Hála Istennek, szaporodnak a madarak a főváros környékén. Télen nagy
rajokban járnak az etetőkre az énekesek, főleg a cinegék, tavasszal
pedig visszhangoznak a budai hegyek a rigófüttytől. Tavaszi hajnalon az
ágyamból hallottam a vadgalambot és a kakukot, az éjszakai hangok közül
pedig a fülemüleének annyira megszokott, mint a tücsökcirpelés.
Kertünkben feketerigó, pinty és tengelic fészkel, a baromfiudvaron
pedig, a verebek hangos megbotránkozására, nyáron is kosztra járnak a
pintyek.
Az énekesek hivatalos védelemben részesülnek és ennek már látszik is jó
hatása. Megérdemlik a védelmet az agrárius ország részéről, mert mint
hernyószedők, lepkevadászok és bogárirtók kedves és olcsó napszámosai a
gazdának. Azt hiszem, jó volna, ha a kormány a madárvédelem terén
megtenné az utolsó lépést is, megtiltván, hogy a védelemre jogosult
hazai énekeseket valaki fogságban tartsa. A kanárit és a többi
egzotikust ám zárja kalickába, akinek kedve telik benne; a hazai énekes
azonban legyen szabad, hiszen neki kultúrhivatást kell teljesítenie. Aki
elfogja, az végre is bizonyos esztétikai élvezettől és gazdasági
haszontól fosztja meg embertársait. Pedig amíg piaci ára lesz az
énekes-madárnak, addig mindig akadnak majd madarászok és rabtartók.
Van itt a budai hegyek tövében mindenféle madár. A legjellemzőbb madara
a vidéknek a feketerigó; csak a fecske kevés, talán azért, mert kevés a
lábasjószág és így kevés a légy. Pedig a fecskefészek az eresz alatt a
családi békesség jelképe és ezért mindenképpen kívánatos ékessége a
háznak. Odahaza, a délvidéken, azt tartják, hogy a fészekrakó fecske
messzire elkerüli az olyan házat, ahol perpatvarban élnek az emberek.
Amióta itt lakunk a magunk kunyhójában, tavasszal nagyon várjuk a
fecskéket. Tavaly meg is jelent egy lakáskereső párocska. Nem házi,
hanem füsti fecskék voltak. Először csak egyik keringett az eresz körül
és miután jól körülnézte a házat, elhozta a párját is. Egészen úgy
viselkedtek, mint a lakásnéző házaspár, megnézték a tető alatt a
kombinációba vehető összes helyeket, majd a lugas tetejére telepedtek és
csicseregve tanácskoztak. De aztán furcsa ötletük támadt. Hajnalban
néhányszor bejöttek a nyitott ablakon keresztül a lakásba, egy nap pedig
komolyan készülődni kezdtek, hogy fészket raknak az öltözőszoba
függőlámpása fölé… Mivel azonban ezt a szobát semmiféle gyalogjáró vagy
repülő partájnak nem óhajtjuk átengedni, néhány napig zárva tartottuk az
ablakát. Fecskéink azután szerencsét próbáltak a szomszédságban, ott már
hordták is az építőanyagot a dohányzó-szobába, de mivel onnan is
kitiltották őket, megharagudtak és más vidékre mentek. Abból, hogy
mindenáron szobában akartak lakni, arra következtettünk, hogy hideg
nyarunk lesz – és a fecskejóslat tavaly be is vált.
Az idén megint szó esett a fecskékről, aztán egyszerre, mikor már nem
vártuk őket, nagy késéssel megjöttek. Megint füsti fecskék. Ezúttal a
tornác famennyezetére vetettek szemet; ezt a helyet már tavaly is föl
szerettem volna nekik ajánlani. Rögtön építkezni kezdtek és hamarosan
kitűnt, hogy a fecskék, vagy talán csak az én fecskéim, építőművészete
korántsem tökéletes. Három különböző helyen fogtak bele a munkába, és
mikor a sötét gerendán már ott sárgállott agyagból a fecskeház íves
alaprajza, megint abbahagyták az egészet.
