A farkaskutya alkonya. – Ebkiállításon voltam és onnan azt a
sziklaszilárd meggyőződést hoztam magammal, hogy a farkaskutyának
befellegzett! Ma még teli van a város vele, mint a nótában
akácfavirággal, olyan csapatosan szaladgál a pesti utcákon, mintha az
orosz puszták farkasai kongresszust tartanának, a kiállításon is annyi
volt a farkasimitátor, mint egykor, Madame Sans-Gêne idejében,
Napoleon-imitátor a párizsi kávéházakban. Nyurga és köpcös, krumpliorrú
és pisze Napoleonok; sárga, szürke, fekete és csíkos ebek; farkasok,
amelyeknek rókafejük, mackóképük vagy hiénapofájuk van; kutyák,
amelyeket, ha nem csóválnák nyájasan a farkukat, maga Brehm sem tudna
megkülönböztetni a pusztai akolbírótól, a Canis Lupus-tól. A kiállító
uraságoknak volt szívük, hogy némelyik díszpéldányért 300.000 koronát is
elkívántak. De mindez nem bizonyít sokat! A csillag is akkor fénylik
legszebben, mikor már hullófélben van és a farkaskutya csillaga bizony
hanyatlóban van.
Az ebtenyésztők nevetnek, de ők csak kutyaszakértők, – ha emberekhez is
értenének, akkor tudnák, mi a farkaskutya tragikuma: túlságosan
fölkapták, divatot csináltak belőle, mint egy Zerkovitz-kupléból. Amiből
pedig felesleg van, az nem érték: ami minden utcasarkon található, az
nem maradhat divat; amit mindenki visel, azt nagyságod nem viselheti.
Kis idő kérdése csak és a mostani farkaskutya-inflációt katasztrofális
bessz fogja követni, meglássa.