Az égre kérlek, vigyázzatok, nehogy a gyermekek megtudjanak valamit! A
fiú legyen pirospozsgás, összekarmolt arcú kis lator. Legyen mindig
éhes, legyen arcátlan és vad. A leány pedig legyen ugrifüles és fecsegő,
mint a szarka. És egyik se tudjon semmit. Csak éppen köszönni, imádságot
darálni, franciául kotyogni, villával enni és egy kicsit zongorázni. De
azonkívül semmit!
Hallottam egyszer egy kis leányról, egy tudós kis leányról, az
megértette az állatok nyelvét.
Mindenki tudja, hogy azok a kis leányok, akik piros pünkösd hajnalán
születtek, különös titkos tudományokban jártasak. Az ilyen gyermeket
arról lehet megismerni, hogy nem leli kedvét a játékban, hallgatag mint
az egérke és sokat töprenkedik magában. Csodálatos képességei később
kipárolognak a lelkéből. Rendesen aznap, mikor a templomban először
kacsint a legények padja felé. Hogy miért van így, azt magam sem tudom.
Ilyen hallgatag, szomorú, magában járó gyermek volt az én leányom is.
Már meglehetősen nagyocska volt, mikor megösmerte saját csodálatos
képességeit. Néhanapján azelőtt is úgy rémlett neki, mintha a nagy
diófán ugrándozó rigó értelmes szavakat rikoltana feléje; de mivel
testvérei kinevették ilyenekért, elszégyelte magát és nem törődött
többet a dologgal. Egy verőfényes napon azonban, mikor az egész család
szüreten volt és őt házőrzőnek hagyták otthon, lehullott szeméről a
hályog.
A dolog pedig így történt. A kis leány a szobában ült és a hímzésén
dolgozott, közbe pedig szórakozottan hallgatta rab gerlicéjük
turbékolását. Egyszerre leejtette hímzését az ölébe és figyelni kezdett.
Semmi kétség, tisztán megértette, mit turbékol a galamb.
– A párom, a párom! Künn a füzesben, susogó lomb alatt, vár a párom… De
hiába vár! Susogó fák körül száll zengő szárnyon a párom… De hiába
száll! Nem látom már a párom!
– Szegény galamb! – mondta a kis leány, miközben a szeme könnybe lábadt.
Aztán más neszre kezdett figyelni. Az ablak deszkáján papírskatulya
állott – a skatulya a fiúké volt –, abból halk kaparászás hallatszott. A
kis leány kinyitotta a skatulyát és egy gombostűvel átszúrt, nagy
agancsos bogarat látott. Még élt. Lassan mozgatta lábait és kínlódva
cincogott. A kis leány a füléhez tartotta a skatulyát és ekkor tisztán
megértette a haldokló bogár cincogását:
– Fáj!… Fáj!… Nagyon fáj!
A leány majdhogy hangosan el nem sírta magát. Kifutott a szobából, hogy
ne legyen tanuja a bogár kínszenvedésének, az ajtóban azonban pillantása
a rab gerlice kalitkájára esett.
– Rajtad még segíthetek, – mondta.
Egy székre mászva kinyitotta a kalitka ajtaját.
– Szállj el, galamb, szállj a párodhoz, a füzesbe! Fivéreim ugyan engem
meg fognak öklözni, de nem baj!
A gerlice kiszállt a kalitkából, de éppen csak a ház ereszéig tudott
fölvergődni. Ott leült és izgatottan tipegett föl-alá.
– Nem tudok, nem tudok! – turbékolta. – Béna a szárnyam!
– Jaj, a rossz fiúk eltörték a szárnyadat! Most már nem segíthetek
rajtad, – mondta szomorúan a kis leány.
Odakünn a baromfi nagyon izgatottnak látszott. A tyúkok futkostak és
kotkodácsoltak, a kacsák pedig hápogva verdesték a szárnyukat. Nagy
lármájukból ilyenféle kiáltásokat értett meg a kis leány:
– Megfogták? Megfogták? – Melyiket? – A bóbitásat! – Levágták? Levágták?
