól sunyin lesték, hogyan élénkültek meg
savószinű szemei, mint szikráznak, majd mint telnek meg könynyel, a mint
az ismeretlen tárgyat – az arczképet nézi. Most meg – ni! – küzködik
magával, hogy mit tegyen, végre is az ajkához viszi… megcsókolja.
Bazsó paplana alatt nem tudott elfojtani egy rövid vihogást. Bénob
elordítá magát.
– Gazemberek! És hamarosan párnája alá akarta rejteni a fotografiát. De
késő volt, Hermus rávetette magát, mint egy macska, megfogta kezeit.
– Megöllek! – kiáltotta Bénob, lelökve magáról, de abban a pillanatban
Vratarits ott térdelt a lábain. Bazsó meg lámpát gyujtott. Egy kissé
megrettentek, Jisbi nem vette tréfára a dolgot, szemei vérben forogtak,
az erek kidagadtak hosszú nyakán!
Egyre-másra dobálta le a fiukat magáról, ökölcsapásokat osztott fejre,
mellre, jobbra, balra. A Bazsó foghúsa már vérzett és ez dühbe borította
őket, megint csak rámásztak, hogy elvegyék tőle az arczképet. Nevettek,
káromkodtak, kiabáltak:
– Mutassad… megmutasd!… Lássuk a donnát.
Kimerült végre is. Egész testében elhalva, ajakát véresre harapva,
meztelen szőrös mellével ugy feküdt ott, mint egy legyőzött, szomorú
faun. Az arczkép kihullott a kezéből a földre. Diadallal vették föl a
fiuk és odavitték a lámpáshoz. Tartották egyszerre mind a hárman. Az
első pillanatban meg voltak lepetve.
Egy gyönyörű szőke leányzó ragyogott rájuk a fekete arczképről. Az
egyszinű fotografia ezer szint játszott az éjben előttük. A kicsiny,
finom arcz vakító fehér volt.
Világos-szőke, puha hajerdő vetett rá rózsaszinű árnyat. A nagy, világos
szemekből a túlvilági élet sejtelmes képei sugárzottak ki. Valami
csodálatos jóság, átszellemültség, különös, a sugárnál fényesebb, a
fehérnél fehérebb fényt vetett az arczra. Csak ajkai körül, állán ült
valami szomorú komolyság.
A legyőzött tehetetlen ember kérőleg, szomorúan nézett feléjük, mint egy
kutya, a mikor ütni akarják.
– Ne félj, Jisbi, nem eszszük meg! – mondá Vratarits, egészen
ellágyulva. Megfordították az arczképet, Herman olvasta, a mi a hátára
volt irva: «Sándoromnak, az enyémnek. Ida.»
Két fiu komoly maradt. Bazsó vinnyogott egy kissé: «Hm, hm, haj, hó!»
Csendesen nézték ujra az arczképet. Közelebb vitték a lámpáshoz és a
mint nézték, nézték, az ábrándos, vakító fej körül meglátták az egy
kissé elfödött, de azért egészen jól látható púpot.
– Egy púpos leány! – ordított föl, mint egy vad ember, Hermus.
Egyszerre röhögték el magukat.
– Adjátok ide! – szólt Jisbi Bénob, csendesen.
Vratarits odaadta neki, elhallgattak, el is szomorodtak egy kissé.
Vratarits egészen elkedvetlenedett:
– Ez úgy látszik, egészen komolyan veszi a dolgot, ezt az izét. Kár volt
bántani.
Azon igyekeztek, hogy kibékítsék. Könnyen ment, tulajdonképpen nem is
haragudott rájuk.
– Az ember fiatalember; – mondá. Én is úgy tettem volna.
Nem zavarta semmi a régi barátságot. Vidáman éltek, az almát eladták,
meg nem ették. Aztán egész biztosra tanulhattak, Jisbi kijelentette,
hogy a rigorozumpénzek meg lesznek a kellő időre. Ő ád nekik kölcsön,
megadják, ha orvosokká lesznek, megházasodnak. Nagyon szivesen
belenyugodtak ebbe a propoziczióba, csak Vrataritsnak voltak aggályai,
igyekezett négyszemközt beszélni Jisbivel.
– Te Sándor, mondá, a mikor végre előfoghatta – mije vagy te annak a
szép kis púpos lánynak?
