1.
Jakab dáklikutya volt és a zugligeti rokonaim házában szolgált. A komám
azt állította róla, hogy «ijesztően» okos; ha hinni lehetett volna neki,
akkor egy Szokratesz agyveleje szorult a kutya-koponyába. Engem nem
kedvelt Jakab, de annak egy sajnálatos félreértés volt az oka. Egyszer
ugyanis a gyerekek labdáját kerestem az esővizes kád alatt, és Jakab,
aki ott némely régi csontokat és kemény kenyérhéjakat őrzött, olyasmit
képzelt, hogy én az ő jogos tulajdonára pályázom. Ettől fogva nem
tartott engem korrekt embernek és én sohasem tudtam többé visszahódítani
bizalmát.
Ő különben is pesszimista volt és ez meglátszott a külsején is. Homlokát
állandóan gondterhes ráncokba vonta és mindig olyan levert benyomást
tett, mintha éppen az imént valami lesujtó hírt kapott volna a
tőzsdéről.
2.
Most pedig egy másik kutyáról kell beszélnem, arról a kóbor kuvaszról,
aki a januári nagy fagyok idejében bevette magát az udvaromba. Bármit
próbáltunk is vele, nem tudtuk többé elzavarni; ha tizszer kitettük az
utcára, tizszer visszasompolygott megint. Ha megszorították, akkor
lehasalt a földre és olyan alázattal és megadással nézett föl a
támadójára, mintha azt akarná mondani: agyonüthetsz, de én innen el nem
megyek.
Szürke pulikeverék volt, szeméből csak úgy sugárzott az értelem,
egyébként azonban meglátszott rajta, hogy szörnyen megöklelte a
nyomorúság. Furcsa volt, hogy az én házőrző bundásom, amely pedig az
egész villanegyed legelszántabb verekedője, nem bántotta a betolakodót.
3.
Mi legyen most már avval a döggel? A rendőrőrmester azt ajánlotta,
telefonáljak a gyepmesternek, az majd ellátja a baját. De a kutyának
olyan okos, szomorú szeme volt, – szóval nem telefonáltam. A konyhában
azonban megtiltottam, hogy etessék, mert különben sohasem szabadulunk
már tőle. Nem is tudom, miből élt két hétig a nyomorult pára, mert
sohasem járt kenyér után, hanem éjjel-nappal ott feküdt a küszöbömön,
csendesen, szomorúan és mindig reszketett a hidegtől. Ha valakit
meglátott a háziak közül, akkor hátracsapta a fülét és a fehér fogait
mutatta, de ez nem volt ellenségeskedés, hanem inkább valami furcsa,
kedveskedő vigyorgás. Különben pedig napról-napra girhesebb lett és
erőtlenebb. Ez a dög a fejébe vette, hogy nekem kell őt kimentenem a
kutyagyehennából és az éhségsztrájk fegyverét szegezte a mellemnek…
Én azelőtt nem értettem, mi az éhségsztrájk. Ha valaki önként koplal,
nem az ő privát dolga az? Most megtanultam, hogy nem az ő privát dolga.
Olykor éjjel is eszembe jutott a szomorú szemű szőrpamacs, amely ott
fekszik a küszöbömön és amelynek élete csupa kínlódás és rettegés.
4.
Végül is én adtam be a derekamat. Elhatároztam hogy pártfogásom alá
veszem Bodrit, – a leányok így nevezték el a vendégkutyát – tisztességes
helyet keresek neki, hivatalhoz juttatom, de addig is a bundásnak
osztoznia kell vele a konyhahulladékon.
Meglátogattam a zugligeti atyafiságot. Jakab a kutyaólban feküdt és igen
rosszkedvűen nézett utánam. Nem ugatott meg, de midőn szóltam hozzá,
morogni kezdett, hogy el ne bizzam magamat.
Rokonaim előtt szóba hoztam a négylábú pesszimistát.
– Nem szokott ugatni?
– Emberekre ritkán, inkább csak macskákra.
– Pedig ebben a házban elkelne ám egy jó házőrző!
Most már fölajzottam lantomat és Bodri kutya dicséretét kezdtem zengeni.
Hogy milyen okos, milyen szerény, milyen nagyszerű kutya!
A rokonság jó ideig tartózkodóan viselkedett, midőn azonban észrevették,
hogy az nekem szívügyem, végre is kötélnek állottak. A szobaleány még
aznap átvitte a kutyát a Zugligetbe és Bodri, miután körülszaglászott a
házban és megvakartatta magát minden családtaggal és enni kapott a
konyhában, megértette, hogy mit várnak tőle és rögtön elfoglalta új
hivatalát.
Én az este egy parányival talán nyugodtabb és jobbkedvű voltam, mint
máskor.
5.
Egy hét mulva a villamoson találkoztam a zugligeti hugommal.
– Nos, hogy válik be Bodri?
– Pompás kutya, mindenki szereti, csak az a baj, nem tud megférni
Jakabbal. Képzelje: kiverte Jakabot a házából és most ő alszik benne.
Mulatságosnak találtam Bodri rohamos elszemtelenedését.
Egypár nap mulva a Kossuth Lajos-utcában találkoztunk. Az asszonyka már
messziről nevetett.
– Hogy milyen szemtelen az a Bodri! Most már a kertben sem tűri meg
Jakabot, a szegény dákli napokig csavarog az utcán, már egészen
lesoványodott, annyira fél Bodritól.
Tegnap künn voltam a Zugligetben. Bodri ott feküdt a kutyaól előtt, a
verőfényben süttette a hasát. Jól meghizott, amióta nem láttam.
– És Jakab mester?
Rokonom arca kissé megnyúlt.
– Jakab elveszett. Egy héttel ezelőtt elment hazulról, azóta se láttuk.
Most már nem is bízunk benne, hogy még visszakerüljön.
6.
Alkonyatkor egyedül szoktam sétálni a hosszú fasorban. Néha kóbor
kutyával találkozom és olyankor szegény Jakabra gondolok. Ha még él,
akkor ő is ilyen tétova léptekkel, ilyen gyáván behúzott farkkal,
gondterhes pofával, keserűséggel együgyü kutyaszívében bujdosik az árkok
partján…
Hiszen én jót akartam, kegyelmes és méltóságos uraim, én jót akartam, de
hát nem olyan könnyű dolog ám Gondviselést játszani!
(1924.)