Gyermekkoromból megmaradt romantikus mohósággal kaptam bele Roosevelt
Afrikai kóborlásai-nak olvasásába.
Az ex-elnök keletafrikai safari-ra indult, hogy félvad néger törzsek
társaságában, emberevő fenevadak és trópikus viharok közepett próbára
tegye azt a tulajdonságát, melyet nyilván legértékesebbnek tart magában:
a férfiasságát. Az érdeklődéstől némileg izgatottan kikötöttem vele
Mombasában, végigkísértem a koloniális vadasparkon, a southern game
reserve-en, ahol az angolok emberségéből örökös treuga dei védi az
állatokat, meg-megpihentem Nairobiban, a mesés afrikai városkában, ahol
holdvilágos éjszakán vad zebraménes nyerít bele a főutcába és ahol a
szőkehajú miss, ha zongoralecke után biciklijével vigyázatlanul
bekanyarodik az utcasarkon, olykor összeütközik – hopszá – a hím
oroszlánnal.
Roosevelt nagyszerű safari-vezető. A hajdani cowboy, aki egykor amerikai
szerkesztőségek ablaka alatt terelgette a vad ménest, teli van
robinsonos tettvággyal és cooperes kalandszomjjal. Az olvasó élvezettel
követi vadászkirándulásain és vele örül, midőn egy-egy sikerült lövéssel
leteríti a pompás zsákmányt. A vén rinocerosz ott áll mozdulatlanul a
sík lapályon, egy pusztuló állatfaj mogorva penzionistája,
«prehisztorikus gondolatokba merülten» – mondja Roosevelt Kermit.
Roosevelték lőttek már egy tucatot, de ezt is megölik, mert szép szarvat
visel az orrán és az jó lesz otthon a pipázóban. A vén vastagbőrű erős
és bátor, akár a förgeteg, de vaksi és nem tudja kisütni, honnan küldik
beléje a rettenetes acélgolyókat. Kapkodja ostoba fejét, keresi az
alattomos gyilkost, zúzott csontokkal, átlőtt mellel is vitézül
attakiroz, végül féltucat golyóval a testében «gőzsípszerű» üvöltéssel
kileheli nyomorult páráját. Húsz rinoceroszt lőttek.
Ezt az állatot nem kell sajnálni, mert «megtámadja az embert». A zebra,
a selyemszőrű, csikos afrikai vadparipa, nem támadja meg az embert, de
azért egész ménesre valót, éppen huszonkilenc darabot pusztítottak ki
belőle. Ők olykor azért is összezúzzák egy-egy állat gerincét, hogy
kipróbáljanak egy új puskát. Félreértésből is ölnek. Víziló-hímet
keresvén, lelőnek egy csomó nőstényt, mely útjukba kerül. Tizenegy óriás
elefántot lőttek, egész hullahegyet. Eszembe jut, hogy Kipling oly
tisztelettel szokott írni ezekről a különös állatokról, mintha valami
titokzatos erdei vallás papjai volnának. A struccmadarat, mint hasznos
állatot, ma már vad állapotában is kimélik az angolok, az exelnökkel
szemben azonban udvarias volt a kormány és ő – mily büszke élvezet! –
két struccot lőhetett a tojással telt fészek felett, melyet az ostoba
madárszülők semmiképpen sem akartak elhagyni. A karcsú, fényesszőrű
antilopfalkák olyan kecsesen és könnyedén ugrándoznak néhányszáz
méternyire a Roosevelt táborától, mint a fiatal leányok; a vadászok
üstökén fogják a jószerencsét és százszámra lövöldözik őket és
alkalmasint százakra rúg azok száma, melyek Bvama Makuba (így nevezik
Rooseveltet a feketék) golyójával a csontjaikban elvonulnak meghalni a
távoli bozótokba. Az urak nagy kedvvel lövöldözik a tanya fáin
suhanckodó majmokat is. A Winchester csattan és a fürge állat
gyermekvisítással, parányi kezét véres sebére szorítva, zuhan le a
magasból. Kermit úrfi kisütötte, hogy a csita-gépárd a világ leggyorsabb
lábú futója, a lélekzete azonban hamar elfullad. Ezentúl lóháton kergeti
az állatot és csak akkor lövi le, mikor a csita szakadozó tüdővel,
lélekzet nélkül, tehetetlenül lapul meg a gyöpön. Ők mindenféle állatra
vadásznak, legyen az ragadozó, vagy ártatlan, hím vagy nőstény, sőt
külön expediciót indítanak kicsi elefántborjúk ellen, hogy kitömessék
azokat nem tudom melyik múzeum számára. Hajnalban nyeregbe ülnek,
alkonyatig egyre dörren a puskájuk. Este a vértől mámorosan térnek a
tanyára, ahol a mészárlástól az őrjöngésig felizgatott feketék üvöltő
diadalénekkel fogadják őket. Másnap újból kezdik. Apa és fia olykor
feláldozzák éjjeli nyugalmukat is, lámpással mennek ki a sivatagba és ha
a homályban megcsillan a tűz visszfénye valami ugrabugráló kis állat
ostoba és kiváncsi szemében, fejbelövik. Ez kedves és ártatlan mulatság,
ártatlan, mert az éjjeli állatkák nem hordanak magukkal Winchestert,
mint Roosevelték.