– El a torkát… Éles késsel elvágták… Elfolyt a vére, piros vére… Szegény
bóbitás! Ma neki, holnap nekünk!
A baromfi később elcsendesedett és bús csoportban ült meg az udvar
sarkában.
A kis leányt irtózat fogta el.
– Meg fogom kérni mamát, ne vágasson le több csirkét! – mondta sírva.
Ekkor hosszú, fájdalmas bőgést hallott az istállóból.
– A tarka tehenünk bőg! – mondta a leány. – Vajjon mi baja?
Félve, nesztelen léptekkel osont az istállóhoz és bedugta fejét az
ajtón. A tehenek mind csendesen kérődztek a jászol mellett, csak a tarka
tehén nézte mereven az ajtót, halálos szomorúsággal a szép barna
szemében. Közbe pedig fájdalmasan bőgött:
– A gyermekemet! Elvitték gyermekemet! Adjátok vissza a gyermekemet!
– Irgalmas Istenem, – kiáltotta a kis leány – hát mégis eladták a kis
borjút a mészárosnak? De én megmentem szegényt! Sietek a mészároshoz!
Letérdepelek előtte, sírva kérem, adja vissza a tarka tehén kis borját…
Azzal esze nélkül szaladni kezdett. Még az udvar végében is hallotta a
bús anya bőgését…
A kapuban meg kellett állapodnia egy percre: éppen téglát fuvaroztak az
udvarra. A nehéz szekér megrekedt a kátyuban és a kocsis káromkodva
csattogtatta ostorát a ló hátán. Lesoványodott, vén, szürke gebe volt.
Hasáról az istráng lekoptatta szőrét, nyakát pedig véresre marták a
bögölyök. Minden erőfeszítése mellett se tudott súlyos terhével
megbirkózni és ekkor fölemelte csontos vén fejét és kétségbeesetten
hörögte:
– Átkozott ember! Átkozott élet!
A mészáros, aki elvitte a borjút, a szomszéd faluban lakott és a kis
leány szaladva vágott neki a réteknek. Egyszerre két nyulat ugratott fel
a szántásból, egy öreget és egy kicsikét.
– Ember jön… szaladj! – biztatta a nagyobbik a fiát, amint dühös
sietséggel elvágtattak.
– Nyulacskák, én nem bántalak! – kiáltotta utánuk a kis leány…
De biz azok rémülten továbbrohantak.
Aztán egy csapat vásott fiúval találkozott, egy sánta ebet kergettek. A
kutya dühösen üvöltözött:
– A házukat őriztem, a gyerekeiket védtem… Koplalás és rúgás volt a
bérem… Hű voltam és engedelmes, most pedig tréfából eltörték a lábamat…
A kis leány szenvedélyes felháborodással vetette magát a fiúk útjába,
hogy megvédje a szegény vén ebet. De a fiúk röhögve félretaszították és
visítva hajszolták tovább az ebet.
A kis leány sírva ült a tarlón. Alig egy órája értette csak az állatok
nyelvét és azóta a gyűlölet, a szenvedés, a kétségbeesés, a félelem
hangjai vérezték meg szívét. A közömbös hangok, amelyeket eddig derült
egykedvűséggel hallgatott, most az egész mindenséget betöltő fájdalmat
panaszolták föl.
Aggódó szülei csak késő este találták meg. Még akkor is ott ült a tarlón
és zavaros dolgokat beszélt. Azt mondta, a borjút vissza kell adni
anyjának, a füzesben pedig meg kell keresni a gerlice párját. A szegény
lovakról is beszélt, meg a vén komondorokról.
A kis leány jó sokáig beteg volt, mikor aztán elhagyta megint ágyát,
kitűnt, hogy végleg elfelejtett mosolyogni.
Azért mondom: vigyázzunk, hogy a gyermekek ne tudjanak többet, mint
szükséges. Elég a francia, a zongora, meg a jó modor.
(1899.)
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Először németül jelent meg.]