– Én?
– Te, te, nem is én. Kitart? Izé, hogy is mondjam, az tart ki bennünket?
Jisbi elhalványodott, még a nagy, rozsdás foltok is eltüntek arczáról.
Kapkodott a levegő, a szó után. Végre is nagy erélyesen vágta vissza:
– Ostoba beszéd, egy ilyen leánynak nincs szüksége arra, hogy kitartson
valakit!
– Nem is ő… hanem az apja!
– Képtelenség, ez belehalna, ha megtudná!
– No, nem kell azt megtudnia.
– De tudnám én! Egy lánynyal, a kit nem szeretek, azzal megtenném, nincs
abban semmi. Későbben kapja, korábban kapja az ember a hozományt. Te is
ilyen bolond vagy, hogy adsz az ilyesmire valamit? Hanem ezzel a
lánynyal, ez más, megvetném magamat, szembeköpném magamat a tükörből…
Nagyon erélyesen beszélt, de a végén nagyon is elcsendesedett. Dörzsölve
rángatta a nagy orrát, laposakat pislantott barátja felé:
– Titusz, – mondá csendesen – hát csakugyan úgy meglátszik _az_ az
arczképen is?
– Az bizony meglátszik, öreg; de nem baj; kinek mi köze hozzá?
Sokáig sétáltak ez estén. Ittak egy kis borókát is, a mitől Jisbi még
szomorúbb lett. Egész estén át nem lehetett szavát venni. Igy volt ez
ezután, hol víg volt nagyon, hol egészen szomorú.
– Olyan vagy, mint egy beteg ökör! – mondá Vratarits.
Jisbi mosolygott ezen a hasonlaton. Jóváhagyta. Fejét tenyerére
támasztva, bólintott:
– Olyan vagyok!
– Ki fogunk innen vetni! – enyelgett vele Hermus.
– De hát hogy vizsgáztok akkor? – mondá Jisbi, éppenséggel nem a
szemrehányás hangján. Maga-magának mondta, nem egyszer, többször is:
– Kutyák, hogy vizsgáznak akkor!
Pedig a vizsga és még inkább a vizsgadíj letételének határideje
rohamosan közeledett. Hermus papiroson kiszámította a napokat, az
órákat, a perczeket. Négyszer huszonnégy óra, már csak háromszor…
Iszonyuan tanultak ezen az utolsó napon. Vrataritson szinte dühroham
vett erőt. Csak Jisbi hallgatta szórakozottan a Hermus előadását. Néha
nem ide tartozó megjegyzéseket tett:
– Fiuk, tanuljatok, hogy minél előbb, mennél több hamis visum repertumot
állithassatok ki…
– Az a fő, hogy az a fiu, a kit nemzetek majd, ne legyen koldus-kutya!
Ügyet se vetettek rá. A tanulás, helyesebben a boldogulni akarás láza
befelé terelte látóképességüket. Azt se jegyezték meg valami
különösebben, hogy nem vacsorált otthon. Hanem a mikor reggelre kelve
nem látták fekhelyén, ki-ki megvakarta a feje búbját, a maga szokása
szerint. Vratarits szidta:
– Lump faj a zsidó! – mondá elgondolkozva.
Bazsó megrettent:
– Hátha elkártyázta a _pénzünket!_
Elindulának keresni Jisbit. Sehol semmi nyoma. Meglátogatták a
gyógyszerész-hallgatót, az látta egy órával előbb a tejeldében. De erre
nem lehetett adni, mindig hazudott. Több jellembe vágó hibát tudtak róla
a fiuk, például azt, hogy tudatlan emberek előtt orvos-növendéknek adta
ki magát.
– Jó volna azt a bizonyos Idát kikeresni! – mondá Titusz. Ennek a
Jisbinek alkalmasint baja van ezzel a kis békával.
A maguk nagy próbálatlanságával megkisértették kétszázezer asszony közül
kikeresni ezt az egyet. De az egész városban nem találtak se jó, se
rossz asszonyt, egyetlen egyet sem, a ki ismerte volna Bénobot.
Meghült bennük a vér. Két napja mult már, hogy a nagy filiszteus nem
mutatkozott az almaszagú szobában. Nem tudtak tanulni többé, rakásra
ültek a befütött, de égni nem akaró kályha előtt.