Kermit fiával ketten 512 nagyobb vadat lőttek. Ezek között van tizenhét
oroszlán, tizenegy elefánt, húsz orrszarvú, nyolc víziló, huszonkilenc
zebra, kilenc zsiráf, tíz bivaly, tizennégy majom és néhányszáz antilop.
A ludak, kacsák, tyúkfélék és kisebb emlősök nincsenek felvéve a
lajstromba. Most pedig én, Roosevelt Theodor egyik szerény olvasója,
leteszem a könyvet és kijelentem, hogy nekem elég volt. Ez az örökös
vérontás undorító, mert mániákus benyomást tesz. Roosevelték valahogyan
félreértik a vadászat sportját. Nem tudnám megállapítani, hol van a
határ, de kell valami határnak lenni a vadászat férfias sportja és a
tömeges állatgyilkolás között. Tudom, nálunk is ezerszámra lövik az apró
vadat. Ez azonban mégis más. Akik lövik, maguk tenyésztették és a vad
meglehetősen fontos élelmicikk. A nagy vadat azonban főleg a trofeák
kedvéért lövik. Tehát öldöklés az ölés emlékéért. A nagyvad érzelmi
skálája – mert erről szó lehet – átkozottul közel áll már az emberéhez.
Ezek a zebrák, gnuk és antilopok szervezett társaséletet élnek,
szeretnek és gyűlölnek, ismerik a hatalomvágyat, a féltékenységet és a
barátságot. Csontjaiknak, melyeket az acélhegyű golyó összezúz,
véredényeiknek, melyeket széttép, ugyanaz a nevük és az alkatuk, mint az
emberi csontoknak és edényeknek. És a halálra sebzett állat szemében ott
vibrál ugyanaz a rettenetes félelem, mellyel a vérző ember ordítja a
gyilkos szót. Igaz, Rooseveltnek van valami enyhítő körülménye, ő
tudományos intézetek számára gyüjt. Ha azonban az élet szertelen arányú
pusztítása csakugyan tudományos érdek, akkor ez a szomorú és alantas
munka nem sportembernek, hanem pecérnek való, és én nem akarok a tömeges
fojtogatás tanuja lenni. Az igazság az, hogy az urak szórakoznak.
Nyomukban a kék afrikai ég felé bűzlik a megnyúzott, szarvaitól és
fogaitól megfosztott kadáverek hosszú sora, előttük pedig halálos
pánikban, sántítva menekül a nyomorékká lőtt vad. Mert Roosevelt
angol-szász becsületességgel bevallja, hogy néhanapján kegyetlenül
rosszul lőtt. Ha ki is nevetnek a vadászok, én mégis azt kérdezem
magamban, joga van-e hozzá földi anyától lett halandónak, hogy ennyi
életet áldozzon fel a maga szórakozásának? Ennyi virágzó, életkedvben és
szerelemben tüzelő életet? A becsületes undor, melyet érzek, azt mondja,
hogy nincs!
