Az árulás és a háládatlanság, amellyel magát a Károlyi-kormány Mackensen
vezértábornagynak, a magyar országhatárok dicsőséges védőjének,
elfogatásával és internálásával beszennyezte, gróf Károlyi Mihály egyéni
műve volt. A gróf kemény koponyájába befészkelte magát a rögeszme, hogy
bizonyos diplomáciai fogások segítségével ugyanolyan előnyöket
biztosíthat Magyarországnak, mint amilyenek a tótok, horvátok és
szlovének ölébe hullottak. Ők a tizenkettedik óráig vitézül harcoltak az
ántánt ellen, végül azonban mégis szövetségesekké és győztesekké
léptették elő őket. Ennek a fogyatékos ítélőképsségű embernek mi sem
volt könnyebb, mint hasra feküdni az ántánt előtt, hogy megmentse az
elveszett balta nyelét. Ő a politikában úgynevezett Machiavelli volt,
persze nagyon korlátolt Machiavelli.
A mai Magyarország igen határozottan megtagadott minden közösséget az
árulókkal. Károlyi gróf, akit a magyar bíróságok megbélyegeztek,
külföldön bujdosik; a Mackensen-epizód másik két gyászmagyarja, Pogány
doktor és Bőhm, akik később a proletárdiktatúra oszlopai lettek, csak
nagynehezen ugrottak meg az akasztófa alól. A mai Magyarországot az
ilyen emberek erőszakoskodásaiért és ostobaságaiért épp oly kevéssé
lehet felelőssé tenni, mint például Németországot a hajdani spartakusok
garázdálkodásáért.
Német földön, ahol a Mackensen-eset érthető módon fölizgatta a lelkeket,
többször már fennakadtak azon, hogy a magyar nép milyen egykedvűen vett
tudomást a Károlyi-féle gazságról. Egy-két német író megpróbálta, hogy
ebből az egykedvűségből általános, a magyar nemzeti jellemre nézve
meglehetősen lealázó következtetéseket vonjon le.
Az ilyen következtetéseket azonban óvatosan kell fogadni. Hogy mennyire
ajánlatos az óvatosság, az rögtön kitűnik, ha fölvetjük a kérdést:
hogyan viselkedtek a Mackensen-hadsereg csapatai vezérük elfogatása
alkalmával? A mai napig nagyon is egyoldalúan foglalkoztak a
Mackensen-esettel. Csak az eset magyar oldalát szellőztették; pedig van
annak német oldala is.
December 16-án – ezen a napon fogták el a tábornagyot – még tekintélyes
német csapategységek állottak magyar földön. Az összes hazatérő
csapatoknak, amelyek akkor még Budapesttől délen vagy keleten
tartózkodtak, két Németországba vezető út között kellett választaniok:
az egyik Budapesten és Bécsen át, a másik Szolnokon és Zsolnán át
vezetett ki az országból. Budapesttől a fóti kastély, ahol Mackensent
őrizték, alig néhány percnyi, Szolnoktól ötven kilométer távolságban
van.
A német katonák előtt természetesen nem volt titok, hogy mi történt a
hadvezérükkel. Kérdés most már, hogyan reagáltak az eseményekre? Bizony
sehogysem reagáltak.
Hogy megértsük az akkori helyzetet, tudnunk kell, hogy a fóti katonai
őrség három tisztből és ötven vörősőrből alakult. Mivel a vörösek
unalmasnak találták a fóti szolgálatot, csak úgy lehetett őket együtt
tartani, hogy a legénység felét felváltva Budapestre szabadságolták.
Később tizenhat csendőr váltotta fel a vörösőröket.
Tizenhat csendőr! És ugyanakkor a német katonák tízezrei tartózkodtak
Fót szomszédságában. A Károlyi-kormány jóformán védtelen volt.
Rendszeresen feloszlatta az összes magyar csapatkötelékeket, mert utolsó
lehelletéig attól kellett rettegnie, hogy valamelyik jó rendben hazatérő
csapat felrúghatná az egész Károlyi-féle köztársaságot. Hogy ennek
elejét vegyék, már az országhatáron lefegyverezték a hazatérőket, a
kormány ügynökei pedig föllázították a legénységet a tisztikar ellen.
A forradalmi kormány «védereje» a vörösgárdisták hada volt, amely
lógósokból, kórházi szimulánsokból és szökött fegyencekből alakult és
amely, ha egyáltalában valakinek, akkor a katona- és munkástanácsnak
engedelmeskedett.
Ha a németek megőrizték volna hajdani vasfegyelmüknek és harcias
szellemüknek akár csak az árnyékát is, akkor egyetlen ezredük bőségesen
elegendő lett volna arra, hogy szétverje a vörösöket. Kiszabadíthatták
volna vezértábornagyukat, a nyavalyás Károlyi-kormányt pedig, ha kedvük
telt volna benne, haditörvényszék elé állíthatták volna, amivel
egyébként feledhetetlen szolgálatot tettek volna Magyarországnak.
A németek azonban komoran és mohón vonultak hazafelé. Bár a
Károlyi-kormány «elrendelte» az egész Mackensen-sereg internálását, a
németek útjokban, minden ántánt-jegyzék és minden kormányrendelet
ellenére, annyi ellenállással sem találkoztak, hogy akár csak egy
emberüket is internálták volna. Egy emberüket sem, éppen _csak_ a
hadvezérüket!
Ha mármost a német csapatoknak dicsőséges marsalljukkal szemben
tanúsított magatartását a lovagias hűség ugyanolyan mértékével ítélnők
meg, mint aminőt némely német írók a magyarsággal szemben alkalmaztak,
vajjon milyen következtetésekre jutnánk?
De hiszen nincs egyetlen épeszű magyar ember, aki kétségbe vonná a német
katona ezerszer kipróbált hűségét, lovagiasságát és vitézségét. Csak
azért állítottam be _így_ a kérdést, hogy ad absurdum vezessem a
Magyarországgal szemben emelt vádakat.
A német embertömegek, amelyek akkor keresztül özönlöttek az országon,
nem voltak már hadsereg. Csak kiábrándult, elkeseredett, testileg és
lelkileg elcsigázott, elvadult emberek voltak.
A magyarok pedig, akiknek városain és falvain keresztül vonultak,
hasonló szellemi és erkölcsi állapotban voltak. Minden tekintély
ingadozott; a fegyelem köteléke megoldódott; Tisza gróf meggyilkolása
elüldözte a komoly elemeket a fórumról; az egész nemzetet szellemileg
megbénította a szörnyű légköri nyomás, a nagy vihar előjele, amely
később darabokra szakította az országot. Közép-Európa valami hatalmas
pánik áldozata volt; a németek nem voltak azokban a napokban hadsereg, a
magyarok nem voltak nemzet.
Aki megérti a németek passzív viselkedését a Mackensen-esetben, – és aki
akarja, az meg is tudja érteni! – annak meg kell értenie az akkori
magyarság viselkedését is. Bizonyos jelekből arra szabad
következtetnünk, hogy maga a vezértábornagy tisztult bölcseséggel ítéli
meg az 1918-iki eseményeket. Jó volna, ha ebben a kérdésben általánossá
lenne az emberies és megértő felfogás, mert mi magyarok nem igen
képzelhetjük el nemzeti jövőnket a nélkül, hogy bele ne vonjuk
számításunkba a német nép barátságát, de viszont Németországra nézve sem
lehet közömbös a tudat, hogy nagy erkölcsi tőkebefektetésekkel
rendelkezik a mi kis országunkban.
(1929.)