Reggel volt. Hermus félig felöltözve didergett, Bazsó az óráját nézte:
– Két óra az élet; ha addig ki nem guberáljuk a pénzt…
Vratarits Titusz haragosan intett a kezével:
– Egye meg a fene a professzorokat, a vizsgát, az egész életet… Csak ez
a fiu jönne haza, ez a héber, ez a barom, ez a gazember!
A szertelen dühtől megnedvesedtek a szemei. Nem tudott maradni többé egy
ültő helyében, felkelt, leült az irásra szolgáló asztalhoz. Kezébe vette
a tollat és rajzolgatott az itatós papirosra.
Egyszerre letette a tollat. Jisbi valamelyik utolsó napon telefirkálta
az egész papirost. Olvasta először magában, aztán hangosan.
– A Jisbi, nézzétek, teleirta…
– Mit firkált?
– «Úgy iszom a gúnyt, mint a vizet!» «Az a fiu a ki egy hétig napot
evett – el van veszve!» «Királynak lenni jó!» Anatomia, anatomia,
anatomia, anatomia!
Nem értették, mit jelenthetett ez a százszor leirt anatomia. Nyitva
maradt ajakkal hallgatták. Hermus egyre kinézegetett az ablakon. Titusz
folytatta a felolvasást:
– «Mielőtt megláttalak, mielőtt ismertelek, Ida!…»
Verset akart irni. Nincs ott a többi?
– Nincs, csak sok, sok I betü. Meg itt még egy sor: «Biri, Kata adieu!»
– A kecskék. Búcsuzott tőlük! – hebegte Hermus fuldokolva.
Elhallgattak. A szoba megtelt kályhafüsttel, gőzzel. A korom lerakodott
halvány arczaikra. Nem tudtak egymásra nézni, kitekintettek a havas,
néma, elhagyatott udvarra. Hátha egyszerre csak jön, megjelenik, mint
ahogy lóbálódzva szokott roppant nagy lépésekkel, sebesen.
Nem jött. Hermus valahogy föltápászkodott, kinyitotta az ajtót, nyitva
hagyta.
– Mit csinálsz, meg vagy őrülve?!
Csakugyan, mintha meg lett volna őrülve, egy darabig némán állt a
nyitott ajtó előtt, aztán furcsa kézmozdulatot tévén, a levegőnek
susogta:
– Jisbi, aranyos Bénob, Sándor, jere be!
Nem mosolyodtak el azon, a mit cselekedett. Különben is megbánta, leült,
elővette kedves könyvét, a bibliát, kinyitotta találomra és olvasott,
mint ahogy rendesen szokott, hangosan:
«_Sokkal inkább nem hallgat meg, ha azt mondod: Isten nem viselsz én rám
gondot! Az itélet azért legyen ő előtte, és reménységed vegyed ő benne.
Most pedig mivelhogy ezt nem miveled…_»
Hangja elfult, nem tudott olvasni.
– Tovább, olvassad tovább!
Könyes szemmel, kibicsakló hangon, kapkodva folytatta:
– «_Várj még egy kevéssé, megmutatom néked az igazat; mert még vagynak
az Istennek mentésére való beszédim!_»
Dühösen csapta be a nagy fekete könyvet, anélkül, hogy lapjait
megszagolta volna. Fölmászott az ágyra, összekuczorodott. Vratarits
odalapította arczát a fagyos ablakhoz, a koromtól piszkos, a könytől
nedves volt a képe, mint egy porban játszó síró gyereké.
– Nem látok – szólalt meg egyszerre. Nem látok, gyertek csak! Jisbi
Bénob másik két barátja is odaállott az ablakhoz. Lenéztek az udvarra.
A házmesterrel jött fölfelé a klinika szolgája. Mit keres ez itt?
kérdezték maguktól egy pillanatra. Aztán nem kérdezték többé,
meggémberedve várták, mint jön mind-mind közelebb a sötétzöld ruhás,
ezüst-zsinóros ember, azon a havas nyomon, a hol Jisbi Bénob lóbálódzott
előre hatalmas csontjaival, gyermekre szabott kis télikabátjában még egy
pár nappal előbb – utoljára.
Titusz a küszöbön várta:
– Nos, megtalálták?
– Meg, – mondá a zöldruhás ember, a ki hullákot szokott vásárolni az
egyetem boncztani intézete számára.