Egyszer aztán, nem tudom már, hogy melyik oroszlánvadászatán, Roosevelt
elnök szembe került Szimba királlyal. Méltó ellenfelek! Az elnök
hatalmas ember, aki több izben az Atlantitól a Csendes óceánig
kótyagossá szónokolta már a választópolgárokat. Szimba három méter
hosszú és két métermázsa súlyú hímoroszlán, Isten kegyelméből való
király, aki az erejét és bátorságát az Úrtól nyerte. Amint megütköztek,
én egyszerre azon vettem észre magamat, hogy egész lelkemmel
királypártivá lettem. A támadó fél az elnök volt. A király ki akart
térni az összeütközés elől, midőn azonban már két golyót kapott, bátran
és haragosan felvette a harcot. «A lövés után az erős, inas bestia az
agár gyorsaságával vágtatott felénk,» – írja Roosevelt. Szó sincs róla,
az elnök derekasan viselkedett, a király azonban még derekasabban, és ha
a fizikai bátorság valóban tiszteletreméltó tulajdonság, akkor Szimba
király volt a nap hőse. Kettőjük közül Rooseveltnek jóval kényelmesebb
volt a helyzete. Kezében volt a nem tudom hány acélgolyóra töltött
Winchesterje, mellette állott Tarlton úr, a fekete földrész egyik
legkeményebb oroszlánölője, mögötte egypár fegyverhordozója a hollandus
tartalék puskával, melynek irtóztató erejű kartácstöltésétől
hanyatt-homlok bukfencezik az óriás orrszarvú is. Szimba egyesegyedül
volt, nem is volt puskája, fegyverei csak a közeliharcra alkalmasak.
Az elnök igényt emelt olvasóinak izgatott rokonszenvére, mivel az
oroszlán veszedelmes és kártékony duvad. Miért kártékony? Hetenként
elfogyaszt átlag egy zebrát, vagy egy antilopot. Mondjuk elfogyaszt
50–60 állatot egy esztendőben. Na, én nem hiszem, hogy akadna Afrikában
oroszlán, mely egész életén keresztül annyi kárt tett volna a
vadállományban, mint tett Roosevelt aránylag rövid vadászkirándulásán.
Erről tehát ne beszéljünk.
Az oroszlán azonban megtámadja és megöli az embert is. Roosevelt pedig
megtámadja és megöli az oroszlánt. Szimba király álláspontja morálisabb,
mondhatnám emberségesebb is, mert ő azért öl, hogy éhségét csillapítsa,
az elnök pedig azért, hogy szórakozzék. Őt nem lehet oroszlánhoz
hasonlítani, legföljebb azokhoz az orvul támadó, kivételes ragadozókhoz,
melyek a puszta vérengzés kedvéért halomra fojtogatják az állatot. Én
tehát, ha nem hallgatok a nepotizmus szavára és ha Rooseveltben nem a
felebarátomat, hanem valamely principium képviselőjét látom, az igazság
és az erkölcs nevében Szimba király mellé állok.
Az igazságnak és az erkölcsnek azonban ezúttal sincs szerencséje. Már
két golyót kapott. Most Tarlton is tüzel. Az elnök letérdepel és
mellbelövi a királyt. A golyó átlövi az oroszlán tüdejét és
szétroncsolja szívének véredényeit. Szinte fejjel a földre zuhan, de
újból talpra szökik és a halállal a szívében közeledik ellensége felé.
De már csak lépésben tud menni. Közbe el-elszédül. Tarlton újból lő és
lapockán találja. Roosevelt is tüzel és szétzúzza a nyakát. Szimba
király meghalt.
«Délkeleten zivatar dübörgött és a vörösen leáldozó napban, mely
mögöttünk tüzelt, a viharfelhők pompás színekben ragyogtak. Később
lehunyt a napvilág, a felhők szétfoszlottak és mialatt mi végigmentünk
az alaktalan sivatagon, magasan felettünk függött a félhold, a tiszta
égen idegenszerű csillagok ragyogtak, a déli kereszt pedig sziporkázva
állott a láthatáron.»
Igy fejezi be Roosevelt az oroszlánkaland elbeszélését. Szimba király
bőrét persze magával vitte, talán lábszőnyeget fog belőle csináltatni
Roosevelt Alicenak. A vörös alkonyi fényben távoli hiénaröhögés
hallatszik, a sivatag egén a félelem és a fájdalom orkánja gigantikus
állatcsorda árnyképeit hajszolja végig. Én pedig nem olvasom tovább ezt
a szép kötésű könyvet.
(1910.)