Végül megtalálták a nekik való építőtelket a gerenda és a fal
összeszögellésében és most már serényen folyt a munka. De így is
eltartott majd három hétig. Ezekben a madarakban, hál’ Istennek, nincs
meg a méhek és a hangyák buta és felbőszítő munkafanatizmusa. Csak korán
reggel dolgoznak és késő délután; a nagy hőség idejében csicseregve
hűsölnek az árnyékban. Az anyagot a közeli Ördögárokból szállítják.
Munkaközben viselkedésük szinte ijesztően intelligens. Az egyik egy
darabka agyagot hoz a csőrében. Száz kilométer sebességgel vágtat,
magasan a kémények fölött szállva, aztán merész ívben kanyarodva lecsap
az eresz alá; ha túlerős a lendülete, akkor megint kiszágult az
ablakíven, szűk kört hasít a tornác oszlopa körül és most már fékezve
odaszáll a fészekre és munkának lát. Miközben dolgozik, megjön a másik
is, hosszú szalmaszállal a csőrében. Ilyenkor mindig szólnak egymáshoz
valami moll-hangú, halk csicsergéssel. A szalmahordó, mivel a hely szűk
arra, hogy ketten egyszerre dolgozzanak, köszönés után megint kirepül és
a szalmaszállal a csőrében megtelepedik rendes pihenőhelyükön, a lugas
vasívén. Két perc mulva a vályogvető elkészült a maga dolgával és
átengedi helyét társának. Gyakran megesik, hogy most már a vályogvető ül
a lugasra és megvárja, amíg elkészült a szalmahordó. Aztán együtt
vágtatnak az Ördögárok felé, boldog izgalmukban sivítva, a saját mesés
ügyességükben gyönyörködve.
A füsti fecske azonban nem olyan híres építőművész, mint a házi fecske.
Erős, de meglehetősen kócos, fölül egészen nyitott fészket tapaszt a
tető alá, míg a házi fecske fölül is bezárja a házat és kerek kis ajtón
jár ki-be.
A kész fészket kezdetben csak nappal látogatták a fecskéink, az éjszakát
házon kívül töltötték. Mindenesetre azért, mert lakásuk még nedves volt.
Néhány arasznyira a fészektől nagy villamoslámpa függ; eleinte
megszeppentek, ha hirtelen világítani kezdett a körte, de azután hamar
megszokták. Minket, akik lakótársaik vagyunk, ugyancsak megszoktak már.
Az első napokban, ha kimentem a tornácra, ijedten surrantak ki
fészkükből. Amióta azonban költenek, nemes és mondhatnám megtisztelő
bizalmat mutatnak. Most már abba is belenyugodtak, hogy a két családunk
közösen használja a kerti lugast.
A baromfiudvar felől, a tető bádogcsatornájában, még egy madárcsalád
fészkel: verebek. Az ember lehet akármilyen demokrata, vagy bohém, azért
nem nézheti rosszaló fejcsóválás nélkül ezeknek a züllött háztartását.
Fészküket a vízlevezető csatorna közepébe rakták, alkalmasint abban
bizakodva, hogy az idén talán nem lesz nagy eső. És amilyen szerencséje
van az ilyen népségnek, nem is volt mindaddig, amíg szárnyra nem keltek
kicsinyeik. Hihetetlen lármás és veszekedő nép, olykor úgy
összeverekszik a család, hogy egymást tépázva végiggurulnak a háztetőn.
Olykor órákon át ott ülnek az akácfa tetején és felbőszítő makacssággal
kiáltoznak valamit egymás szemébe. A baromfiudvaron valamennyien úgy
elhíztak, hogy repülésük már csak nehézkes vergődés. Nem is szeretnek
repülni; a legnagyobb élvezetük, ha az udvar porában hempereghetnek.
Fecskéink, mint két fekete zománcos ékkő, némán ott ülnek a lugas
vasrúdján és tudomást se vesznek róluk. És jellemző, nem annyira a
madarakra, mint inkább az emberekre, hogy a fecskékről mindenki úgy
beszél, hogy a mi fecskéink, a verebeknek azonban nem akad gazdájuk.
Pedig a verebek télen is itt lesznek, itt fognak lármázni, tollászkodni
és követelődzni az ablakunk alatt, a fecskék azonban, a mi fecskéink,
messzi Ophir-ország szomjas kék ege alatt, pálmafák ringó lombja fölött
vonják majd titokzatos íveiket.
(1913.)