Én vagyok az az ember, akit fél esztendőn át irigyelni, fél esztendőn át
sajnálni szoktak barátai a lakása miatt. Én ugyanis a kültelken lakom,
kertek közt és elmondhatom: télen pusztán, nyáron paradicsomban az én
lakásom.
Most nyár van, megint én vagyok felül, most élem gyöngyéletem és
versenyt cincogok a tücskökkel. A pestiek, akik kikoptak Riminiből,
Tátralomnicból és Gmundenből, azt mondják: «Ja persze, neki könnyű!»
*
Egy rigópár megtisztelte a tiszafámat avval, hogy fészket rakott benne,
a hím pedig úgy hálálja meg a vendéglátást, hogy reggeltől estig
fütyörész. A rigóének kedvesebb minden más madáréneknél, mert a
fülemile, a vadgalamb, az aranymálinkó százezer év óta lekottázott
rituális éneket ismételget, a rigó azonban maga komponálja az énekét, ő
egyéniség. Mindenik a skálázáson kezdi. Piros hajnalban már ott ül a
kertkerítésen és hallatlan odaadással, néha fölháborító csökönyösséggel
tanul, mint egy keményfejű parasztsuhanc, akinek furulyát ajándékoztak.
Rió, rió-adi, adi-csür, csür-vica, vica… sivítja kilencszázszor
egymásután. Később összerakja a szótagokat és már igen változatos és
furcsa dolgokat recitál. Eredetiségre nem törekszik, néha elplagizálja a
fecske, a fülemile, a veréb, a kotló, sőt a közeli kaszárnya
trombitásának motivumait is. Ha elúnja a saját énekét, akkor vásottan
belesercent vagy nyikorog, mint a talyiga és átrepül a tiszafához.
*
Akkora örömöm telik a rigóimban, hogy gyanussá lesz előttem az egész
dolog: hátha itt valami nincs rendben? Mert hiszen a polgári sorsú
magyar embernek mostanában mindenről le kell szoknia, amiben öröme
telhetnék. Le kell szoknia arról, hogy ízléssel öltözködjék, hogy kedve
szerint egyék, igyék, hogy tisztességes szivart szívjon, le kell tennie
arról, hogy világot lásson, hogy meleg napfényre, tenger mellé vigye
fáradt idegeit, le kell szoknia még arról is, hogy külföldi könyveket és
folyóiratokat olvasson, mert ahhoz már igazán nem embernek, hanem
sibernek kell lenni, hogy előfizethessen a Revue des deux Mondes-ra.
Mindez pedig azért van, édes magyarom, mert elvesztetted a háborút. A
győztesek csak úgy élvezhetik győzelmüket, ha neked rossz dolgod van.
Mert katonai Gloire: a gyönyörűség, melyet a mások szenvedése nyujt.
Neked szenvedned kell, hogy ők beteljenek a saját dicsőségüktől.
A fekete rigó énekét azonban meghagyták. Mi ez vajjon? Csak
feledékenységből maradt volna ki a trianoni szerződésből? Alig hihető.
*
Barátom, a feketerigó, hirtelen abbahagyja énekét és félig ijedten,
félig dühösen csörög. A magas fű hullámozni kezd, aztán két macskát
látok, amint nesztelen, puha talpakon végigosonnak a kerten. Az egyik
fehér és karcsú, a másik szürkefoltos, nagyfejű. De egy harmadik is jön
az orgonabokrok felől: ez meg egészen fekete. Macskakongresszus! A három
macska összeül, mintha tanácsot tartanának, aztán libasorban megindulnak
a tiszafa felé. Oh, a bestiák!
De most meghökken a három fészekrabló, mert az udvar felől a hivatalos
buzgalomtól lángolva előrugtat Zsandár, a házőrző kuvasz. Mi az?
Macskák? No hiszen éppen jó kedvében lelik!
Avval az ősi dühvel, melyet minden jóravaló kutya minden macska iránt
érez, megattakirozza a három szövetségest. Ugatása haragos üvöltéssé
lesz, egészen bizonyos, hogy förtelmesen káromkodik a maga kutyanyelvén.
A három macska ész nélkül háromfelé rohan, kettő általveti magát a
kerítésen, egyik azonban, a fehér, már csak a diófán talál menedéket.
Zsandár lenn ül a diófa alatt és várja, hogy a macska lejöjjön. A macska
fenn ül a fán és várja, hogy Zsandár eltakarodjék. Melyik unja el előbb?
*
De most már egészen világosan látok: hát persze, hogy nekünk tilos a
madárének! A dolog annyiban van, hogy a szegény emberek nálunk Trianon
jóvoltából már nem győzik etetni sem a macskáikat, sem a kutyáikat. A
macska megél a kertben is, madárvadászaton. A kutya nem tud így megélni
és gyorsan pusztul. Minél jobban szaporodik benn a városban a luxuseb,
annál inkább fogy künn a külső részeken a házmesterek és kertészek
házőrzője. A nagy kutyaadó meg fogja neki adni a kegyelemdöfést. És
minél kevesebb lesz idekünn a kutya, annál szabadabban garázdálkodnak
majd a macskák és annál rohamosabban pusztulnak majd az énekes madarak.
Tetszik érteni? Trianon nem akarja, hogy nálunk madarak énekeljenek. A
győztesek tekintélye úgy kívánja, hogy csend legyen a magyar kertekben.
És így tulajdonképpen a fehér macska ott fenn a diófán a jóvátétel
ügyének szolgálatában áll. Zsandár pedig a fehér tépőfogaival a trianoni
szerződést veszélyezteti és nem bizonyos, nem fogják-e lefegyverzését
követelni.
(1923.)