Hála Istennek, szárnyra keltek már a kis rigók és ezzel kő esett le a
szívemről. Eddig mindig attól féltem, a szomszédasszony fehér macskája,
a Hüvösvölgy legundorítóbb fészekrablója, mégis elpusztítja őket. Ez a
Flóbert-golyóra megérett bestia, amelyet pedig az úrnője kövérre
hizlalt, tehát nem is mentegetheti magát éhségével, állandóan ott
settenkedett a fenyőfáim tájékán és volt nap, amikor ismételten le
kellett rohannom, ha hallottam a madarak segélykiáltását.
A költő madár vészjelet ad, valahányszor macska közeledik a fészkéhez. A
vészjel egészben véve egyforma az összes madarak között és hasonlít az
élesen kiejtett «csak» szóhoz. Tehát nem valami síránkozó visítás, hanem
a mechanikusan ismétlődő «csak» jelzi a macskát. Aki egyszer megtalálta
az összefüggést a hang és veszedelem között, az nem tud többet nyugodtan
maradni, ha szólítják a madarak.
Jókai Mór egyszer azt beszélte a Svábhegyen, hogy a fülemiléi az
ablakához jönnek jelenteni, valahányszor macska van a kertben. Nem
tartom a dolgot lehetetlennek. Annyit a magam tapasztalataiból is tudok,
hogy a rigók ilyen macskabotrányok alkalmával bennem mindig felismerik a
szövetségesüket. Amint észreveszik, hogy közeledem, csodálatosan
nekibátorodnak, a macska képébe csapnak és engem fokozott lármájukkal
valósággal ráuszítanak az ellenségre.
Engem csak egyszer ültetett fel egy rigó, egy kivételesen fogyatékos
intelligenciájú madár, midőn ok nélkül félreverte a harangokat, a fenyők
alatt békésen alvó dáklikutyám láttára. Biztosan macskának nézte a
jámbort.
A szóbanforgó dákli különben egy ideig érdemeket is szerzett a
madárvédelem terén. Valahányszor felhangzott a vészjel a kertből,
kieresztettem az ajtón, néhány harcias szóval feltüzelvén az ambicióját.
Ő azután repülő fülekkel végigkarikázott a kerten, a felháborodástól
lángolva, hogy a kurta lábaival sohasem tudja utolérni a menekülő
macskát. Hogy, hogy nem, később a macska és a kutya összebarátkoztak és
ha azontúl összetalálkoztak a kertemben, valósággal egymás nyakába
borultak. Én akkor a fészek védelmére körülvettem a fa törzsét valami
rőzsetorlasszal, amely tulajdonképpen a katonák «spanyol lovasának»
plágiuma, egyébként azonban jól bevált.
*
Biztos vagyok benne, az énekes madarak tudják, hol látják őket szívesen.
Én a megtisztelő bizalom jelének veszem és nem is minden önérzet nélkül
emlegetem, hogy az idén megint hét énekes család fészkel a kertemben.
Ezek közt van három rigópár, egy cinege, két rozsdafarkú és egy
vadgerlicepár.
A rigók régi törzsvendégeim, ők a fenyő és a tiszafáim között építik
fészküket, meglepő ügyetlenséggel, amit az ember fel sem tenne ilyen
eszes madárról, úgy hogy minden iskolásfiú és minden macska első
pillantásra megtalálja.
A rozsdafarkúak az idén jelentkeztek első izben. Az egyik pár a
pitvarban lévő elhagyott fecskefészket rekvirálta lakásul, a másik a
veranda függőlámpásának felső vaspajzsán rakott fészket.
A cinegék télvíz idején nagy csapatokban lepik el a hüvösvölgyi
kerteket, tavasszal azonban mindig kivonulnak a hegyekbe. Ezt az egy
párt a fészekodú tartotta itt, amelyben láthatóan jól érzi magát.
Legbüszkébb vagyok a vadgalambjaimra. Azt hiszem, őket a szelíd gerlicék
vonzották ide, amelyek reggeltől estig turbékolnak a verandán. Van a
kertben egy öreg akácfa, annak elmult ősszel levágták egész koronáját,
mire a törzséből olyan sűrűn törtek fel az új hajtások, mint az ecset
sörtéi. Ezek között a sörték között építkeztek, még a legfurfangosabb
macska számára is hozzáférhetetlen helyen.
*
Az énekes madár az anyatermészet egyik legszeretetreméltóbb ötlete.
Budapest környékén feltünően felszaporodott mostanában a számuk és ha a
kültelki kerttulajdonosok, nemkülönben a székesfőváros, mint budapesti
erdőbirtokos, többet törődnének velük, akkor előreláthatóan csakhamar
tömegesen jelentkeznének a városi parkokban és köztereken is.
Hogyan «törődjünk» velük?
A madaraknak két kegyetlen ellenségük van: a téli hideg és az éhinség.
Ha kemény fagy van, és ha magas hó lepi a kerteket és erdőket, úgyhogy
nem tudnak hozzáférni a különféle magvakhoz és a téli álmukat alvó
bábokhoz, akkor nyomorultan elpusztulnak.
Tehát állítsunk fészekodukat és téli etető-helyeket! A fészekodut, ahol
nyáron rendszerint egy-egy párocska szokott tanyázni, télen át
tömegkvártélynak és éjjeli menedékhelynek használják a madarak. Én
megolvastam egyszer, februári alkonyatkor, amint egymás után tizenegy
cinege bujt be ugyanegy fészekoduba. Ami a téli madáretetést illeti: az
énekes madárnak nem kenyérmorzsa, hanem zsíradék kell. Tehát napraforgó
magja, kendermag, szalonna, háj vagy faggyú. Az utóbbit kővéfagyott,
ökölnyi darabokban lehet az etetőhelyre kitenni, a madarak napokig nagy
odaadással kopácsolják és csipegetik.
(1925.)